Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-29 / 44. szám

44. szám lX. évfolyam. 44. szám. Szegzárd, 1899. október 29. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár: Egész évre . . 6 frt — kr. Fél évre . . . 3 » — » Negyed évre . . I > 50 > Egy szám ára ... 12 » Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó* hivatalon kívül elfogad Krummer Vil­mos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ES VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik, minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és lap tulajdonos : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Segédszerkesztő: SZÉKELY FERENC. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető köz­lemények, valamint az előfize­tések és a hirdetések is a szer­kesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelfen megállapított [ árszabály szerint számíttatnak. A vármegyei tisztvise­lők helyzete. Ma, midón a vármegye helyi érdekei­nek védelmére s az országos közigazgatás ellátására van utalva, a közhatóság funk­cionáriusai anyagi garanciákat, létfentartá- suk eszközeit szükségképen első sorban a vármegyétől s másodsorban az államtól várják. Joggal mondhatom, hogy csak várják, mert bizony nem kapják meg és nem kap­ják meg jó részben azért, mert két helyen is van joguk kérni. Ha bizó szemekkel a magas kormány felé néznek, ott olyan for­mát mondanak, hogy majd ha a közigaz­gatás államosítása elkövetkezik, a fizetések is rendezve lesznek, a mi más szavakkal annyit jelent, hogy ha a tisztviselők állami közegek lesznek, majd akkor az állam gon­doskodik azok méltó ellátásáról, addig azon­ban vegye magára e terhet a vármegye; ha pedig helyzetük javítását a törvényha­tóságoktól kérik, akkor a kormányhoz uta­sítják őket, a mi körülbelül úgy hangzik, hogy miután ma már a közigazgatási tiszt­viselőkkel jó részt a központi kormányzat rendelkezik, tehát jogos igényeiket is az elégítse ki. És ez a Poncziustól-Pilátushoz való küldözgetés, egymásra utalás már hosszú idő óta tart s úgy látszik mindaddig ez lesz a jelszó, inig a közigazgatás államo­sításának vajúdó kérdése megoldva nem lesz; mig a központosításra való törekvés diadalt nem ült a ma már leginkább csak a passiv ellenállásban nyilvánuló partikulá- rizmus lelett. Immár három évtized óta kisért a köz- igazgatás államosításának, rendezésének kérdése, a melynek elodázhatlan voltát min­den államférfi elismeri, de valahányszor más férfiú kerül a kormányrúd mellé, mindig változik a jelszó, a mely szerint a rende­zésnek történnie kellene : változik az ere­deti terv, változik az állítólag kész javas­lat, a mely gondosan el van rejtve a mi­nisztérium aktái között. Egyszer a minden vonalon keresztülviendő állami közigazga­tást emlegették s ennek az iránynak a Sza- páry-féle csonka törvény lett a produktuma, a mely szerint a »közigazgatás állami fel­adatot képez» ; ma pedig az az elv jutott felszínre, hogy a közigazgatást a megyei és községi önkormányzat érintetlenül ha­gyásával, sőt kiterjesztésével kell keresz­tül vinni. De az irányelvek bárhogyan változza­nak is, a közigazgatás és az ezt ellátó tisztviselők sorsa ugyanaz marad; pedig az manapság már annyira keserves, hogy ha a rendezés csalóka reménye nem kisértene, nehéz volna a közszolgálat ez ágának el­látására a kellő képzettséggel biró jogá­szokat kapni és ha a vármegyék pályáza­tai már manap absolut meddők nem ma­radnak, annak ezen kívül csak az az oka, hogy még mindig vannak emberek, a kik a hagyományhoz ragaszkodva, a megyei szolgálatot nobile officiumnak tekintik; van­nak emberek, a kik vármegyéjüket családi, vagy vagyoni viszonyaik miatt* elhagyni nem akarják és vannak emberek, a kik refugiu- mot keresnek, mert »sok az eszkimó és ke­vés a fóka.» És hovatovább az utóbbiak csoportja lesz a legnépesebb; pedig, hogy­ha ezek megszaporodnának, nem sok üdvös dolgot fognak produkálni, az autonómia ke­retén belül aláássák a tisztviselők már úgy is megrendült tekintélyét. A mai anyagelviséggel telitett világ­ban a tekintély alapja, vagy legalább tá­mogatója és fentartója a biztos és szilárd anyagi