Tolnavármegye, 1902 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-21 / 38. szám
2. TOLNAVÁBfflEGYE. 1902. szeptember 21. nem üti meg a netalán magas várakozás mértékét. Hiszen egy-egy nagy és dicső Kossuth Lajosról úgy beszélni, hogy a hallgatóság összessége elragadtass sék az igék varázsereje által: csak egy másik Kossuth Lajosnak lehetne. — Én boldog leszek ama gondolatban, ha az ünnepelt Nagynak és Dicsőnek szellem-képét —< pár rövid vonásban rajzolva a m. t. közönség előtt — talán sikerülend megnyernem sokaknak csakis jóakarata megelégedését ! ?! Ezt kérem !« — — o Ezután a szónok annak érdekes és bölcsészeti alapon nyugvó kimerítő fejtegetésére tért át, hogy mit örököl a haza az S nagy fiai után, mit örökölt Kossuth Lajos után ? Ezt három szépen kidolgozott pontban foglalta össze. Az első az acélszilárd jellem és annak nemes büszkesége, a második a kitartó munkásság gazdagsága, a harmadik az igazi vallásosság. Majd befejezésül a következőket mondotta : »íme m. t. közönség! Ezekben próbáltam meg — gyarló tehetségem szerint, kellő rövidséggel — lefesteni előttetek szellem-alakját a nagynak és dicsőnek, kinek 100-ik születési napját ünnepelni igaz örömmel és Isten iránti hálával, hogy Őt nekünk ajándékozta — összesereglettünk 1 — Ünnepli őt ma az egész Haza, sőt ünnepli a küllőidnek sok ezer igazi magyarja. Igaz, mert oly nagy emberünk, oly méltó örök büszkeségünk O minekünk *ki mikor szemeit (testileg) örök álomra lehunyta: megdtcsőülve támadt fel azonnal a nemzet szentjeinek sorában /« S nekem úgy tetszik, m. t. közönség! mintha ez a mostani 100 ik születési ünnep megint egy nij szellemi születés magasztos napja volna, ama legdrágább bölcsőben — hontszerető forró sziveinkben ! Óh legyen is igy! — — A büszke főváros disztemetőjében csak hadd ékeskedjék,, hadd ra- gyogjon az a szép Mauzóleum, az a pompás sírbolt, melynek alapkövét épp most teszi le a nemzeti kegyelet; a távol Amerikában, a derék clevelandi magyarok, kik szintén most szentelik fel a nagy Kossuth Lajos díszes szobrát, ám hadd örüljenek igaz örömmel áldozatkészségük, honszerelmük szent sikerének, — a mi igazi megszentelt örömünk az legyen, hogy: mielőtt dicsőült. Kossuih-apánk méltó ércszobra a már együtt levő sok száz ezer lorint nemzeti adományból ott áll az ország szivében, a lővárosban: ércznél maradandóbb szobra álljon neki mindnyájunk, hőn dobogó magyar szivében, — és szülessék Ő nekünk ma és mindörökké újra, — foglalják el hirdetett szent elvei, a szabadság, egyenlőség, testvériség lelkünk templomát, melynek főoltárán örök lánggal égjen a hazaszeretet! így lesz ünneplésünk maradandó hatású, áldott és boldogitó, — igy lesz a nagy Kossuth Lajos dicső nevéhez méltó és mi magunkat is megtisztelő ! — Amen. — Ne akarjon lerántani a bűnös szerelem örvényébe! Maradjon ez a mi szerelmünk tiszta és ártatlan! Az örökös frázis ! Lázas csókokban végződő tiszta és ártatlan szerelem. Hát ez kinek a levele? A kis falusi bakfisé. De régi történet ez is. Akkoriban készültem az ügyvédi vizsgára. Egy nyáron unalomból udvaroltam neki, s őszszel jött a levele utánam: — A magáé akarok lenni! Mentsen ki ebből az utálatos, kicsinyes környezetből. Imádom, meghalok érte . . . Nem mentettem ki. Bosszúból azután férjhez ment egy falusi gazdához. A leány nem kellett, de az asszonyhoz lekergetett a vágyakozás. S nem volt nehéz munka elhódítani attól az együgyü, vé- necske, jámbor, kövér bácsitól, akit soha sem szeretett. Hanem ez veszedelmes kaland volt. Mindenáron el akart válni. Egyedül és kizárólag az enyém akart lenni, holott én ezer örömmel lemondtam a tulajdonjogról. A vizsgámmal el is késtem, mert el kellett előle menekülnöm valahová a csendes vidékre, miután Budapesten, miatta nem mertem maradni. Szerencsémre valahogy mégis belenyugodott a változhatatlanba. Nesze, itt e családi arckép , is, amelyet a béke jeléül küldött. Milyen esetlen ez a kövér ur, s ő nagyságán milyen átkozottul rosszul szabott ruha van. S három pufókképü gyerek a földön. Őnagysága is erős’en hízásnak indulva! Csakhogy megnyugodott asszonyom és csakhogy hízni kezd... A falusi után a városi. Brigitta kisasszony