Tolnavármegye, 1906 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1906-12-23 / 52. szám

TOLNAVÁRMEGYE. 906 december 23 Szabó Károly képviselőházi beszéde. Szabó Károly, kerületünk képviselője f. hó 14 én mondotta el a képviselőházban szűzbe- szedét, amelyről a napi lapok alig 1—2 sort közöltek. Lapunk tere nem engedi, hogy a be­szédet egész terjedeemben közöljük, de bő kivonatban ide iktatjuk belőle a következőket, íme a bevezetés : T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk !) Nagy kiváncsisággal és meleg érdeklődéssel tekintet­tünk a magyar közoktatásügy jelenlegi vezető­jének tárgyalás alatt lévő költségvetése elé, mert — bár immár kétizben tett le költségvetést a ház asztalára, t. i. az 1905. és 1906. évekről szólót, — mindenki tudta, hogy az nem az övé, az elsőt illetőleg immár fait accompli.al állván szemben, a másodikat illetőleg pedig sokkal rö- videbb fizikai idő állván rendelkezésre, semhogy ez alatt érvényesülhetett volna az a szellem, áz az irány, az a törekvés, mely a kultusz- és kultúrpolitika tekintetében a nemzeti kormány programmjában kifejtetett. A nagy és őszinte érdeklődésnek, melylyel a kultusztárca költség- vetése elé tekintettünk, magyarázatát adja egy­felől személyisége a magyar közoktatásügy je­lenlegi zászlótartójának, aki 35 esztendő óta egyik kimagasló alakja a magyar politikai köz­életnek, (Igaz ! Úgy van!) aki tiszta, nemes ideálizmusával mindig magasan fentszárnyalt a politika sokszor ádáz, gyűlöletes párttusáinak küzdőtere felett s a harci zajt tulkiáltó szavával irányított, vezetett, világított, lelkesitett, szivé­nek és agyának egész gazdag fegyvertárát fel­ajánlva nemzete javára. Avagy kérdezem ; nem vártuk-e mindnyá­jan vágyakozva minden esztendőben a napot, amleyen megzendül a jászberényi kürt, amely­nek szava nemcsak a magyar nemzet szivét hozta sebesebb dobogásba, hanem annak szava mint riadó áthallatszott a szomszédba, a Lajtán- tulra is? (Igaz! Úgy van!) De az általános, nagy érdeklődést indokolttá teszi másfelől azon körülmény is, hogy ma már tisztában vagyunk mindnyájan azzal, hogy a nemzetnek versenyé­ben a jövőben — ami alatt, sajnos, nem a kö­zel jövőt érthetem — csak azok vehetnek részt s számíthatnak arra, hogy szavuk, fellépésük • sulylyal bir, amelyek a kultúra, a közművelődés terén a haladó korral lépést tartanak s a melyek e cél elérhetése érdekében minden áldozatra ké­szek. Sajnos, hogy még ez idő szerint a kard, az ágyú — mint soha kinem elégíthető Moloch — a maga részére foglalja le a népek pénzáldoza­tának legnagyobb részét, de én feltétlenül hi­szem, hogy eljön az idő, mikor ezeket a kul­túra fegyverei váltják fel a nemzetek kezében és amelyik legjobban tudja ezen fegyvereket for­gatni s hazája javára értékesiteni, az szerzi meg a jogot arra, hogy a népek versenyében részt vegyen. A közoktatásügyi tárca 1907-iki költség­vetése kétségtelen bizonyságot szolgáltat a mel­lett, hogy a haladás utján vágyunk, egyszerre kerekszámban 6 millió koronával több irányo.z- tatván elő e tárca költségeinek fedezésére, mint a mennyi az 1906 iki költségvetésben szerepelt, (Igaz! Úgy van!) Elismerem, hogy ennek da­cára a költségvetés nem vált be sok reményt, nem elégít ki sok jogos igényt, amely ezzel szemben támasztatott, de ennek aztán nem a tárcát kezelő miniszter ur az oka, hanem az az ország pénzügyi helyzete, amellyel számol­nia kell neki is, (Igaz! Úgy van!) számolnia kell mindenkinek, aki tudja, hogy pénzügyi te­kintetben is mily óriási feladat várakozik a nemzeti kormányra, nem csak az lévén köteles­sége, hogy a minden téren és irányban felme­rülő és kielégítést követelő igényeknek meg­feleljen, hanem kötelezve lévén arra is, hogy Magyarország pénzügyi mérlegének egyensúlya biztosittassék, sőt napról-napra szilárdabbá té­tessék, ezzel is dokumentálván a világ előtt, hogy a nemzeti önállóságra való törekvés jogo­sult, indokolt és nem kockázatos vállalkozás, amely kudarc esetén, ha