Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-10-08 / 41. szám
1899. október 8. 5. _____________VIDÉ K. _____ Bo nyhád. Ünnepelt igazgató-tanító. Bonyhád közönsége vasárnapon Hojfer István igazgató-tanítót ünnepelte. Fél 8 órakor gyülekezett a tanuló iíjuság, a bonyhádi tűzoltó-egylet zenekarral az élén vonult fel az iskolaépülethez, honnan a templomba vonultak. Mise végeztével az ünneplő közönség ismét az iskolaépületbe vonult, hol az udvar közepén, fenntartott helyen, egy asztalon gyönyörű babérkoszorú aranynyal hímzett fehér szalaggal volt, következő felirattal: «Hoff'er Istvánnak 4.0 éves jubileuma emlékére, a bonyhádi rom. kaik. hitközség 1899.» A közönség elhelyezkedése után Jozgits János dr. plébános, az iskolaszék egyházi elnöke szivreható szép szavakban megemlékezve az ünnepelt érdemdús pályafutásáról, beszédét a babérkoszorú átnyuj- tásával végezte be. Utána az iskolaszék világi elnöke, Schweiz Antal dr. üdvözölte remek beszéddel az ünnepeltet, majd egy fehérbe öltözött kis tanulóleány előlépve, a tanuló ifjúság nevében köszönte meg a nyugalomba vonuló kedves tanító sok évi fáradozását s egyúttal szép é 1 ő v i r á g csokrot nyújtott át. Könyekig meghatva felelt ezután az ünnepelt, kérve volt tanítványait, tartsák meg őt szives emlékükben és tekintsék őt a tényleges tanítástól visszavonultságában is mindig jóakaró, szives barátjuknak. A jelenlevők lelkes éljenzése közt szorítottak azután sorban kezet az ünnepelt számos tisztelői, barátjai; a hivatalos aktus befejeztével sokan tettek látogatást az ünnepelt lakásán is, hol az emlékajándékok egész garmadája volt felhalmozva, mint az általános közszeretetnek i megnyilatkozása. Déli J/ä 1 órakor vette kezdetét az ünnepi diszebéd. Az «Arany oroszlán» nagytermében 100 teritékü bankett várta az ünnepeltet ép úgy, mint az ünneplőket A díszhely természetesen a jubilálót illette meg, jobbján Peresei Dezső, a képviselőház elnöke, balján pedig Jozgits János dr. plébános, iskolaszéki elnök foglalt helyet, kikhez sorakoztak : Kramolin József gyógyszerész, Kompost Alfonz ezredes, Nunkovits Ferenc szegzárdi főszolgabíró, Peresei Béla bonyhádi főszolgabiró, Osz- trics Mihály járásbiró, Schweiz Antal dr ügyvéd, Halász Géza szolgabiró stb., szóval Bonyhád egész intelligenciája. Peresei Dezső lendületes szavakban az ünnepeltet éltette, úgyszintén Nunkovits főszolgabíró, dr. Jozgits plébános a jubiláns hivatalos életét, Kramolin patikárus a gyermeki pajtáskortól a mai ünnepnapig a jubiláns baráti életének mozzanatait hangsúlyozták, Schweiz Antal dr. szinte talpraesett toasztot mondott, még mielőtt a körülbelül 20 drb üdvözlő táviratra és levélre került volna a sor. Az ünneplő közönség a legkedélyesebb hangulatban még délután 4 óráig a banketten együtt msradt, az ünnepelt rokonai pedig este Hoffer József kereskedő házánál a legszűkebb családi körben tartott kedélyes vacsorával fejezték be éjféltájban a nap ünnepi részét. "Világos ULtán. ’ 1849. augusztus 20. Közli: Mányofei Tamás. Úti porral fedve fáradottan, Mi gyászos legény közelget otlan ? Oly szomorúan bandukál előre, Mintha nem is e világról jönne. Sipkája szemébe vágva mélyen, Iz/adás és bánat ül a képen, Jobb kezében tört kard markolatja, Mással — botján, kis motyóját tartja. Durva inge, egykor tán fehér volt, Most setétlik rajt a szeny és vérfolt, Megkopott a veres nadrág szőre, Rongyos is volna már ünneplőre. De hisz r.eki nincsen vasárnapja, Nem is tudja, hogy ma István napja, Éj és nap utazva szomjan, éhen, Megáll s körül néz a falu végén. Szülőhelye földig le van égve, Kormos falak bámulnak az égre, Alig látni embert úgy megfogytak, De a sirok ott künn, szaporodtak. Izzadását ekkor letörölte, Talán egy pár köny is vo't közötte, S mint felhők közt