Tolnavármegye, 1901 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1901-12-22 / 51. szám
8. 1901. december 22. Kézcsók. Addig a nő igazán nem szeret, Mig csókkal nem borítja a kezed, Az nem a mély szerelem tüze még, Mig lángjánál nagyobb a büszkeség. Mig rejtett gőggel titkon azt hiszi, Hogy megalázhat benne valami, Üdvözülj bár szerelmes ajakán, Nem csüng rajtad érzéssel, igazán. De ha kezedre némán ráborul, S csókjaival boritja szótlanul: Nincsen ennél igazabb vallomás, Hivebb szivet egy könnyen nem találsz! YESZELEI KÁROLY. Alkony. A »TOLNAVÁRMEGYE« részére irta: Sz. Gy. Egy kis falu templomának ezüstösen csengő harangja esti imára hívta ájtatos híveit; rezgő hangját az enyhe szellő elvitte a sötéten elterülő fenyves dombos oldalára, hol két ember merengve pihent ; szótalanul nézték a leáldozó napot. . . Lábaiknál fegyver, mellettük fáradt kis kopók, pihegve őrzik az elejtett vadat. Oly fenséges, oly szép az alkony . . . bibor- fényben úszott a táj, mintha lánggal égett volna, Lenn, a völgyben pásztorsip szól; nyájak térnek nyugovóra; a kolompok lassú kongása összevegyül a faluvégi patakmalom zúgásával; henyélő kis libapásztorok vígan énekelve terelik a száz meg száz csacsogó, gigáló aprójószágaikat. Sok szegény munkás, ásó kapával vállukon, ballag fáradtan hazafelé. Beáll a csend és a falu nyugalmát csak a tücskök ezreinek egyformán méla danája búgja túl, de meg nem zavarja. Zörögni kezd az erdőcske száraz halasztja, ez s a kis kopók csaholása figyelmessé teszi a pihenők egyikét; nemsokára egy érczes hang hallatszik fel az erdő aljáról: halló, hahó, urak! Andor a közelgő elé néz és tisztelettel megemeli vadászfövegét, Valér atya, a falu lelkésze előtt, ki aggódva nézi, a pár lépésnyire mozdulatlanul fekvő Iregh Ivánt. — Nos, hogy van a betegünk ? javul-e már ? Szegő Andor halkan válaszol a pap kérdésére. — Nagyon egyformán ; mindent megkísérelek, mégis félő, hogy a gyógyulás messze van. íme, nézze mily duzzadó egészség — de lelkileg a legnagyobb beteg és veszélyes bajára nincsen gyógyszerünk. — Hát a mindeneknek gyógyítója, a természet és az irgalmas, jó Isten ? Csak hozzá fohászkodjunk ! . . . Iván megrászkódott e szavakra; meghallotta á tisztelendő hangját. Természet . . . Isten ! talán ő is éppen erről gondolkozott. Sietve kelt fel, nyájasan üdvözölte Va'ér atyát, aztán fegyverét vállra vetve, megindult a keskeny ösvényen a falu felé. A lelkész és orvos aggódva követték. Mindinkább több és több csillag gyűlt ki, beállott az est. Iregh Iván egyedül lakott egy nyaralóban. Inasa sietve hozta elé az esti postával érkezett leveleket, hírlapot és várta ura parancsát. — Nem kell semmi, mehetsz. Egyedül maradva, remegő kézzel nyúlt egy ismert kézirásu borítékhoz ; de alig pillantott bele, szeme előtt homályos köd vonult, s mintha megszédülne, kihullott ujjai közül a papír. Görcsös kezekkel kapaszkodott egy karosszékhez, érezte, hogy egész testét ideges rángások futották át . .. Sokáig tartott, mig megnyugodott, szótalanul fel és alá járt szobája puha szőnyegén, meg-meg törölve gyöngyöző homlokát. Majd elővette kedvelt költőjét és olvasni kezdett; Lelkem repülne még, de szegve szárnya, Alig bírom vonagló szivemet, Homokórám lejár már nemsokára. — Istea veled! Nem birta tovább olvasni a verset; leült Íróasztala elé, kiszedegette apró emlékeit . . . sárga, fakult levelek, összeszáradt virágok. Az óra közel járt már az éjfélhez. Az eddigi csendet, távolból zugó mennydörgés zavarja. Vihar közelgett. Előhírnöke a szél, már rázza az ablak előtt hajlongó hársfák illatos leveleit. A villámlás mind sűrűbben