Tolnavármegye, 1909 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-15 / 33. szám
XIX. évfolyam 3B. szám Szekszárd, 1909. augusztus 15. Előfizetési ár: Egész évre ... 12 korona. Fél évre ... 6 > Negyed évre . . 3 > Egy szám ára. . 24 fillér. Előfizetéseket ít hirdetéseké: a kiadd, i hivatalon kirfft elfogad a Molnár-féle könyvnyomda és papirkereskedés r.-t, ! Szekszárdon. Egyet szamok ugyanott kaphatóka POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdon, Vármegye utca 130. sz. Szerkesztőségi telefon-szám 18. — Kiadóhivatali telefon-szám II. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Főrounkatárs: Dr. LEOPOLD KORNÉL FÖLDVÁRI MIHÁLY. Kéziratok vissza nem adatnak A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnakEgyről-niásról. A Budapesten tartandó nemzetközi orvos-kongresszus ellen csak nem akar szűnni a magvar állam és nemzet ellen- ségeinek aknamunkája. Egyszer a dákorománok, máskor a nagyszerbek, legutóbb az osztrák délszlávok adták ki a tüntető jelszót, hogy a fajukhoz tartozó orvosok ne vegyenek részt a kongresszuson, ezzel akarva jelezni, hogy nekik okuk van neheztelni a magyar nemzetre. Szó sincs róla: ezt az okvetetlenke- dést nem lehet, nem szabad komolyan vennünk, annyit azonban el kell ismernünk, hogy az ilyen rosszakaratú, bár alaptalan tüntetések nagyon alkalmasak arra, bogy a többi nemzetek hangulatát ellenünk irányítsák és azt a kevés rokonérzést, is, melyet a művelt Nyűgöt népei a magyar faj iránt eddig tanúsítottak, alapjában megingassák. Így állván a dolog, valóban nagy mulasztás részünkről, hogy eddigelé mi sem történt abban az irányban, hogy a művelt Nyűgöt nagy nemzeteinek közvéleménye ez ép oly önkényes, mint igaztalan tüntetés hazug alapjairól felvilágo- sittassék. Reánk nézve igazán közömbös lehet, hogy a romániai, szerbiai, vagy dalmát orvosok részt vesznek-e az ezévi budapesti nemzetközi orvoskongresszuson, de arról már igazán gondoskodnunk kell, hogy az ő szándékos hazudozásaik megtorlás nélkül ne maradjanak. Az ő menthetetlen eljárásukból kitűnik, bogy a velők való érintkezésből reánk, magyarokra csak erkölcsi kár és méltatlanság hárulhat. Es éppen ebből derül ki, hogy mily elhibázott volt az a koalíciós politika, mely a románok, szer- bek, dalmátok és horvátok megnyerésére számított, még áldozatok árán is. Ezeket az esküdt ellenségeket nem lehet megnyerni, hanem le kell fegyverezni, mert ellenkező esetben kérlelhetetlenül tönkre tesznek bennünket. A szentimentálizmus itt nem használ, sőt árt. A dákóromán, nagyszerb, illirista és pánszláv eszme fanatikusaira csak egy hat: az erő, az ököl, melyet meg kell nekik mutatnunk. Mentői előbb és méntől hatékonyabban, annál jobb. #■ * * Újból és újból felmerül a szerb.nyersbehozatal kérdése és nyomban felhangzik ez ellen úgy az osztrák, mint a magyar agráriusok részéről a legelszántabb tiltakozás. Magyarországon a depekoráció kétségtelen, a búza és kenyér ára hallatlanul magas és a fogyasztók érdeke megköveteli, hogy a főbb élelmi cikkek: a hús és gabona behozatala megkönnyittessék. Ezzel szemben az agráriusok követelik a szerb marha kizárását. Bizonyos határig, főként nagyértékü állatállományunk fertőzés elleni megóvása szempontjából helyeselnünk kell az agrárius szempontokat; más oldalról azonban nagyon megfontolandónak tartjuk, hogy, ha mi, magyarok, a Balkán államok nyerstermékeit országunkból kizárjuk, egyszer s mindenkorra lehetetlenné