a magános csillag, A néptelen utczára beballag. Újra fedve van a faluháza, Ereszében négy ember tanyáza, Beszélgetnek oly busán, komolyan, Mint a kiknek házában halott van. Egy közülök az utast meglátja, S igy kiált rá: Kend az János bátya? Szóljék már, hol veszi magát itten, Merre, honnan, hova ? hozta isten ! * A szabadságharc szerencsétlen befejezése után a nagy nemzeti fájdalom hatása alatt több ily költemény termett ismeretlen szerzőktől; ilyen ez is, melyet Mányoki Tamás ur küldött be hozzánk, s melyet mint a szomorú idők egyik jellemző adalékát mutatunkbe olvasóinknak. TOLNA VAEHEfc^YS. Hozott ám a balsors, melyre átok ! Jó barátim, oda van hazátok ! Így beszélt ő keserűn nevetve, Nevetése sirásnak jó lenne. Honnan jövök? árulás földjéről, Meddig megyek? mig lábam ki nem dől. Huszár voltam, isten katonája, Most úgy hívnak hogy .... Hej Világos, átkozott Világos ! Alattad lett hírnevünk homályos, Ott gyalázott meg az ilyen adta . . . Nem szólt, csak fogait csikorgatta. Kis vártatva — mert a falu népe Kérte őt, hogy még tovább beszélne — így folytatta, faderékra ülve S mindig többen gyülöngtek körűié. Árulás volt, győztünk Zsojcza mellett, Győztünk, mégis retirálni kellett, Holott kardunk győztes villámlása, A Muszkának lett volna romlása. Nem engedtek űzni, szedte vette ! Mig erejét ismét össze szedte, S most már ő jött üldözve mögöttünk, Aradig tiz harápást nem ettünk. Több gondom volt fakó paripámra, Éhezett, fogyott szegény pára, Egyre mindig marsban, soha ólban, Debreczennél lőtték ki alólam. Világosnál összegyűlve álltunk, Azt hittük, hogy végcsatára szállunk, S mely előre mindig, bátran rontott, Mi századunk képezte a frontot. Front elébe őrnagyunk kinyargal, Sápadt arccal, fényes kivont karddal, Szólni akart és lett nagy csendesség, Minden szava fülembe cseng még. Fiaim ! szólt — bátor jó vitézek, Fáj a szivem, ha reátok nézek, Rátok, kikkel N.igy-Sallónál voltam, Rátok, kikkel Szőny alatt harcoltam. Dicsőség volt lelhetek párnája, A nevetek : Isten katonája, S mert valátok mindig halni készen, Mi.vár rátok, tudjátok? — szégyen. Üres szóra, puszta Ígéretre, A sereg már fegyverét letette, A seregnek színe, java, bátra, Fiaim! még csak ti vagytok hátra. De mit kiki fő kincsének tartott, Egyitök se adja át a kardot, Szégyen arra aki által adja, Elég, ha megmarad markolatja. És a zászlót, mely alatt küzdöttünk, S száz csatában lobogott felettünk, Melyre szent név: Szabadság — van Írva, Diadalként ellenség ne bírja, Tépjétek szét, rongyait vigyétek. Az legyen legszentebb ereklyétek, Aztán menjen kiki merre akar, Éljen a hon s az elárult Magyar 1 Szólt az őrnagy s mely ott volt előtte, Egy pisztolyát a légbe sütötte, A másiknak öldöklő szavára, Zúzott fejjel dőlt hanyatt lovára. Elszáguldott a parípa véle, Lába lévén mindig kengyelében, Mi pediglen s;rva káramkodtunk, S markolatig tördöstük el kardunk. S aztán mintha szeretőnk lett volna, Szent zászlónkat megcsókoltuk sorba, S szét vagdaltuk, hogy ne kapja meg más, Hej, keserves volt ez a megosztás! Elakadt itt szava a huszárnak, S szemei is könybe lábbadának, Mert elfordult, — tán hogy meg ne lássák, A vén gyermek könyei hullását, Mondott aztán egy bús, Megáldj Istent, Fogta vándor botját és tovább ment, Nem kérdezték hova, mert szeméből Látták, nem pihen meg, mig ki nem dől. Szerdahelynél künn a faluvégen, Három nagy sir van az erdő szélen, Nincs keresztje, mintha sir se lenne, Ötven honvéd nyugszik halva benne. Itt hol e hős bajtársak pihennek, A kifáradt huszár itt pihent meg, Keresztje volt: a kard markolatja, Szemfödője : a zászló darabja. (Ismeretlen szerzőtől.) TÖRVÉNYKEZES. A szegzárdi kir. törvényszéknél végtárgyalásra kitűzött bűnügyek: 1899. évi október hó 10-én. Ifj. Vörös Imre és társai, lopás Settl Alajos, sikkasztás Halász Sándor, h. h. v. visszaélés Lebensfeld Mór és társa, t. e. fajtalanság miatt. 