czikkázó, a menydörgés mindjobban közeleg. Iván föleszmél merengéséből, kinyitotta az ablakot, forró homlokának, izzó agyának jól esik a betóduló hűvösség. Oly hatalmas a tomboló természet, oly fenséges, oly királyi a haragvó ég. Sötét az egész falu, egyetlen mécs se pislog; mindenki alszik, a bakter is elfelejtette az éjfélt. Iván visszaült asztalához és íráshoz kezdett: Egyetlen Barátom ! Mikor búcsút véve tőled, bucsuzatlanul a sok többitől, elhagytam a nagy város zaját, felkeresve e magányt, hol még minden egyszerű, őszinte, igaz és nemes, a hol semmi sem mesterkélt, a hol tisztább a levegő és álarcz nélkül járnak az emberek, — már akkor leszámoltam mindennel. Egy alig harminc éves ifjú és máris öreg. Nemde különös. Bizony nagyon megöregedtem, pedig alig hogy éltem s ime, megcsillant rajtam már a dér. Nagyon megváltoztam, meg se ismernél; kiben egykor csupa élet volt, már régóta élő halott. De, mire meglátogatsz, már jobban leszek; majd meglátod, milyen csendes ember lettem, bámulni fogsz, hogy oly némának találsz. Hogy mindez miért? Talán magam sem tudom. Egy év óta tépelődöm egy gondolaton; kezdetben a puszta szó is megborzasztott, de beletörődtem. Vájjon gondoltál-e már valaha arra, hogy mi a halál? mi lesz veled a halál után? Ugy-e, balga kérdés; pedig halandó ember előtt ez a legnagyobb titok . . . Gondold c-ak el, ha eljő a perc, mikor érzed, a mint lassan kihűlnek ereid és megüvegesedett szemmel még nézesz, — de már nem látsz semmit, sötét előtted minden. És ekkor mint a villám, oly gyorsan cikkázik át elméden a gondolat, hogy örökre itt kell hagynod az életet, a világot, mindenkit és mindent, mi a világon oly szép! Még hallod környezőid zokogását, — de ők már csak a te hörgéseidet; azután megjelenik előtted a sötét kis üreg, a hová, a férgek tápláló eledeléül a hullát leteszik . . . látod magad kiterítve feküdni a ravatalon, oh mert elméden átrohan még ez a gondolat is, hiszen a villám egy pillanat alatt mily óriási utat tesz, a haldokló pedig az öröklétbe vándorol és ez nagyobb, mint az égboltozat. Élet a halálba egy pillanat alatt át nem mehet! Oh lesz még időd, hogy agyadon átfusson a gondolat, hogy az emberiség, mint hangya-raj, tovább fog rajzani; észre se veszik, hogy kidőltél a sorból, sőt ha volt barátod, vagy valakid, egy két nap múltán már nevedre is alig emlékeznek. És ha mindezekhez még megnyugtató hited sincs, akkor a halál perce a legiszonyúbb kétségbeesés pillanata. Velőtrázó kiáltással még egyszer felemelkedni akarsz; ez a végküzdés, de a hang szederjesen hidegülő ajkadon nem íér ki többé és te, e té- bolyitó gondolattól, megszűntél lenni! Voltál — és nem léssz soha többé . . . Elérkeztem egész idáig; nemsokára átlépem a határt és bolyongani fogok, mint a csillagok, melynek milliárdját oly sok vágyódással, de oly kevés tudással lesik a tudós és tudatlan gyarló emberek. Odakünn féktelenül zúg a vihar, iszonyú idő. Ilyen lehet a végítélet ... oly vakító, oly őrjítő a villám fénye, már alig látok . . . . . . Hajnal felé tiszta, üde, megkönnyebbült lett a lég, elvonult a zivatar tovább. Iván ablakában, a felkelő nap fényében, mint megannyi könnyek, oly fénylőén remegtek az eső cseppjei, a virágok szirmain . . . Az orvos, Valér atyával együtt, betegük látogatására indult. Élettelenül találták. . . . Este a kis falu búsan rezgő .harangja, halotti imára hívta ájtatos híveit. TOLNA VÁRMEGYE. A nazarénus. — A »TOLNAVÁRMEGYE« részére irta: B. D. — Azt mondják, télen alszik a természet. Ha ezt a jó Isten nagy bölcsen igy rendezte, legalább azt is úgy rendelte volna, hogy a szegény ember is úgy