Tolnavármegye, 1902 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1902-07-06 / 27. szám
2. TOLNA VÁRMEGYE. 1902. julius 6. nem mutathat egyebet, minthogy meg is győződtek a védekezés hasznosságáról. Ez az önkéntes felbuzdulás s egy pár lelkesebb gazdatársamnak egyenes biztatása adja tehát a kezembe a tollat, hogy a mennél sikeresebb védekezhetés érdekében a nyilvánosság előtt- is felszólaljak. Elérkezettnek látom és látjuk ugyanis számosán azt az időpontot, amikor a viharágyukkal való védekezést szélesebb és biztosabb alapra lehet és kell fektetnünk. Mikor három évvel ezelőtt 243 kataszt- rális hold szőlőnek 88 tulajdonosa összeállt, tette ezt abban a reményben, hogy a legszörnyübb elemi csapás elleni küzdelmében sokáig magára hagyatva nem lesz. A polgárság akkor még nem hitt a védekezés lehetőségében, legnagyobb szőlős gazdáink pedig egyenesen fáztak a hóldan- kénti 5 frtnyi költségtől s hogy 15 drb. kis- és nagy ágyút — 1750 korona költséggel mégis beszerezhettünk, ez annak a nem is száz embernek elvitázhatlan érdeme, s áldozatkészségének fényes bizonyítéka. És mi történik azóta?: 88 szőlősgazda, 243 hold ura. védi legalább kétezer embernek — minimum 3000 hold szőlő tulajdonosának vitális érdekét, soknak betevő kenyerét s hallott tőlük ez ideig valaki egy panaszszót, hallott valaki s különösen azok, akik tehetősebb voltuknál fogva még reá is szolgáltak, legkisebbke szemrehányást is azért, amiért a védekezésnek elvitázhatlan áldását élvezték csupán, de annak tetemes költségéből: köteles részüket ki nem vették, mert kivenni nem akarták ? Senki nem panaszkodott itt, ma sem panaszkodik, s hogy többek nevében mindezzel mégis előhozakodom, nem más az oka, minthogy kétségeskedünk a vihar ágyukkal való védekezés további lehetőségében. Tessék egy kis számítást tenpi. Az első év védekezési költsége 3 korona volt, a másodiké 5 korona. Az idei, nem rendes esztendőben pedig, hogy holdanként lesz legalább 6—8 korona, ez majdnem egészen bizonyos. Mert hogy egy védekezés körülbelül mennyibe kerül, itt a számítás róla : 15 kis ágyú tesz átlag egyenként 30 lövést, ez 450 patron, á 24 fillér = 54 korona, 5 nagy ágyú 150 lövése, 16 fillérrel 12 korona, 20 ágyukezelőnek fejenként 2 korona = 40 korona, vihargyufa 1 korona, tehát amikor a viharágyuk bömbölését halljuk, mindig az jusson eszünkbe, hogy most 88 szőlősgazdának 107 koronáját pufogtat- ják a levegőbe. Eddig már 5—6-szor szólották az ágyuk, s hol van még a kritikus idő, a forró július és augusztus? a mikor egy nap esetleg többször is védekeznünk kell. Ha tehát az egész jégszezon alatt (ördög vigye az ilyen szezont!) csakl5-ször kell szembeszállni a komor fellegekkel, kijön holdanként a 7 korona költség. Pedig hát azt is fontolóra kell vennünk, hogy hála Istennek, vannak közöttünk olyanok is, akik 10—20 sőt 30 hold után fizetik az önkéntes adót; (ámbár ez egyre megy, mert mi meg kevesebb holdról szüretelünk) — számitgatásunk végeredménye tehát az, hogy már az évi fentartás költsége is óriási sulylyal nehezedik ennek a 88 embernek a vállára s mi lesz egy-két év múlva, amikor az ágyuk jórésze hasznavehetetlenné válik, újakkal kell pótolni, uj kunyhókat építeni, a mikor a most védekezők egy részének újból kell telepíteni, mi lesz különösen akkor, ha e miatt esetleg a 88 szám is megapad s az önkéntesen áldozok száma lassacskán elfogy, akár csak a Garibaldi hires ezere ? Hiszen annak idején még csak egyesületté sem tömörültünk, még csak az alapszabályok összetartó láncával sem füztük össze magunkat^;. A közös veszély érzete tartott idáig is össze bennünket s a mint már előbb mondtam, az a tudat, hogy sokáig magunkra hagyva nem maradunk. Azt hiszem ennyivel sikerült meggyőznöm mindenkit, hogy a viharágyuzás kérdése zátonyra jutott s ha idejekorán nem érkezik a várva-várt segítség, bizony véglegesen meg is fenekük. Vegye tehát a kezébe ezt az ügyet akár nagyobb szőlős gazdáink közül valaki, akár, a mi sokkal helyesebb a község érdemes elöljárósága. Utóvégre is fontos közérdekről van szó s itt az alkalmas idő, hogy a szőlősgazdák mennél tömegesebb csoportosításával biztos alapot teremtsünk a viharágyuzás jövőjének. Csak 1000 hold gazdáját sikerüljön összetoborzanunk. Könnyen felemelhetjük az ágyuk számát ötvenre-hat- vanra s ekkor az évi fentartási költség is arányosabb lesz. ' . Újabb időben elöljáróságunknak örvendetes készségét tapasztaltuk a modern haladás iránt — erélyes intézkedését várjuk tehát most is, még pedig mennél hamarább. Ha késlekedik, csakugyan elnémulnak az ágyuk s mint régebben, ismét egyedül Isten irgalmára bízhatjuk magunkat, pedig ő is csak úgy segít meg, ha magunk is segítünk önmagunkon. Bodnár István. VÁRMEGYE. — A közigazgatási bizottság julius havi ülését folyó hó 12-én, jövő szombaton fogja megtartani. — Oly hagyatéki ügyben, mely az 1894. XVI. t.