1899. évi október hó 12-én. Eszterle György, sikkasztás Biervarth Mihály és társai, s. t. sértés miatt. — Vagyontalan perlekedők. Megtörténik, hogy az embernek pénze nincs, de pőre van. Az ily pörnél azután két vesztes mindég van : a kincstár, a mely megkárosodik s az ügyvéd, a kinek a kamara sózza a nyakába az ingyenes pöröket. A belügyminiszter már két esztendő előtt figyelmeztette a törvényhatóságokat, hogy ne adjanak fünek- fának szegénységi bizonyítványt. De úgy látszik, nem nagyon használt a rendelet. Most megismételte elődje rendelkezését, a belügyminiszter, még pedig szigorúbban és erélyesebb hangon. Az uj körrendelet utasítja a közigazgatási hatóságokat, hogy a szegénységi bizonyítványt csakis annak adják ki, a kinek semmi néven nevezendő címen több jövedelme nincsen, mint a mennyit az illető lakhelyén egy közönséges napszám kitesz. Magában a bizonyítványban pedig fel kell tüntetni, hogy mennyi az illetőnek összes jövedelme s mi célra szolgál bizonyítvány. A bizonyítvány kiállítása előtt a megbízott tisztviselő személyes nyomozást köteles tartani. A jogosulatlanul kiállított bizonyítványokból eredő esetleges károk megtérítésére a kiállító hivatalnok személyes felelősséggel és kártérítéssel tartozik. — így talán sikerül apasztani az ingyenes pörlekedők számát. — Véres verekedés. 1899. évi május hó 14-én Kiterít Ferenc, Lőrincz István s Horváth István, paksi legények, éjjel 11 órakor nyugodtan hazafelé tartottak. Egy kúthoz érvén, megállották, hogy szomjukat eloltsák. Sötét éjszaka volt, alig ragyogott néhány csillag. Khern inni kezdett s ime a távolból nagy dübörgés ütötte meg fülüket. — Mikor a második hozzálátott, már ki lehetett venni, hogy egy nagy embertömeg közeledik rohamléptekkel. Mind a három csak néhány hó óta tartózkodott Pakson s igy. nyugodt lelkiismerettel vártak, hogy ugyan mi lesz ebből. Néhány perc múlva egy 15—20 legényből álló, botokkal felfegyverkezett csoport ért a kúthoz. Észre vették a három ott állót «Kik vagytok?» rivallt rájuk ifj. Hág és Klein a nagy csoportból. «Mi vagyunk; iszunk!» «Hát megcsíptünk bennetek» ordít a tömeg, s rájuk rohant, a védtelenekre. — A később arra járó emberek szedték össze a vérükben fetrengő Khernt s LSrinczet, a kiket csak az Isten mentett meg a haláltól. Horváth 20 napon belül gyógyuló testi sérüléseket szenvedett. F. hó 26-án ült e veszélyes csoportból 10 legény a vádlottak padján. A törvényszék iff. Hágót és Kleint () havi börtönnel, Bekkert 7 havi börtönnel, a többi hetet 6—6 havi börtönnel sújtotta. A fiatal bűnösök felebbeztek. — Gondatlanságból okozott emberölés. A Rieger és társai-féle nagymányoki bányából iszonyú lejtéssel egy bányaüregen keresztül lóvonat közlekedik. 1898. február 27-én a vonat 30 csillével terhelten állt az üregben, mikor mögötte 4 munkás, Ki címer, Prstec, Vrhovec és Gungl jöttek 3 üres csillével, tolván ezeket a síneken. Nemsokára észrevették, hogy mögöttük meg 4 terhes csille jön nagy robajjal, a mire nagy gyorsan leemelték üres csilléiket s a sin és a bányafal között levő 1 méternyi téren helyezték el őket, ők pedig a csillék mellé húzódtak. Mindez szerencsésen sikerült, úgy hogy a 4 terhes csillét szépen a vonathoz csatolhatták. Erre Krämer János a túlsó bányafalhoz állt, mely a síntől csupán fél méter távolságban volt, s a vonatnak indulásra jelt adott. Alig indult el a vonat, mikor az egyik terhes csille a leemelt csillébe ütközött, a sinekről lefordult s az épen ott szorongó Krämert agyonnyomta. — Az ebből folyólag gondatlanságból okozott emberölés miatt vádolt Prstec és Vrhovec országos kö- röztetését rendelte el a kir. törvényszék.