levele : A »Szózat« és még egy zsoltár eléneklésével s/411 órakor véget ért az isteni tisztelet. A hosszú menet a templomból a tűzoltói zenekar indulóitól kisérve a kaszinóba tért vissza, a hol a kaszinó tagjai az elaggott öreg honvédeket, a fehér ruhás lányokat és a helyét derekasan betöltő tűzoltói zenekar tagjait a nagy nap emlékére megvendégelték. A főgimnáziumban. Reggel 8 órakor a tornacsarnokban gyűlt össze a tanu'ó-ifjuság, hogy Kossuth dicső emlékének áldozzon. Bevezetésül a Hymnust énekelték el, majd Wlgand János igazgató a következő beszéddel nyitotta meg az ünnepélyt: »Összegyűltünk, hogy ez ünnepélyes alkalommal leboruljunk Kossuth Lajos nagysága előtt, honfiúi büszkeséggel és áhítattal szemléljük azt a csillagot, amely ezelőtt 100 évvel hazánk egén feltündökölt. Kossuth immár a minden párton és fele- kezeten felül álló igaz hazaíiságnak és törhetetlen szabadság-szeretetnek eszményképe ; ezért az ünnepélyt abban a tudatban és reményben nyitom meg, hogy ez alkalom is hozzájárul ahhoz, hogy amaz érzések kiirthatatlan gyökeret vernek szivünkben.« Utána Haugh Béla tanár, az ifjúsági Eöivös- kör elnöke mondotta el a következő szép beszédet: »Kedves Ifjúsági Az egész országban ünnepet ül ma a nemzet kicsinye és nagyja egyaránt, Kossuth Lajos születésének századik évfordulója alkalmával. Nevezetes nap ez, annyira nevezetessé teszi a név, hogy jelentőségét magyarázni is fölösleges. Ismeri mindenki Kossuth Lajos életét, pályafutását; ismeri mindenki Kossuth Lajos működésének, tevékenységének kiválóbb mozzanatait. Tudja mindenki, mily nagy szeretettel, lelkesedéssel és ragaszkodással csüng a magyar nép annak a Kossuth Lajosnak emlékén, aki iparkodott megteremteni az országban az egyenlőséget, testvériséget, szabadságot. Azok az események, a melyeket mi 48-as eseményeknek nevezünk, mind Kossuth Lajos nevéhez vannak fűződve. Ki ne lelkesednék a magyar hazaszeretet és erő ama megnyilatkozásain, a melyek a 40-es években játszódtak le a törvényhozási termekben és a csatamezőkön; kinek a szivében ne lángolna föl kétszeres erővel a haza- szeretet lángja, mikor arra gondol, hogy ez a viszontagságok és szenvedések árjában meghány- torgatott magyar nép a szükség idejében minden gondolkodás nélkül, szinte vakon áldozott vagyont és életet a hazáért; kinek arczát ne borítaná el az öröm és büszkeség pirja, mikor arra gondol, hogy ez a kigunyolt és lenézett, magyar nép hősi elszántsággal verte szét a haza ellenségeit. S a magyar hazaszeretet és erő eme megnyilatkozásai mind Kossuth Lajos nagy szelleméből fakadtak, Kossuth Lajoséból, aki lángszavával talpra állította a nemzetet, aki lelkesedést lehelt a csüggedők és Ne higyjen a rossz nyelveknek, hogy préda, pazarló és nagyravágyó vagyok! Akit szeretek, annak kedvéért tudnék én nyomorogni is és igényeimet letudnám szállítani a legkevesebbre. Magát pedig szeretem! Gondoljon arra a csókra, melyet tegnap kapott és beszéljen a mamával. A csókra gondoltam is még azután is, de a mamával nem beszéltem. Jobb is volt, itt van egy levele asszonykorából is: — Szeress, szeress, te drága! Csak egy gyönyörűsége van az életnek: a szerelem. S az a boldog élet, amelyet csak a csókok emléke őriz meg . . . Holnap megint várlak . . . Ha én vettem volna el, lehet, hogy ez a levél máshoz intéződött volna és a szarvak az én fejemre kerültek volna. Hát ez a félig megirt levél mit keres itt? Nene, hiszen ez az én írásom. Vajon kinek írhattam ? Nagyszerű bekezdés: — Éjjeli tizenkét órakor irom ezt a levelet. Mire elolvassa én már nem leszek. Nem tudok élni ön nélkül. S ön nem szeret. A csalódás hidege lefagyasztotta az üde bimbókat Teringette, csak tudnám kiért fagytak le akkoriban az üde bimbók? De lássuk tovább: — így nem élheték. Az ön szerelnie nélkül nincs számomra élet. Ha majd nem leszek, hozzon a síromra virágokat. A sírjára annak, a ki ajkán az ön nevével fog meghalni. Meg akartam érte halni. Ajkamon a nevével. S ime most a neve sem jut eszembe. Szerencsére itt van a levele. Az utóaktája ennek a hervadásos levélnek. Elég rövid. kételkedők leikébe, aki elhitette, hogy az évszázados szenvedések után ütni fog a boldogulás