tesz- szük azt, hogy iparcikkeinkkel a Balkánon ! tért foglalhassunk. Bedig mi a Balkánra TÁRCA. A baktai statárium. Igaz történet. Ezen cimmel 1881. év augusztus hó 18-án néhai Várkonyi Endre piarista tanár tollából egy igen érdekes, igaz történet jelent meg, melynek újból való leírását, illetve közlését többek felkérése folytán, a jelen alkalomból kiegészítve, közzéteszem. Hogy mily igaz hazatiság, tiszta bonszerelem lángolt a mi jó magyar népünkben, híven tükrözi vissza eme kis esemény, melynek törté netét, a közreműködők utolsó életben levő tagjától hallottam. ♦ A múlt században, az ötvenes évek végén történt. November hónap bús köde nehezedett a Szekszárd fölött elterülő baktai hegyekre s annak tövében két kis szomszédos tanya adott életjelt. Az egyik történetünk elbeszélőjéé volt akkor, a másik a hazaárulóé. November hó 17-én délután 4 órakor egy oorvásárló lépett be Lendvay Imre pincéjébe, hol ez két barátjával: Lépőid Márton és Király István volt 48-as honvédekkel borozgatott. A vásárló megizleli Lendvay borát s megkezdődik az alku, de sikertelen lett az üzlet s igy a borvásárló átment Bogyay Márton tanyájába. Itt kérdezé Bogyay, mire ment Lendvayval? A bor- vásarlo liiven előadta az alkudozást, mire Bogyay azt mondta neki: „meg ne vegye annak a borait, mindig csaszkalja; issza, hordja es azután vízzel tölti fel, majd még olcsóbban is odaadja.“ Ezeket a szavakat meghallotta Király István, aki ezidő- ben kint tartózkodott s hallotta a jó szomszéd szavait. Lendvay Imre erre, mint egy dühös tigris, felugrott s iszonyúan kikelt a hazaárulő Bogyay ellen. „Nem elég, hogy elárulta a mi jó papunkat*, minden alkalommal a magyarság ellen dolgozott s most is még a szegény termelő kárát óhajtja s aljas hazugságokkal rossz hírét költi. Bajtársak! ezt tovább nem tűrjük, itt tenni kell valamit.“ El is határozták közakarattal, hogy, ha a boralkusz elment, egy kis vacsorafélére meghívják Bogyayt, rögtönitólő bíróságot alakítanak s azután — felakasztják. És úgy is tettek. Tüzet raktak, főztek s terítettek. Mikor a boralkusz alakja eltűnt a városba levezető kocsimon s az őszi köd leszállóit, homályos alkony állott be. Néma csönd mindenfelé. Most Lendvay föl kerekedett, átment a szomszédos tanyába s egész ünnepélyesen meg- hivta Bogyayt vacsorára és egy kis beszélgetésre. Bogyay a szívélyes meghívást köszönettel fogadta, bezárta a présház ajtaját s átment a — csaknem utolsó vacsorára. A lakoma nyugodtan, közönyös beszélgetés közt folyt le; de mihelyt véget ért, Lendvay * Ujviry József, szekszárdi volt apátplébános, 1848. szeptemter 8-án, a remetei kápolnánál, a szekszárdi tucsu alkalmával, mikor túlzsúfolt volt a kápolna előtti térség-, gyújtó, hazafias prédikációt tartott az ezer meg ezer nép e ölt, melyben a Habsburg-ház el en keményen izgatott. Ezért a beszéd- jeéit Bogyay Már on, a szabadságharc lezajlása után, a szekszárdi apátot följelentette a katonai törvényszéknél, m- ly Tolnán állomásozott és egy század svalizsér, hat tiszttel, bejött Szekszárdra, hogy az apátot elfogja s foglyul vigye Tolnára ; de e sorok írójának öregatyja, aki akkor szekszárdi kántor volt, sebtiben figyelmeztette az apátot a veszedelemre, aki sietve, ngy, ahogy volt, a kert hátulsó ajtaján kimenekült a hegyekre Mintegy 3 hétig kóborolt a szekszárdi szőlőhegyekben, lelkes hívei rejtették el présházaikban s titokban hoztak neki eledelt. De a férfias apát megunta