Tolnavármegye, 1900 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-23 / 51. szám
1900. december 23. TOLNAVARMEGYE. 9. Rövid hir. Rövidke hír} apró betűkkel Tarkítja, tölti a lapot: „Az elmúlt éjjel egy csavargó Ott künn, az utcán megfagyott.. .u S e pár sorban végeztek véle, Revét sem kérdi senkise, Pedig tudom, megdobban mégis Nem egy embernek a szíve. A ki tegnap koldust űzött el Es alamizsnát nem adott, Ha perezre is, mind, reád gondol Te névtelen halott. . . Bodnár István. Anyáink. — Irta!: Ívű olnár O yula. — •(Nyaraló a Hűvös-völgyben. Messze elhúzódó zöld hegyek, derült, kék ég. Az ablak alatt vidám csillingeléssel surran el a »villamos«.) Keresztszeghi Tassy Bálint, 30 éves, telivér gentry, elegáns férfi-alak. Szőke, ábrándos kék szemek, szelíd lelkidet, papucsszolgálatra mindenekfö- lőtt alkalmas. Különben «s.-titkár» a fóldmivelés- ügyi minisztériumban, de minősítése táblázatában jelezve van, hogy nagybátyja államtitkár. Evelin, a felesége, 21 éves, junói termet, csupa büszkeség és elegáncia. A nyilvánosság előtt egy királynő méltóságával jelenik meg s hozzá van ahhoz szokva, hogy minden ember hódoló áhítattal tekintsen föl reá. Egyébiránt nem szokott hiányozni egyetlenegy athlétabálról sem. Bálint e pillanatban ugrott le a villamosról, a nyaraló lépcsőin röpül az ebédlő felé, ahol Evelin már türelmetlenül várja. A szép asszony az ablaknál ül; arca borult, tekintete mélázó, szemeiből kicsillan egy vizcsepp, (előhírnöke a közelgő köny- zápornak.) Bálint. (Tájékozva van a helyzet felől és aggodalmas kiváncsisággal tekint feleségére, miközben ajkaihoz emeli kezét.) Nos? Van újságod számomra ? Evelin. (Szomorúan bólint fejével.) Igen! . . . Bálint. (Kissé kiderül az arcza.) Ah . . . tehát igaz? Evelin. (Mély sóhajjal.) A mama meg az a bizonyos asszony épp most mentek el. Bálint. (Titkolt örömérzettel.) És ők mondták... Evelin. (Kétségbeesetten.) Bizonyos, Bálint! „ . . Több mint bizonyos. Bálint. (Elérzékenyülve.) Lehetséges? Evelin. (Kémleli Bálint arcvonásait.) De ha mondom. . . . Bálint. (Kitörő örömmel öleli magához Eve- lint.) Egyetlenem! . . . Imádlak 1 Evelin. (Kibontakozik karjai közül, ellöki magától, haragos felindulással.) Nekem úgy tetszik, hogy . . . Bálint. De mi bajod ? Evelin. Hiszen maga örülni látszik! Bálint. De Evelin, édes angyalom! Evelin. Igen. . . . igen . . . Hiszen maga sugárzik az örömtől. Magának esze ágában sincs bánkódni , . . Bálint. No, de végre is . . . Evelin. Ne tagadja ... a szemei szinte kacagnak . . . Bálint. Nos, igaz . . . Hát nem tagadom. A szemeim kaczagnak, mert nagyon boldog vagyok, Evelin. (Összecsapja kezeit.) Boldog?/ Bálint. Igen, Evelin, legédesebb álmom valósul meg. Mindig fájt az a gondolat, hogy bennem kihal a keresztszeghi Tassy-család ... De most . . . most . . . kimondhatatlan boldog vagyok! (Hévvel csókolja Evelin kezeit.) Evelin. (Kirántja kezeit s ellöki magától.) Elég! Ne folytassa! Ebből ugyrsem lehet semmi! Bálint. Nem? És miért nem? Evelin. (Dacosan és keserűséggel.) Semmi kedvem sincs magamat a keresztszeghi Tassy-csa- ládnak föláldozni. Bálint: De kedvesem, — hisz imént azt mondtad, hogy . . . Evelin. (Egy székre rogy s fejét kezére