alhassa át ezt az időt, akár a borz. De keserves is a szegény ember sora ilyenkor 1 A jó gazdának élésre semmi gondja, naphosszat elszöty-moty a jószág körül, estére kelvén meg hátán a tarisznyával ballag a pincze-szerre. Hanem a szegény ember beőlletheti, ha jó tarrón aratott, a kenyerét; megvan a kis krumplija, kukoriczája, ha megrobotolt érte; melegedhetik, ha megterizte az erdőből a fáját. El is üldögélhet akár hétszám a kuszkajában. El-el hallgatja, hogy pörög a fonó asszonynép nyelve orsajával versenyre kelve, mig szólja szapulja a világot, bötüzteti a gyerekkel a kalendáriomot. (Az se mond háborút). Nagyolykor esik egy-egy tor, farsang táján lakodalom. A nagy természet, a szabad világ a magyar embernek a műhelye, minden mulatsága, gyönyörűsége is csak az. A négy fal rabság néki, ha nem más teszi is be utána az ajtót. Ha nincs is mulatsága, csak munkája lenne. Sóra, olajra, dohányra is kell, hébe-hóba egy-egy kis italra is. Ennyire meg nem futja a nyári kereset. Két kézzel kap hát ilyenkor akármi vékony kis jö- vödelmen. Bizony vékonyabb se kell a kukoricza mor- zsolásnál. Igaz, nem nagy fáradság. A gyalogszéken egy ülte helyében megteszi az ember. De a mennyi a munka, annyi a kereset is. 25—30 krajczár napszám esik a maga kenyerin. Semminél ez is több érő. Ilyen foglalatosságba voltak öten—hatan a Salamon szomszéd pallásán, köztük az öreg Böröcz, a Szűcs András, a ki még csak legénysorba van, a keménybeszédü Vig Mihály meg a Bokás Horvát Péter, a jámbor nazarénus. Csak dörgülgették pipaszó mellett a kukoriczacsévét naphosszat a gyalogszék orrához. Ki egygyel, ki mással hozakodott elő, aratásból való történetekkel, más ilyenessel. Hanem a legényféle nem lehet el ellenkedés nélkül. Kapta magát az András, kikezdte a szótalan nazarénust. — Tisztelem, böcsülöm, akárki akármi hiten van — igy kezdi a szót — hanem az má mégis csak nagy dolog, a mit ezek a nazanérusok véghöz visznek. Ezeknek a hitük tiszta egy politika. Nem köll nékik se pap, se mester, nem fizetnek hát eklézsiát. A harangszó — azt mondják — az ördög trombitája. Abba is hunczutok, hogy elspórulják a pipára valót, de hogy azt megállják, hogy ne káromkodjanak, a szűz Máriájuknak se hiszem el. Azt mondják, nem hazunnak még tréfábul se. Mind szentéletü vasfazék, a ki belejár a gyülekezetükbe, csak a füle kormos. A ki már minden hunczutság- bul kikopott, kivénült, az leginkább neki való. Akárhány fő főgubbasztó közöttük most, aztán ha hallgatott is, hazudott, a szemivei is lopott teljes életibe. Hány ájtatos fehérnép van köztük, a ki még köllött, a világ roszsza volt, most aztán vénségére könnyen rezenéruskodik ; a szemit is alig mereszti föl olyik, a szó is alig ér ki belüle. Csak itt szólt közbe a nazarénus csöndesen: — Betegnek köll az orvosság. — Nincs az Istennek olyan orvossága — kapta föl a szót az András — a ki azokat meggyógyítaná. — Megvezeklettek az ő bűneikért és megtisztultak az uj körösztség áltul, feleli rá egy kicsit kenetes szóval a nazarénus. — A fene, a ki beleevett abba az uj köröszt- ségbe — pattog a legény. Azt kiszi kee, hogy ha valamelyik világéletibe hunczut volt, mindjárt ártatlanság báránya lesz belüle, ha megbuktatják, mint a kodós tikot. Hasztalan szentülgetik az olyant, csak benne marad abba a kutya. Már én csak azt mondom, kár az az egy pár böcsületes ember közéjük, mint kee is Péter bátyám. Mintha fölgerjedt volna erre a beszédre a csöndes nazarénus. Egy kicsit szaporábban, de azért halkan igy szólt: Öcsém! kár ilyen beszédet tenned. Rágalmat szólsz más lelebarátodra, de semmit sem tudsz rájuk bizonyítani. Mondj há