-c. életbelépte előtt be nem fejeztetett, az eljárás a kir. járásbíróság hatáskörébe tartozik. (A m. kir. miniszter-tanácsnak 1902. évi május 7-én hozott^ 53,874/1902. B. M. sz. határozata.) — Hivatalos eljárásban lévő csendőrnek szóbeli megsértése miatt indított ügy elbírálása a közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozik. (A m. kir. minisztertanács 1902. évi február 26-án hozott határozata.) Adakozások Bezerédj István szobrára. — Bezerédj István szobrára az elmúlt héten Simontsits Elemérhez, a szobor- bizottság elnökéhez következő adományok érkeztek : Tomcsányi Lajos Szegzárdon 5 K. — f. Eddig befolyt összesen 9944 K. 77 f. hogy erre az elkényeztetett drága leányra gondol ? Egy napon bizonyosan nejévé lesz valami gazdag embernek s nem egy szegény tisztté. De akarata ellenére is, a gondolatai egyre visszaszállottak hozzá. Látta álmaiban, hogy mosolyogva keringőzik s úgy tetszett, mintha integetne feléje és aztán azt gondolta: »Ki tudja? Hátha elfogad?» És a szive dobogott és majdnem megfulladt. Egy reggelen azt gondolta, hogy már tovább nem birja ki, elment az őrnagyhoz és megkérte, hogy kérdezze meg az ezredest, hogy elfogadná-e őt a leánya férjének. Egész napon át a kert tavának a halait nézte és készülgetett a szomorú válaszra, a mit kapni fog. Este elment a kaszárnya udvarára, az őrnagy félrevonta és azt mondta: — Beszéltem az ezredessel .... nagyon szeretetreméltó volt. így válaszolt: Az ön védencének nincs egy krajcárja sem, az én leányomnak nincs hozománya s igy annyi volna az egész, mint az éhséget a szomjúsággal összeházasítani. Igazsága van. Ne gondoljon többet a kisasszonyra. S ha ez önnek fáj, keressen vigasztalást a könyvekben. A tiszt megköszönte, de nem keresett vigasz- talódást, hanem je'entkezett Tonkinkba és a legközelebbi napokban elhajózott. Mig ő nehéz szívvel a magas tengerhullámok fölött haladt tova, a leány vidáman keringőzött a fényesre világított szalonban. Eltelt két év. A helyőrség ezredese még folyton ad estélyeket, de a bájos leány, a ki annyi sok tisztnek elcsavarta a fejét, hiányzik. Az ő atyja, a mostani ezredesnek az elődje, egy napon hirtelen meghalt. A fényes boldog napokat most szomorú napok követték. A sok tiszt, a ki a leányt körülrajongta, visszavonult, mert a mostani ezredesnek is volt felesége és leánya, kiknek hódolatukat be kellett mutatni. Közönyösen köszöntötték az utcán s aztán gyorsan tovahaladtak. Az ilyen bánásmód láttára az özvegy és leánya keserűen mosolyogtak. Eljártak a sétányra, hogy az őszi levegőt és a napot, mely a sárga leveleket még inkább bearanyozza, élvezzék. Leültek fekete ruháikban és hallgatták a katonazenét és ilyenkor úgy tetszett, mintha még most is oly boldogok volnának, mint előbb. Mintha most is hallanák hátuk mögött az őrnagy hangját; — Jó napot hölgyeim, ma a 124-esek játszanak, de a mi zenénk jobb . . . . A hangok azonban csak a körültük játszadozó gyermekek csacsogásából verődtek ide. Az anya igyekezett, hogy könnyeit az ujságlap mögé rejtse, mig a leány lopva egy-egy régi táncosa felé nézett, a ki nem akarta megismerni. Most a huszonötödik évébe járt és gyászba fogott szépsége még feltűnőbb volt, úgy, hogy olyan virághoz lehetett hasonlítani, a melyet a záporeső felfrissít és megtisztitit. A vidám hangulat oda volt és őszinte lett, szerrny és mintha elmúlt örömei felett megbánást érezne. Egy napon a sétányon és katonazene alatt tréfálva és nevetve járkáló tisztek között egy különösen feltűnt előtte, a kit az ezredes estélyein az ablakfülkében félrevonulva látott gyakran. — Anyácskám . . . nézd ... a hadnagy — mondta halkan. Ő is észrevette, mert elsáppadt, megvált barátjaitól s a leány felé ment. Az anya gyorsan összefogta az újságot és szeretetreméltó mosoly- lyal kínálta az üres széket a tisztnek. — Hogyan ön az . . . Oh, milyen régóta nem láttuk. Örvendünk hadnagy ur, hogy viszont-, láthatjuk ... de pardon, én hadnagynak hívom s most látom kabátja ujján a három sávot. Ő elpirult s elbeszélte, hogy hat hónapi csatározás után kapitány lett, mert sok üres helyet kellett betölteni . . . Aztán Tuyen Kazánban Domine parancsnokkal el volt zárva. Rettenetes ostrom volt öt hétig, a kinai hadak egyre újabb meg újabb csapatokat küldtek. A legnagyobb Ínség közepette, egy kirohanás alkalmával megsebesült . . . egyszerre aztán hallotta, hogy francia trombiták szólaltak meg, segítség jött. Oh szerencsés óra- Látta futni az ellenséget, a zászlók lobo- gását, aztán önkívületbe esett. Állapota oly aggasztó volt, hogy visszaküldték Franciaországba — Az átutazás alatt azonban meggyógyult s- most a sorrendben az őrnagyi rang következik számára.