nem is egyszer s min­denkorra, de hosszú időre tönkretenné Magyar- ország politikai és pénzügyi hitelét. (Úgy van !) Ezután a nemzetiségi kérdésről beszélt, hang­súlyozván annak szükségét, hogy a nemzetiségi vidékeken minél több állami iskola állittassék fel és hogy a magyar nyelv és történelem tanu­lásából a magyar állam alkotmányát és a ma­gyarság küzdelmeit megismerjék. Szeretné a kormányférfiakat báró Bánffy Dezső sovinizmu­sával beoltani, mert Bánffy nem dédelgette, ha­nem energiával és bátorsággal tanította meg a nemzetiségeket arra, hogy ez a föld Magyar- ország és hogy ebben az országban a magyar az ur. Nem akar irtóháborut a nemzetisegek ellen, de azt kívánja, hogy a saját nyelvök ápolása mellett ne gyűlöljék a magyar szót. Majd a tanítói fizetésrendezésre tért át, hogy ezen régi baj és igazságtalanság végre orvosol- tassék. Az állami és nem állami tanítók fizetése között tervezett különbözeiét megszüntetni kí­vánja, hisz á nem állami tanítók ugyanazt a munkát végzik, mint az államiak. Végül a református és evangélikus egyházak számára az 1848: XX. t.-c. értelmében kilátásba helyezett 3 millió koronáról szólt, melynek első részlete, 1 millió korona az 1907 évi költség- vetésbe beállittatott. Nem mint kálvinista pap, hanem mint felekezetiségszerüségtől mentes magyar országgyűlési képviselő a legnagyobb elismeréssel honorálja a miniszter jóakaratát, mert az egyházak az állami támogatást meg­érdemelik, ha ezt részükre a többség nem is biztosítaná, hisz ezek az egyházak létezésük első pillanatától fogva a lelkiismereti és politikai szabadságnak voltak zászlóhordozói. Végül annak a meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy a liberálizmus, amelynek zász­lója mind magasabban és magasabban lobog, a melynek égjük alkotása az 1848: XX. t.-cikk, nem fog megállani hóditó utján és azt a tért, a melyet elfoglalt, retrögrád irányú törekvéseknek nem engedi át. Én — úgymond — a liberalizmus zászlaját biztos helyen látom annak a nemzeti kormány­nak kezében, amelynek élén az egyházpolitikai liberális reformok diadalmas bajnoka, Wekerle Sándor áll, amint közelebbről biztos, erős, igaz magyar kézben látom gróf Apponyi Albert kezé­ben a közoktatásügy zászlóját is és e . bizalom alapján a költségvetést elfogadom. (Élénk helyes­lés a szélsőbaloldalon.) A jegyzők állami pótléka. A tolnamegyei községi jegyzők f. évi fize- téskiegészitésének kiszolgáltatására vonatkozó­lag a pénzügyminiszter rendelete és kimutatása beérkezett a vármegyékhez, melyet alább köz­lünk. Ezzel kapcsolatban megemlitjük, hogy a tamási járási jegyzők egyesülete kérelmet inté­zett az alispánhoz, melyben intézkedést kérnek oly irányban, hogy ez illetmények ne az eddig tapasztalt késedelmes utón folyósitassanak a jegyzőknek, akiknek e jól megérdemelt fizetésre — a rossz megélhetési viszonyok között sür­gős szükségük van, hanem a jegyzői fizetés- kiegészítések összegei a községi pénztárakba utaleányoztassanak be és onnan rendes fizetésük módjára havonként szolgáltassanak ki az ille­tőknek. Ez az eljárás minden esetre kényelmesebb lenne az eddiginél és kívánatos, hogy megvaló­suljon. A föntebb említett kimutatás a következő : Kardos István alsónánai jegyzőnek 514'— K Mező László alsónyéki » 240-— » Purth Adolf bátai 2 — Sörös Gyula » » 776’­» Hebrong Mihály » » 200-­» Erdős Gábor bataszéki 65-50 » Öllé Mihály » » 340.50 » Taffner Zuárd » 860.­Virth István s. > 270- — » Simon Lajos decsi * 468 33 » Simon Ferenc s. » 200.