támasztva maga elé mered). Azt mondtam és igaz ... de ez még nem minden. . . . Bálint. Szólj, kérlek, világosan. Evelin. (Bánatos rezignációval). Le fogok ugrani a harmadik emeletről . . . Bálint. Isten ments, hogy csak egy székről is . . . Evelin. (Kíváncsian emeli föl a fejét). Egy székről? . . . Bálint. Vagy az asztalról. Könnyen áldozata lennél könnyelmű gondolkozásodnak. (Egy kissé férfiasán.) Figyelj rám, kedvesem . . . végre is hároméves házasok vagyunk . . . Semmi se lehet természetesebb . . . Evelin. (Szavába vág,) kérem, ne folytassa. (Hidegen és büszkén). Úgysem fog engem soha megérteni . . , Bálint. De igen, édesem, ha érthetőbben fogsz beszélni . . . Mi az oka kétségbeesésednek? Nem történik veled egyébb, mint a mi millió és millió asz- szonnyal, a kik anyákká lesznek, — és ez egyértelmű rájuk nézve a boldogsággal, mert a nő legfőbb hivatása . . . Evelin. Ostoba . . . Mire való ez a kenetteljes kukliprédikáció a női hivatásról ? Köszönöm, uram köszönöm . . . nem kérek belőle. És miután mindenáron azt akarod, hogy világosan beszéljek . . . Bálint. Igen, igen . . . Evelin. Nos tehát . . . nagyon is fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy tönkre tegyem magam! Bálint. Istenem . . . náladnál fiatalabb hölgyek is . . . Evelin. Ne vágjon a szavamba. Nem akarok idő előtt megvénülni. Bálint. De kérlek .' . . Evelin. (Dühös pillantással elnémítja Bálintot.) És a mi a fő: nem akarok ártatlanul elitélve lenni . . . igen, uram, elitélve . . . Mert ebben az állapotban fegyházra Ítélt rab vagyok. Augusztusban vagyunk, szeptemberben a városba költözünk . . . Egyideig csak leplezheti az ember ... De emlékezzél vissza Bellára. Tavaly történt. Egészen igy történt vele is. Egyszerre csak olyan ruttá lett! Orra piros, vastag, arca duzzadt. Egészen puffat ... Kinevettük ! Nos, már most csak tessék nevetni én fölöttem is . . . Nem mutatkozhatom senki előtt. Még színházba se járhatok. Januárban egyetlen elite-bálon sem fogok részt vehetni . . . Aztán jön az athléta-bál — s én szépen idehaza olvashatom a jelenvoltak névsorát . . . Bálint (Békítőn öleli át derekát.) Istenem, de nagy baj is ez ! . . . Egyébiránt legyen. Mondjuk, hogy a dolog némi áldozattal jár. Meg kell miatta szenvedni. De milyen kárpótlást nyersz érte! . . . Oh, majd meglátod ! Ha egyszer itt lesz az »öntudatlan idegen« — egy gyönyörű, szőkefürtös angyal képében . . . mennyire fogjuk szeretni! Evelin (kitörve.) Nem igaz . . . nem fogom szeretni . . . Gyűlölöm! Nincs rá szükség . . . Gondold meg-------lakásunk is oly szűk, magunk is alig férünk el benne. Hová tesszük ? Aztán meg nem is egyedül róla van szó . . . Ah, korántsem. Vele költözik be a házba egy elkényeztetett, örökké éhes dada, a kivel ugyancsak csínján kell bánni. Nem szabad megsérteni, mert megharagszik és a kicsike siratja meg : belebetegszik . . . akkor aztán lesz nyugtalanság elég ... az orvos örökké a házban. Aludni se fogsz soha! . . . Akarod ezt ? Bálint. Miután nem vátoztathatunk a dolgon — Evelin. (Villámló tekintettel, elszántan.) Mit mondasz ? Hogy nem változtathatunk a dolgon ? . . . Majd meglátjuk ! Bálint. Mit akarsz meglátni ? Evelin. Nem tartozik reád. Bálint. Az