Tolnavármegye, 1902 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1902-08-10 / 32. szám
XII. évfolyam. 32. szám. Szegzárd, 1902. augusztus 10. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár : I Egész évre ... 12 korona. Fél évre 8 » Negyed évre . . 3 » Egy szám ára . . 24 fillér. I Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- ivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Segédszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORKTÉL. SZÉKELY FERENCZ. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendő p Hirdetósolr mérsékeljen megállapít ot árszabály szerint számíttatnak. Magyar ipar. Annyit beszélnek, írnak róla, hogy talán még sem egészen frázis számba megy már, a mit ez a két szó jelent, legalább azoknak a szemében a kik mély aggodalommal látják nemzetünk közgazdasági hanyatlását és épen most, midőn szinte már hallatszik ütése a 12-dik órának, amikor pedig — úgy kellene — hogy erőseknek találjon bennünket az idő. Valósággal élhetetlenségnek mondhatjuk, hogy a magyar társadalom még mindig nem fordul kellő -érdeklődéssel az ipari kérdések felé, pedig már régen felismerte, hogy az ipar fellendülésétől függ, vájjon tőkében szegény ország maradunk-e, amely gyarmat lesz mindörökké, vagy felvehetjük a versenyt Ausztriával, mely existenciájának egyik alapkövét Magyarországon rakta le. Az elhanyagolt magyar ipar kér támogatást, gondozó, nevelő, istápoló szeretedet a nemzettől, a magyartól. Védeni kell a sokak által lenézett magyar ipart, mely szépségére, invencióira, szolidságra kiállja a versenyt a szemeket megtévesztő külföldi ipar produktumaival. Rá kell mutatnunk, hogy a magyar iparban meg van az erő, csak dajkálni, nevelni, ápolni, fejleszteni kell azt, azzal a gonddal és szeretettel, melyet eddig annyira nélkülözött. Erős, egészséges nemzeti érzésnek kell dominálni a magyar iparban is és a teljes siker, ha nem rögtön is, de idővel százszorosán meghozza a ráfordított munka gyümölcsét. Ha ez az idő elkövetkezik, akkor nem fognak meggazdagodni a külföldi gyárosok a mi pénzünkön, s mi nem lennénk elhalmozva és becsapva olyan értéktelen cikkekkel, melyeket méreg drágán fizetünk meg, de megfizetjük, mert azt hisszük, hogy magyar földről azokat meg nem szerezhetjük, vagy ha megszerezhetjük is, olyan drágák, hogy lehetetlen azokat megfizetni. Annyira hozzászokott ehhez a felfogáshoz a mi közönségünk, hogy szinte dicsekvésig megy nálunk, hogy a rajtunk levő ruha angol posztóból (persze imitált osztrák gyártmány) készült, a cipőnk karlszbadi, a kesztyűnk valópi prágai (nagy része itt készül nálunk, de — hogy kelendősége legyen — előbb Prágába kerül s egy ottani cég vignettájával, 25—30°/0-kal megdrágulva, kerül vissza hozzánk forgalomba,) a levélpapirosunk angol, a parfümünk párisi, a pezsgőnk francia; csoda, hogy a vinkónkkal is nem olasz Vorként kényeske- dünk 1 Azt azonban nem emlegetjük, hogy az eladósodott földbirtok kölcsön terhe — épen e viszonyok következtében — szintén külföldi eredetű, idegen tőke, mely odakamatozik s nálunk csak közvetítési díjak maradnak. Hogy mikép lehetne ezt a belénk oltott felfogást megváltoztatni?! Miként lehetne például elérni azt, hogy a magyar ipar termékei kiszoríthassák a külföldi, legnagyobb részben osztrák ipar czikkeinek dominálását ?! Két feltétel minden esetre kell hozzá! Az első: hogy legyen, a ki adja, árulja ezt a magyar portékát! . A második: hogy ennek a magyar portékának vevője legyen? Az első feltétel nincs meg! A közvetítők: a mi kereskedőink külföldi, főleg osztrák gyárak, raktárak termékeit árulják üzleteikben. Miért: mert ez kell a közönségnek. Ebből következik, hogy nincs meg a második feltétel sem: t. i., hogy a magyar kesztyű, magyar chocoládé, magyar szalámi, magyar parfüm, magyar papiros, magyar petróleum, magyar cukor, magyar pezsgő, magyar cognac, magyar kalap és minden, — — és ha mind ennek a magyar portékának vevője is lesz, akkor lesz magyar ipar, akkor lesz még magyar tőke is. Szervezni kell a magyar társadalmat a magyar