— Zsigmond Elemér harci » 500 — » Pápay István mözsi 666-— » Huszár Pál őcsényi 760-­* Spehár Adorján őcsénjü s. 200-­* Virányi Károly sióagárdi » 420 — Csóry Ferenc » s. * 230-^ i* Kliegl Béla tolnai 3+0 —-» Roboz János ,» 700-— • > Molnár Dezső » s. » 45-— Tőzsór Miklós » s. 157-50 Molnár Dezső várdombi 491-07 , Pfaff Henrik apari s. 83-34 » • Helfen bein Dániel bátaapátii » 583 — » Koch József bonyhádi » 400-— Erdős Pál bonyhádi 200-— > Gáspár Endre s. » 200-­Till Lajos kisvejkei s. 108-— » Ugrósdy Jenő kakasdi s. » 360-— KL —- Nos, Tóni, mit akar ? — kérdeztem. — Egy ur vár odakünn, aki minden áron beszélni akar a nagyságos úrral. Átadott egy névjegyet. Igen előkelő név volt rajta, nagyon sok praedikatummal. Szemé­lyesen nem ismertem. Mit akarhat tőlem ez az ember olyan sürgősen ? Tóni odakészitette otthonkámat és házi cipőmet. Aztán kiizentem vele az én előkelő látoga­tómnak, hogy várom a szalonban. Alig telt bele egy perc, egy idegen ur lé­pett be igen előkel' -, sőt szigorú magatartással. Nem volt éppen fiatal. Francia szakálla már őszbe vegyült. A szemén monoklit viselt. Egy fejbiccentéssel köszöntött, a nevét csak éppen, hogy elmorogta, aztán egészen közel lépett hozzám és egy újságot tartva elém, meglehetős brüszk hangon rivallt reám : — Ön irta ezt ? Rápillantottam az újságra és arra a helyre, melyet látogatóm az ujjával bökdösött. Egy tárcám volt, mely aznap látott napvilágot. Ki • nem tudtam képzelni, mi az isten csu­dája érdekli ezt az előkelő urat az én ártatlan kis elbeszélésem ? Leolvasta az arcomról, hogy nem értem az összefüggést, mert kíméletlen hangon ordított: — Látja az aláhúzott sorokat ? Amik vö­rös ceruzával vannak aláhúzva ? Olvassa el! Ez a parancsoló hang sebogysem volt ínyemre, de a kíváncsiság ánnyira erőt vett raj­tam, hogy önkénytelenül engedelmeskedtem neki. Fennhangon kezdtem olvasni. — -.»Minden látcső a proscenium páholy elé volt irányozva. Egy feltűnő szép asszony ült az előtérben. Sötétpiros crépe de chine ruhát viselt, mely drága chantillycsipkéből készült rüssel. Hajában, melyet dús tömegben halán­tékon félig arcába fésült le, gyémántok szik­ráztak. Gyönyörű klasszikus fejét a széles me- dicii gallér pompásan emelte ki. Anatole a szom­szédos páholyban ült és szinte érezte a Peau d’ Espangne illatát, melyet árasztott, lilaszinü ju- ponjának zsizsegese pedig kellemesen csiklan­dozta a fülét. Szinte irigyelte azt a bárgyú fér­fiút, aki e mondaine mellett ült és aki a gyö­nyörök e hamis virágát a magának mondhatta.« A vörös aláhúzás eddig tartott. Mikor elolvastam, kérdő pillantást vetettem látogatómra. Ennek a szemei villámokat szóttak felém. — Jól leírta a feleségem toalettejét, mond­hatom. Piros crépe de Chine . . . Chantilly csip­kék . . . Medicigallér . . . És hogy a szemte­lenségnek határa ne legyen, még a juponját is leírja . . . Lilaszinü jupon . . . — De én nem értem, uram ? Biztosítha­tom, hogy — — Ah, tudjuk, tudjuk, ilyenkor tagadni szeretünk. Hát tudja meg. Anatole ur, az a bár­gyú férfiú a proscenium-páholyban — én voltam. Némi kis világosság kezdett derengeni az agyamban. A novellámban leírtam képzelet után egy hölgyet egy színházi páholyban és egy toalet­tet, ha jól emlékszem Gabriele d’Annunzio után és a szerencsétlen véletlen úgy akarta, hogy a leírásom eleven modellre találjon. A nőt magát még csak letagadhattam volna, de ha a toilette annyira hűségesen volt leírva . . . akkor hiába volna minden tagadás.-- Igen sajnálom, uram, szóltam megzava­rodva, de biztosíthatom, hogy — Nem engedte, hogy mentségemet előadjam. — Gentleman az ur ? kiáltott reám. Uram, szóltam, mint egy igazi no­vellahős. — Akkor hát rendben vagyunk. Félóra múlva itt lesznek a segédeim. Majd adok én magának lilaszinü jupont. És eltávozott. A helyzetet pompásnak találtam, bár nevet­ségesnek tartottam, hogy megverekedjem egy úrral, aki azt hiszi, hogy én a felesége jupon- jához állok közel viszonyban, holott én ő méltó­ságát soha életemben sem láttam. És bizony nem volt más mód, mint két jó barátot keresni, - akik a lovagias ügyet kezükbe veszik. A párbajt —- szent meggyőződéséin sze­rint — Gabriele d'Annunzionak kellett volna ugyanis megvívnia, mert hiszen ő creáltu a mél- töságos asszony toilettejét, de én segédeimnek ezt el nem árulhattam, ha csak azt nem akartam, hogy elárulva inspirációm forrását, a dicsőség piedestáljáról ledöntsenek. J ___

Next

/
Oldalképek
Tartalom