a bujkálást, bejött a városba s önként aota át magát a katonai bíróságnak ; ezek rögtön a pesti újépületbe vitték, hol rövidesen halálra Ítélték, még pedig akasztóidra. Az utolsó éjszakán, az áldott lelkű apát, nehogy ilyen csúf h lállat múljon ki, maga alatt felgyuj- j I tóttá az ágyat s tüzbalál áldozata lett. csak iparcikkeket vihetünk ki és csakis oda vihetünk ki és Erdély is csak ipar- fejlesztéssel tarthatja fenn magát és tartható meg magyar birtokul. Határzárakkal a Balkán nemcsak meg nem hóditható gazdaságilag, de politikailag is elveszthető. A Balkánnal szemben a merkantil iránynak kell érvényesülnie, ez esetben azután lehet szó magyar Balkánpolitikáról, közgazdasági és hatalmi szempontokból egyaránt. Ellenkező esetben: biztos kudarc és vereség elé megyünk. F. M. VÁRMEGYE A közigazgatási bizottság ülése. Tol na vármegye közigazgatási bizottsága f. hó 11 én d. e. 10 órakor tartortotta augusztus havi ülését, Apponyi Géza gróf főispán elnöklésével. Jelen voltak: Simoillsits E'emér alispán, Forster Zoltán főjegyző, Papp Gyula b. árvaszéki elnök, Brey Imre p. ü. helyettes, Tihanyi Domokos kir. tanácsos, tanfelügyelő, Hangéi Ignác dr. tiszti főorvos, Török Béla h. tiszti ügyész, Alacs Zoltán műszaki tanácsos, Bern- rieder József, Bernrieder János, őrffy Lajos, Sass László közgazdasági előadó, Jeszenszky Andor, Szabó Károly országgyűlési képviselő. Elmaradásukat kimentették : Perczel Dezső vbt. tanácsos, Széchenyi Sándor gróf vbt. tanácsos, Weber János országgyül. képviselő, Fischer Imre kir. ügyész, Kovács S. Endre. A főbb határozatok a következők : redőkbe szedte homlokát és komoly, mély hangon kérdezte Bogyayt: miért pártolt el a magyar hazától, miért tart a zsarnok osztrákkal, miért adta fül Szekszárdnak jeles papját és a többi honfitársait ? Bogyay erre egész közönyösen azt válaszolta, hogy nem érdemes magyar érzelműnek lenni, mert csak nyomorúság, büntetés éri az embert; száműzik, kínozzák, vagy ki is végzik s a többi közt hivatkozott II. Rákóczi Ferenc fejedelemre, kinek annyi önfeláldozó hazafiságáért, Rodostóban száműzetve kellett meghalnia. Több se kellett Lendvaynak ; felugrott eme rideg, bántó, nemzetellenes szavakra és dühösen kiáltá: „hát igy vagyunk, szégyen magyarnak lenni, mi lesz akkor belőlünk, hazánkból!? Ezt tovább nem tűrjük ! Kend vén bűnös, hazaáruló, régen nézzük már gazságait, de majd most végét szakítjuk ennek. Nézzen itt körül! Itt látja kend a statáriumot — s ezzel méltóságteljesen mutatott végig társain — én vagyok a főbíró, Lépőid Márton a pap és Király István a hóhér.“ Erre felállott Lendvay, a főbiró s kiadta a parancsot: „hóhér, vidd ki a létrát; pap, te meg olvasd fel a sentenciát.“ A pap, egy a tanyában heverő öreg bibliát kapott fel, azt egész digni- tással felütötte s belőle ilyen sentenciát olvasott fel: „Te vén hazaáruló, amiért a mi jó papunkat elárultad s ezért meghalt, mi téged ezennel a szent szabadságharc nevében kötél általi halálra Ítélünk s a tanya előtt levő magas körtefán ünnepies csöndben felakasztunk s rat testedet, mélynél lelked volt feketébb, átadjuk a trágyadombnak, mint legméltóbb sírodnak !“ Az öreg Bogyay látja, mint viszi ki a hóhér a létrát, meg a kötelet, a pap pedig a bibliából kezd egyes passzusokat felolvasni s közben a halálra elkészítő vigaszszavakat rebegni. A főbiró most intett a hóhérnak ; az a létrát jó erősen megtámasztotta a körtefához, egyik felső fokára