órája. Boldoggá akarta tenni a magyart, aki annyit szenvedett s nagygya akarta tenni az országot, mint Hollós Mátyás, vagy Nagy Lajos. Hazaszeretetének tüzével fel akarta perzselni a haza ellenségeit s ha nem is perzselte föl, de lángra lobban- totta a nemzet szivében szunnyadó érzelmeket, s még ma is fölcsap a láng nevének puszta említésére. Emléke lobogó láng, mely nemcsak világit, de melegit is egyszersmind, s kiolvasztja a szivekből azt a nemes érczet, amely erősebb az acélnál, drágább az aranynál, kiolvasztja a hazaszeretet nemes ércét. És Kossuth Lajos emléke áldott lesz mindaddig, mig hitre, reményre, bizodalomra tudja lelkesileni a magyar sziveket, azokat a sziveket, a melyek a jövendő megprobaltatasok óraiban készséggel fogiák vérüket ontani azért, hogy erre a. szegény megsanyargatott országra végre valahára felderüljön ne csak a boldogság reményeinek, hanem, az igazi, valódi boldogságnak várya-várt hajnala.« Ezután Csötónyi János VIII. osztályú tanulónak szép szavalata következett, végezetül pedig a »Szózatot« énekelte az ifjúság. Az ünnepély után felekezetek szerint a belvárosi r. k. templomba, hol ifjúsági misét tartottak és a református templomba vonult az ifjúság, délután pedig az izr. templomba. A polgári iskolában. A polgári fiúiskolában szintén szép Kossuth- ünnepélyt tartottak. Először a »Hymnus«-t énekelte el a dalárda, ezt Krammer János igazgatónak következő ünnepi beszéde követte"! Szeretett Ifjúság! Zászlódíszt öltött városunk, ünnepi díszt hazánk fővárosa és vele az egész ország. Miért e disz és honnan az ünnepi hangulat ? Ünnepre virrad Magyarország, ünnepre, melyet megtartani és minél fényesebbé tenni erkölcsi, kötelessége a nemzetnek. Ma van Kossuth Lajos születésének századik évfordulója s ma rakja le fő- és székvárosunk Kossuth Lajos sirhalmára mauzóleumának alapkövét. Csak az a nemzet érdemel boldog jelent, biztató jobb és szebb jövőt, a mely lelkesedik múltjáért, mely hálás kegyelettel övedzi nagyjainak emlékét, tiszteletben tartja a nemzeti hagyományokat és féltékenyen őrzi nemzeti intézményeit és a szabadság biztosítékait, a melyek megszerzésében a nagy ősök szivük vérét ontották, vagy egy egész élet munkásságát áldozták. Nekünk vannak — hála érte a Mindenhatónak — nagy számmal nemzeti hőseink, nagy fér- íiaink, kik akár a harcmezőn, akár a politika küzdő terén vagy a költészet és irodalom virányain egyaránt szolgálták hazájukat, nemzetüket. Egy volt a céljuk, egy a törekvésük: függetlenné, nagygyá és hatalmassá tenni hazájukat, szabaddá, műveltté és boldoggá nemzetüket. Nagy államférfiatok, íróink és költőink ép olyan hősei a nemzetnek, mint — Maga csacsi 1 Tegnap ugy-e azt hitte, hogy nem szeretem. Pedig szeretem, de az uram gyanakodik. Most vigyázni kell. Ha nem kell tőle félni, megcsókolom én akár százszor is . . . Unottan rakja vissza Pál ur a leveleket. Nem érdemes ugyan őket tartogatni, de ezúttal mégis megkiméli még őket a tüzhaláltól. Majd ha megkéri Annuskát. Mert meg fogja kérni okvetlenül. De mi lész azután, ha arra is ráun mint ezekre velamennyire, a csókok a viszonzolt szerelmek után. Mi lesz ? Hát mi, az, ami más házasságoknál. Unatkozni fognak egymás mellett és igyekezni fognak egymás terhére nem lenni. Már be akarja zárni az asztalfiókot a levelekkel együtt, mikor a fiók fenekén megpillant egy írást, a melyre rá van Írva: — Az egyetlen! Felbontja, hát gyászjelentés. Egy kisleányról szól, a ki meghalt élete tizenhetedik tavaszán. S egyszerre rácsap a lelkére hatalmas erővel a fajdalom. S hirtelen, amig végig fut előtte a kedves gyermek emléke, tele jön a szeme könynyel. És a sivár lelkű, kiégett szivü, vénülő legény elszorult szívvel siratja meg, valami ellenáll- hatlan ösztön parancsára, az egyetlent, a kihez egy ártatlan szűzies csókon kivül semmi emlék sem köti s a kit talán épp ezért szeret most is s a kinek emleke a leha szerelmek ingoványain át tisztán és ragyogóan kiséri. És mig a többi emléket bedobja a tüzbe,,. ezt az egy szomorú lapot kegyelettel teszi visz- sza az asztalfiókba, a múlt szerelmesék sírjába, a honnan csak ez az egy támadott fel, mert csak. ez az egy volt rá érdemes . . .