helyzet. A társadalom a külső vi­selkedés és az életmód után ítél; az egyén értékét legtöbbször anyagi erőihez méri s ha az állam, vagy a vármegye tisztviselőit a társadalom ferde felfogásának, ítéletének és kénye-kedvének kiszolgáltatja, megfosztja őket attól a lehetőségtől, hogy a társa­dalmi téren is állásuknak megfelelő ténye­zők legyenek; megteremti azt a felfogást, mely a tanult és napról-napra élő, nélkü­löző tisztviselőkben nem lát mást, mint ten­gődő proletárt. Ez a felfogás és az ebből folyó ferde társadalmi helyzet visszahat az állami rendre, magára a közigazgatásra. Hogy ez nem agyrém, bizonyítja az élet, ha valaki fáradságot vesz magának az élet könyvébe való bepillantásra; de példának elég az a szembe ötlő körülmény, hogy ép az az osztály: a vagyonosabb bir­tokosok, a mely a megyei élet virágzásá­nak idejében a közszolgálatot ellátta s a vármegye sorsát mai nap is intézi és irá­nyítja, fiait nem neveli a közpályára, hanem olyan teret keres számukra, a hol a munka és tehetség nyomában elismerés jár, mig ezt a vármegye tisztviselőitől legtöbbször megtagadja. Manap már a hivatal nem mellékkere­set, hanem élethivatás s ha a hivitalnokok serege egész erejét, minden munkaidejét s tudását leköti, joggal kérheti, hogy állásá­hoz és a kor igényeihez mért anyagi esz­közökkel ellássák, a melyekkel minden jo­gos igényét kielégítheti. Ha pedig a vég­zett munka ekkora anyagi áldozatot nem érdemel, akkor végeztessék azt olyan sze­mélyzettel, a mely műveltségénél s tanul­mányainál fogva a képzett tisztviselővel egyenlő igényekre jogosítva nincs. Ez korunk felfogásából, az állam és gazdasági élet fejlődésének irányából vont konzekvencia s nem a szociálisztikus néze- ' teket valló proletár-sereg követelése, mint a hogy azt sokan hiszik és vallják. A tiszt­viselő jogos igényeinek kielégítését keresi s ezt az államtól és a vármegyétől, nem I egyesek kegyétől várja; nem akar tarto­zatlan fizetésért senkinek a zsebébe nyúlni, hanem joggal hivatkozik arra, hogy hely­zetének javítása érdekében a polgárok egyeteme mivel tartozik a közügynek; mert , elvégre a tisztviselők ezreinek sorsa a köz­érdekkel némileg mégis csak összefügg. És ha vannak, a kik azt a ma már általános mozgalmat, a mely a törvényha­tóságok alkalmazottjainak kebelében min­den vármegyében megindult, a szociális esz­mék terjedésének tudják be, akkor a fize­tések rendezésének ellenzését joggal lehet | a vagyon önzésének nevezni, mert figye­lemmel kisérve néhány vármegye tisztvise­lőinek mozgalmát, azt láttuk, hogy soha sem a kis emberek voltak az ellentállók. Eltekintve most már a tisztviselők igé- I nyeitől, társadalmi helyzetétől s ideális köz­céloktól, pusztán e kérdés gazdasági olda­lára utalunk. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a tisztviselők részére akkora-javadalmazást követeljen, a melyből tőkét is lehessen gyüj- I teni. A hivatalnok nem követelhet s nem is kér többet, mint saját és családjának állásához és műveltségéhez mért fentartá- sához szükséges eszközöket. Ezt az igényt a legjobban fejezik ki az angolok a »stan- ' dard of life» kifejezéssel, a melyet a mun­kás bérének megállapításánál szoktak hasz­nálni, mert Angliában, a hol egy bírónak akkora fizetése van, mint a magyar igaz­ságügyminiszternek, közhatósági funkciókra hivatottak fizetéseinek kiszabásánál nem szoktak garasoskodni. A tisztviselő igényei tehát csak az élet­mód javítására, esetleg csak az eddigi élet­mód fentartására terjednek ki; az tőkét gyűjteni nem akar. Az a fizetés többlet, a a melyet kap, rögtön forgalomba kerül ; visszajut az őstermelőhöz, iparoshoz, keres­kedőhöz ; növeli a forgalmat, a fogyasztást s egyszersmind a gyermekek nevelésének í magasabb színvonalra való helyezésével a nemzeti kultúrát. Nem elveszett, elfogyasz­tott, külföldre vándorolt tőke az a pénz, a melyet egy nagy és még mindig nagyob­bodó társadalmi osztály helyzetének meg­szilárdítására adnak, hanem befektetés is egyszersmind, a mely megtenni a maga gyümölcseit. Korunk fejlődési iránya olyan, hogy I egy erős, művelt és feltétlenül megbizható

Next

/
Oldalképek
Tartalom