Tolnavármegye, 1906 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1906-04-15 / 16. szám
]‘ÜLNAVAPT * Y T / Mi lesz velem ? Kitépném ezt az izzó szilaj vágyat, De újra megnőtt szárnya elragad ; Amerre bolygok hallom néma vádad: «Mindennek oka csak te vagy magad.» És magam elől futva, menekülve Hová nyugtassam elkábult fejem ? Ziháló testem lángjától hevülve, Vergődve kérdem: «O mi lesz velem?» Lys-Noir. 1906. április 15. A dal elhangzott . . . Irta : Hevesi József. Egy kis német város tengerparti szállójának üveges erkélyéről nézem a sűrűn szitáló esőt. Az üveges erkélyen csak egyedül vagyok. Mert az az öreges hölgy, aki egy sarokban meghúzódva valami hímzésre hajtja a fejét — karácsonyi meglepetés lesz belőle! — szinte nem is létezik a számomra. És amint kinézek az utcára, mely szörnyű módon csatakos, a lel- kembe is- beleveszi magáf az a nyirkos, ködös, nedves légkör. Valósággal megüli a kedélyemet, mely szürke lesz és borongó. Könyvet veszek a kezembe, de nem értem meg, mit olvasok. Az újságok untatnak, bosszankodva dobom el őket. Képek lógnak a falon. Régi acélmetszetek. Hiába nézegetem. A sűrű félhomályban még a körvonalak is alig emelkednek ki. Visszamegyek az ablakhoz. Ugyanez a kétségbeejtő kép. Az eső szinte még sűrűbben ömlik. Aféle ködös eső, aminőt csak a tenger közelében, meg magas hegyeken lát az ember. Mintha maguk a felhők sétálgatnának végig az utcákon nedves, ködös uszályaikkal. Az égre .tekintek: egy nagy szürke ponyva, melyből j^R'e hullnak a finom esőszemek. Rettenetes az ilyen idő. Szinte belekergeti az embert az öngyilkosságba. Hiszen azt sem tudja az ember, mihez fogjon. Az élet szinte terhére válik., Nincs egyetlen világos pont, mely lekötné, nincs egy mosoly, mely sivárságát enyhítené, nincs egy virág, mely a szürkeségnek szint adna, nincs egy meleg hang, mr ebbe a félelmetes Nirvánába belecsend’" Csak az az örökkön-örökké szitáló eső, végigmossa az erkély üvegablakait, mr hogva hull alá az utca szennyébe, hor könyjéből sár legyen, piszkos sár . * ség oszlik, a levegőben meleg áramlatok üsz- kálnak ... és a lélek valami gyönyörűséges bizsergést érez. . . . Még a karácsonyi papucsokat hímző asszony is hirtelen felkapja a fejét és bágyadt arcán mosoly jelenik meg. A kis pajkos dalocska pedig ezalatt vidáman libeg-lebeg, mint a kora tavasz hirtelen j ébredt pillangója és ingó-ringő szárnyakon röpköd szerteszét a ködös, borongós millieuben. És talán nem is sejti az, aki énekli, hogy a dalával milyen csodát művel ? Hogy meleget, fényt, szint, életkedvet varázsolt az unalom gyilkos szürkeségébe. Milyen kacéran, milyen csábítóan, milyen pajkosan csattogja azt a telivér kis spanyol dalt: „Io sono la Madringela .................... Ge la .... Gela . . . * Hol is tanulta az ismeretlen ezt a kis dalt és miért énekli éppen ezt a dalt, melyhez engem annyi édes, annyi fájó emlék fűz ? Hol tanulta ? Kitől hallotta ebben az elhagyott kis tengerparti városban ? Sejti talán, hogj^ a közelében van egy lélek melyet édes emlékek raja röpköd körül ennek a dalnak hallatára? Egy hintaszékbe vetem magamat és eszembe jutnak Dante szavai: Nessun maggior dolore che richordasi del tempo felice nella miseria.“ Nincs nagyobb fájdalom mint rossz időben visszaemlékezni a régi fényes napokra. A hintaszékben elringatom magamat a múlt édes és fájó emlékeiben. A dal oly csodálatosan zeng, künn eshetik, zuhoghat most már a ködös őszi eső, felhők sétálhatnak az utcán ködős, nedves us'zályfoszlányaikkal: én most már csak fényt fátok és ragyogást, enyhe nyári estnek balzsa ">s illatát 3rzem és az égbolt ezüst hálójába '’vés csillagokat látok ragyogni. Ez körű1 'c~ága. Csodás paloták éles És é~ dolát hu1' r De im egyszerre egy mele- Végig a léleknek e sivár Szibé nem szin ez tulajdonképen, f deg, szürke, halálos unalr pajkos kis dallam surran b tavasszal, mikor még der természet, egyszerre cs' jelenik meg és tétova tar ágakon és nem hetett a nagy mir a fáknak, nincs a mezőknek. Egy ki ebbe a sph futammal jain azu' kosán pillán1 figyeltem. Képzelje csak, minden este más nővel ül a gondolában. — Ez talán a velencei kékszakái — mondám gúnyosan. — Hiszen nincs is szakála. Azt hallom különben, hogy egy milánói gyáros. — Ah, hát már maga is érdeklődik iránta ? — Az asszonyok beszéltek róla ma a Lidón. Különben pedig — mondhatom — tegnap a szálló foyerjában, a népénekesek koncertje alatt, nagyon flirtölt velem.- Felpofozom. — Ugyan, ne legyen bolond ! — Megölöm ! — Nincs rá semmi oka. Aztán másra terelte a beszédet: — Ugyan énekeltesse el velük, kérem a Madringelát! Szóltam az énekeseknek és mia-latt ők ezt a kis spanyol dalt elénekelték, én gyilkos tekintettel néztem a milánói dón Jüant. Másnap este a szokott időben jelentkeztem magánál, hogy rendes gondola-sétánkat megtegyük. Ön azt mondta, nem jól érzi magát. Otthon maradt a lakásán. Talán kiül még az erkélyére vagy talán le is fekszik mindjárt. Vártam, hogy tartóztasson egy kissé. Nem tartóztatott. Röviden vettem öntől búcsút. De a szivemben valami sajgó fájást éreztem. Elmentem azzal a tervvel, hogy majd később az erkélye alá rendelem az énekesek bárkáját és meglepem álmodozását kedvenc dalával. Előbb ismerősök körében töltöttem el a Piazzán egy órát, azután gondolába ültem és a canalazzóra rendeltem. Ahhoz az énekes-társulathoz — Syréna volt, ah, jól emlékezem ! — melynek énekesnője legjobban danolta a kis spanyol bolerót. A Hotel Brittaniával szemben foglalt állást. Mikor én hozzá közeledtem, a Syréna-társulat bárkájához, már rajostól fogták körül a gondolák. En pedig közel akartam jutni ho^” beszélhessek. A gonU't nranHrPák I szikra ólmos tüzögf sem t ereje kerge lakok csók. ban j
