Tolnavármegye, 1905 (15. évfolyam, 2-52. szám)
1905-03-26 / 13. szám
XV. évfolyam 13. szám. özekszárd, 1905. március 26. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Vleg’j'eleii minden vasárnap. Szerkesztőség es kiadóhivatal: Szekszárdon, Vár-utca 130. sz. Szerkesztőségi telefon - szám 18. — Kiadóhivatali telefon-szám II. Felelős szerkesztő es laptulajdonos; Főrnunkatárs . Dr. LEOPOLD KORNÉL. FÖLDVÁRI SYS I H A LY. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: Egész évre ... 12 korona. Fél évre ... 6 » Negyed évre . . 3 “ » Egy szám ára . . 24 fillér. Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Molnár Mór könyvnyomdája és papirkereskedóse Szekszárdon. Egyes számok ugyanott kaphatók. ÍS^ötét^eo;. — lk. A parlament többsége és a korona között az uj kormány megalakulása érdekében folytatott hosszas tárgyalások holt pontra jutottak. Fájó érzéssel és szorongó aggodalmakkal látjuk a korona és a parlament többsége között beállott konfliktust, melynek következményei kiszámíthatatlanok úgy a királyra, mint a nemzetre nézve. A konfliktust a katonai kérdések, illetve a magyar vezényszó idézte elő. A koalíció követeli a hadsereg magyar részében a magyar vezényszót, a király pedig a hadsereg egysége és harcképessége szempontjából hallani sem akar ennek a követelésnek teljesítéséről. A magyar vezényszó kérdése csak két év előtt merült fel, mint a függetlenségi-párt követelése és azóta alig került le a napirendről. A függetlenségi-párt programmjában régebben egyedül az önálló magyar hadsereg szerepelt és csupán a Széli Kálmán miniszterelnöksége alatt kitört nagy obstrukció utolsó stádiumában állottak elő a 67-es törvénynek azzal a magyarázatával, hogy a magyar vezényszó a kiegyezési törvénynek ha nem is szavai, de szelleme értelmében megillet bennünket. Apponyi Albert és hívei, még mikor a nemzeti párthoz tartoztak, sokoldalú katonai követeléseik sorába a magyar vezényszót soha bele nem foglalták és Apponyi Albert a magyar vezényszót, mint a nemzeti párt vezére, soha egyetlen beszédében sem követelte, egyéb katonai követelései pedig voltak igen nagy számban. — Abban a jegyzékben, amelyben Apponyi és társai, mint a szabadelvíipárt tagjai, az újonc létszám fölemelése ellenében, 1902. év végén pontonként felsorolták a katonai téren nemzeti irányban óhajtott reformokat, a magyar vezényszóról említés nem történt. A disszidensek még két hónap előtt kijelentették, hogy ők, a november 18-iki események elitélése kivételével, mindenben a szabadelvíipárt programmja alapján állanak, különben adissziden- sek vezérei: Darányi és Wlassics közel 10 éven voltak tagjai ama kormányoknak, amelyek a magyar vezényszót a király felségjogai körébe tartozónak vallották, sőt maga Andrássy Gyula gróf volt az, ki az utolsó nagy katonai vita alkalmával egy hatalmas parlamenti beszédben, melyet a függetlenségiek viharos zajongással és tiltakozással fogadtak, kifejtette, hogy a 67. évi XII. t.-c. alapján a magyar vezényszóra jogos igényt nem támaszthatunk. Mindezek megcáfolhatatlan tények. Ilyen előzmények dacára ma a koalíciós pártok szigorúan ragaszkodnak a magyar vezényszó behozatalához és inkább lemondanak a kormányalakításról, semhogy eme programm- ponttól elálljanak. Kétségen felül áll, hogy ha megkérdezik a nemzettől: akarja-e a magyar vezényszót — erre a válasz csak igenlő lehet. Nem jó magyar az, aki az államnyelvnek az ország közintézményeiben, tehát a hadseregben való érvényesítését szive mélyéből nem óhajtaná. Más kérdés azonban, hogy mit felelne az ország többsége, ha azt kérdeznék tőle, hogy a magyar vezényszó kivívása érdekében akar-e komoly konfliktust a korona és a nemzet között, akarja-e, hogy az alkotmánjms kormány kinevezése hosszéi időkön át meghiusoljon, akarja-e, hogy ebből az állandóvá fajuló parlamentiválságból az országot minden téren súlyos károk és megrázkódtatások érjék, ami pedig ilyen körülmények között elkerülhetetlen. A nemzet a koronával való egyetértés és az ország békéje és nyugodt konszolidácziója érdekében mindenkor az opportunus politika felé hajlott — maga Deák Ferencz sem volt hive az intranzigens álláspontnak. Most intranzigens a korona és intranzigens a parlamenti többség. Sőt, mint e sorok Írója tréfásan megjegyezte, a király nem enged a 67-ből, de a koalíció engedett a 48-ból. Igaz, hogy eddig sok áldozatot hozott a nemzet és mindig csak a nemzet volt az engedékeny a béke érdekében. Kérdés, hogy ezúttal nem volna-e helyesebb, opportunusabb jogfeladás nélkül a békés kiegyenlítést keresni abban az irányban, hogy a küszöbön álló véderőreform tárgyalása alkalmából nyerjen ez a kérdés is a nemzeti