égre . . . Mit fogsz tenni ? Evelin Ne törődjék vele, uram ! Bálint. Sőt nagyon is. Evelin. Nos, és ? Bálint. Gondoskodnom kell arról, hogy . . . Eveim. (Dacosan.) Tessék ! (Ideges nevetéssel.) Oh, a kedves . . . még gondoskodni is akar . . . Bizonyára nem én rólam . . . Mert végre is, mit törődik ő én velem ? ... Ki vagyok én ? Ó csak a keresztszeghi Tassy-családra gondol, a melynek nem szabad kihalni! Legyen nyugodt, uram! A világtörténelem egészen békén fog a rendes kerékvágásban tovább haladni, ha a keresztszeghi Tassy családból már ezentúl nem is akad senki, a ki szekerét tolja . . . Milyen önzők is vagytok ti, férfiak ! . . . Bezzeg másképp volna, ha ti is ... s nem egyedül mi, asszonyok, szegény helóták . . . Arra gondolok, hogy mily őrült igaztalanság ez . . . Ők, a deli leventék, a büszke daliák, a kik habozás nélkül űzik tovább kisded játékaikat ... a kik mindig üdék, elevenek s vígak maradnak, mialatt mi . . . Ez csalás ! És nincs semmi kedvem békén elviselni. Tudja meg, uram, . . . tudja meg, . . . hogy inkább meghalok . . . inkább öngyilkossá leszek, semhogy . . . (Hisztérikus zokogásba tör ki.) Bálint. (Lecsókolja könnyeit, sok szóval s hízelgéssel akarja megnyugtatni, a mi azonban egyelőre nem sikerül.) * (A csendes belváros egyik bérházának második emeletén csínnal és ízléssel berendezett gyermekszoba. Májusi verőfény. Rózsaszínű selyemmel bélelt, cifra aranyozásu ágyacská- ban édesen szunnyadó pici baba.) * Evelin. (Az ágy előtt ül s hosszan elmerül a szőkefürtös angyal nézésében. A picike álmában kipirul, kis kacsóit ökölbe szorítja, lélekzete is alig hallatszik.) Bálint. (Most érkezik a hivatalból s egyenesen a gyermekszobának tart.) Evelin . . . Mit csinál a fiam? Evelin (Kezeivel csendességet int.): Úgy rohansz be, mint valami haramia. Bálint: Bocsáss meg, édes, nem tudtam, hogy . . . Evelin: Pszt. Még föl talál ébredni. Bálint. (Gyönyörittasan nézi a búbét.) Ah, az édes . . . hogy alszik! (meg akarja csókolni.) Evelin. (Visszatartja.) Csak lassan, uracskám ! Hisz akkor fölébred ! Bálint. Hát aztán mi baj lenne abból? Evelin. Még kérdi . . . jobb volna, ha kimenne innen. Bálint. Az én fiam nem haragszik az apjára, ha fölébreszti. Kinyitja ibolyakék szemecskéit s reám tekint s mindjárt rágyújt az édes mosolyra. Ha az apját látja, mindjárt jókedvű lesz. Evelin. Még utóbb elhiteti magával, hogy óbb szpreti, mint engem. Bálint. Az bizonyos, hogy én jobb szeretem, mint a mamája. Evelin. Mit akar ezzel mondani ? . . . Bálint. Hát már elfeledted? Emlékezzél csak vissza ... A hűvösvölgyi nyaralóban . . . Evelin. (Mélyen elpirul s két kezével betapasztja Bálint ajkait.) Bálint! Kikérem magamnak, hogy azt még egyszer eszembe juttasd ! Köd. Át e ködön, csak át . . . csak át . . . Áttörni sürü fátyolát...! Ah mily nehéz, hogy fojtogat, Talán odább a lég szabad. Szebb táj felé vágyódom én, Hol jutna még parányi fény. Szebb táj felé a ködön át, Áttörve sötét fátyolát. Ha kiérek, mit lelek ott, Hajnalt-e, vagy alkonyatot? Szellő támad, halk fuvalom, Csak át e ködön . . . akarom ! Néhány lépés előre még, És eléd tárul a vidék. Lépj közelebb . . . látod-e már ? Sugár...! Sugár! VESZELEI KÁROLY.