ipar védelmére, tudniillik arra, hogy amit fogyaszt, ami szükséglete van, magyar terméket vegyen be a gyomra, az ízlése. Itt nálunk is, bontsa ki valaki a magyar ipar védelmének zászlóját! Csak egy kis csapat szervezkedjen egyelőre: mondjuk száz fogyasztó család, aki követelje, hogy amit vesz, az magyar portéka legyen, ez is elég lesz kezdetnek arra, hogy udvarképessé tegye közöttünk a hazai ipart, hogy ne legyen az továbbra is, még itthon is —--------hontalan ! TÁ RCA. Szellemesség és gyomor. Irta: Mányoki Tamás. — A »TOLNAVÁRMEGYE« eredeti tárcája. — Olyan korba vezetem vissza olvasóimat, melynek szereplői a teimészet törvényeinél fogva napról- napra fogynak. Szabadságharcunk nagyszerű drámája befejezéséhez közeledett. Az orosz gyűrű mindinkább szükebb körre szorult s a magyar hadsereg zöme elcsüggedve, szomorúan vonult Világos felé. A fegyelem meglazult, a rend bomladozó félben, a legénység élelmezése rendetlenül történt s utóbb egészen elmaradt. Görgei hadtestéhez tartozók holmi prófunt félét csak kaptak, de én megsebesülésem folytán Temesvár felé elvonult hadtestemtől elszakadva, az Isten madaraival voltam egy koszton. Három vagy négy nappal a fegyverletétel előtt, sok ezer beteg és sebesülttel együtt én is Világos felé tartottam. Lovam rázott, fejsebeim sajogtak, felkapaszkodtam tehát egy szénát vivő oláh ökrös szekerére s az iszonyú porban, hőségben kimerülve aludtam mélységes alvással. Egyszer fölébredve, amint széjjel nézek, egy falu széles utcájára esett tekintetem, ahol sok száz társával együtt az én emberem is járomból kifogott ökreit etetgette. Egy ideig a boldog ökröket néztem, mert ettek, de én, ki az előtte való napon rágcsáltam össze egy bakától könyörületből kapott kockakő- szerű prófuntdarabot, én vájjon hol és mikor elégíthetem ki szűkre szorult gyomrom hangos korgás- ban jelentkező jogait. A falu utcái és a házak udvarai csak úgy hemzsegtek kifáradt harcosoktól, kik mind éhesek voltak. Én is leraásztam az oláh szekérről s megindultam a többivel együtt keresni a mindennapi kenyeret, mert az még gondolatnak is borzasztónak tűnt fel előttem, hogy a magyar haza szabadságáért harcoló magyar honvéd hazájának szent földjén éhen vesszen el.. De hát az, ki az éhhollófiak kiáltását is meghallja, oda vezetett egy ház elé, melynek nyitott ablakából zongora hangok ütötték meg füleim. Ahol zongora van, ott kenyérnek is kell lenni s én erős reménységgel megindultam a jelzett ház felé. Betekintve az ablakon, egy leánykát pillantottam meg zongorája mellett, de ugyanazon percben megpillantottam egy más valamit is. A szoba közepén egy megtérített asztalon a bevégzett ebéd kenyér és hús maradványai látszottak. Nubia párduca — midőn már ugrásra feszíti izmait, nem lövell ádázabb tekintetet zsákmányára, mint én lövelltem amaz ott hagyott kenyérre és húsra. A marcangoló éhség extázisával néztem ama kívánatos tárgyakat. A leány felkelt és kiment, a másik percben én az ablakon bemászva már bent termettem a szobában, beleharaptam a kedves kenyérbe s éppen egy jó nagy falat húst nyomtam volt be szájamba, amidőn az ajtó kinyílik és egy negyven év körüli nő lép be rajta. Én felugrottam, magamat feléje meghajtva, ő pedig egy ijedt sikoltással visszaugrott. Most már mindegy — gondoltam magamban — már benne vagyok, azaz, hogy még nincsen bennem, pedig, hogy a mi ott az asztalon ehető volt, azt mind bekebelezem, — el volt nálam határozva. Ettem tovább. Úgy látszik gondolja magában a tisztelt olvasó, hogy e gastronomikus történet hőse nem valami finom nevelésben részesült. Bocsánat tisztelt és jó nevelésű olvasó, vett ön már részt kilenc hónapi hadjáratban? szenvedett huszonnégy, sőt harminc óráig kinzó éhséget, de talán azt is tetszik tudni, hogy Saul király ve je Dávid, — mert egy pap, kitől enni kért bujdosó útjában neki és társainak semmit adni nem tudott, bement a templomba, elvette az asztalról az Istennek szentelt kenyereket és társaival együtt megette. Ha egy királynak vője ezt megtette, találjon mentséget ön előtt egy sze-