igényeket teljesen kielégítő elintézést. Mert az adók és újoncok parlamenti megszavazása égető szüksége az országnak. Adóra és újoncra nemcsak a koronának, hanem a nemzetnek is van szüksége. A koalíció pedig nem szavaz meg sem adót, sem újoncot, utóbbit még a régi létszámban sem, ha nem az ő kebeléből alakul az uj kormány. Pedig, ha ezen államszükségletek parlamenti megszayazá.sa évről-évre megakad, ha a parlament munkája meddő, miiköclése nihil, az ország életszükségletei kielégítésének meg- akasztása óriási bajokkal, hátrányokkal és károkkal jár, melyek a külföld előtt való hitelünket is rontják. Viszont beláthatnák már, hogy a dinasztiák érdekei nem helyezhetők a nemzetek érdekei fölé. 1526 óta, mióta Szent István koronája a Habsburgokra szállt, a magyar nemzet történetéből és a magyar népiélek fölismeréséből a diTA RC A. Migyar társadalmi szokások a XVI. és XVII. században. Irta és a pécsi Katholikus Körben 1905. márc, 12-én felolvasta Kesmarky István dr. jogtanár.* Őseinek emlékét kegyelettel ápolni minden nemzetnek legszentebb kötelessége : ».mert a nemzeti lelkesedésnek és emelkedésnek, a tett és erőmeritésnek valódi kutforrása csak a múltak emléke, a történelem lehet.« Midőn a kis gyermek lélekzetét visszafojtva hallgatja az öregek ajkairól a múltnak regéit, gyengéd kis szivében már akkor fogamzik meg az erős fogadás, hogy nem akar silányabb lenni őseinél és a bársonysima gyermekarcra kiülő pir ki tudja hányszor volt már nagy tettek bekövetkezését előre hirdető hajnal pirkadás. Nemzetünkben az ős k emléke iránti kegyelet mindenkor megvolt és talán ez is egyik fő oka annak, hogy Európa szivében annyi ellenségtől körülvéve minden jóbarát nélkül mégis immár ezer éves múltra tudunk visszamutatni. E múltnak emlékét'feltárni a történelem feladata ; s örvendetes jelenség, hogy nálunk a történet irás az újabb időben oly óriási lendületet *A tudós szerző beleegyezésével közöljük eme érdekes felolvasást. Szerk. vett. Foliánsokat kitevő kútfők, kötetekre terjedő rendszeres történeti művek, egyes kérdéseket megvilágositó monográfiák halom számra jelennek meg, s a fő súlyt többé nem a népet irtó véres háborúra, hanem azon adatokra helyezik, melyek a népnek lelki világát, szokásait, erkölcseit, társadalmi fejlődését, stb. tárják elő. Tanulmányaim közben üdülő szórakozást nyújtottak nekem e munkák; olvasás közben papirra vetettem azokból néhány érdekesebb jegyzetet; ezekből akarok önöknek mutatványt felolvasni. Ne várjanak rendszeres munkát, bár annyi adat áll rendelkezésemre, hogy azokból a XVI. sz. társadalmi életét egész teljességében is be lehetne mutatni, de ez egy felolvasás keretébe nem fér el: hanem csak néhány adatot sorolok fel. Elmondom hogyan társalogtak az emberek, hogyan éltek, hogyan szórakoztak, hogyan házasodtak, hogyan nevelték a gyermekeket, stb. mely adatokból önök megismerik az akkori magyar társadalmi élet néhány sajátságát s kevés képzelődéssel kiegészíthetik a többit. Ha itt-ott sikerül hallgatóim érdeklődését felkeltenem, munkám bőven lesz jutalmazva. * * Társadalmi életünk mindenkor megtartotta a magyaros, nemzeties jellemvonást. Míg a tudomány és műveltség nyelve nagyobbára latin, ezen a nyelven kelnek okirataink is, addig a társalgás mindig magyar nyelven folyt, úgy a család körében, mint a barátok között. Nem is lehetett máskép, hisz az asszonyok, leányok, gyermekek más nyelvet nem beszéltek, csakis az iskolázott férfiak beszélték és Írták a latin n}mlvet; ezeknek a száma pedig kezdetben nem sok volt. Az idegen nyelv után nem is igen törték magukat. Zrinyi Miklós (1563) németül sem tudott ; Révainé Bakich Anna meg világosan irja levelében (1586), hogy nem kivánja idegen nemzettel az összeköttetést sem fia, sem leánya által. De ha mégis idegen vő jött valamely családba, akkor az illem azt hozta magá val, hogy tanulja meg a magyar nyelvet. A mi a társadalmi érintkezést illeti, az sokkal szertartásosabb volt, mint napjainkban. Az ifjak határtalan tisztelettel viseltettek az öregebbek iránt, az egy társaságban levő férfiak és nők társalgásában sokkal merevebb formák uralkodtak, az illem szíikebb korlátokat vont. De azért a túlzásnak itt sem barátjai, legalább Pécsi Márton nem szereti a bókolást, mit 1566-ban kelt levelében igy fejezi ki : »én nem szoktam, sem tanultam az nagy szerszót, sem adulatiót.« Arra azonban nagyon ügyeltek, hogy külső jelekkel mindenkinek megadják az illő tiszteletet. A nők ha egymással találkoztak, kezet fogtak ; azon angol szokás, hogy szájok hegyével megcsókolják egymást, nem volt nálunk divatban. A férfiak is kezet szorítottak egymással, valamint a nőkkel is. A felserdült leányok
