Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-04-02 / 14. szám
14, szám. IX. évfolyam. Szegzárd, 1399. április 2. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD EOHNÉL. SZÉKELY FEBE2TC. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékel'en megállapított árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: Egész évre . Fél évre . . Negyed évre . Egy szám ára írt kr. 50 12 Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Husvét. Husvét nagy ünnepét üli a keresztény világ. Pihenés, megnyugvás száll az emberek közé. Áhitat tölti el a hívők kebelét és béke lopódzik még a hitetlenek szivébe is. S a hitetlenségnek nem a tudomány a kutforrása, mint azt a legtöbben állítják, hanem a megunt, reménytelen küzdelem, hiábavaló fáradság. Ott a hol a bánatra ír nem terem, a hol a nehéz fáradságnak gyümölcse nincs, a hol nincs meg a szírt szilárdsága, mely bátran és kitartóan dacol a vihar dühöngésével: ott fogamzik meg a tagadás, a hitetlenség. De sem a hitnek, sem a hitetlenségnek nincsen nagyobb ünnepe a husvétnál, a mely reá emlékeztet a Megváltó kínszenvedéseire. A gyötrelemre, a megaláztatásokra, a kálváriára, a keresztfára. Minden kint, amit ember elviselhet, ellensúlyozott az Isten fiában a szentséges elv s a megbocsátó szeretet s vérrel pecsételte meg a bizodalmát, élettel váltotta meg szentségét a keresztfán kiszenvedő. A kinek keblét még dagasztja ennek a hitnek nemes hagyománya, vagy a ki bár más valláson elfogulatlanul tud Ítélni a történelem, vagy a vallás fönséges elvei, igéi fölött, megdöbbentő szivvel talán, de tisztult érzéssel fogja megfigyelni az egész keresztényvilág siralmát, gyászát, zokogását, majd pedig örömét a Megváltó halálának s föltámadásának. ünnepén. A templomok mind tárva-nyitva. Nagy pénteken gyászlepel födi az oltárokat. A halk suttogás, mely azért égig ható hangon mond imát, inkább fakad most tiszta szívből, mint valaha s a kik könnyüt szentelnek a szent sirra, lelkűk mélyében megtalálják annak nemes forrását, melynek ápolója, éltetője, föntartója 1 vallás alapja: a szeretet. Az a szeretet, mely nem tesz különbséget az emberek között sem a rangban, sem a fajban, sem a szegényben, sem a gazdagban ; az a szeretet, melyet, fájdalom, évenként csak egyszer látunk meg-megujulni s látunk újra eltűnni, elenyészni, megsemmisülni az alatt a rettentő súly alatt, a melynek alkotó részei az elfogultság, a küzködés az élettel, gyávaság a küzdelemben s olyan hiúság, melynek folytán mindenki másban igyekszik megtalálni azt a hibát, melynek következményeit ő maga kénytelen elviselni. Meddig fog ez igy tartani ? Talán örökké ! Addig, a mig az ember le nem vetkőzte magáról azon gyarlóságait, melyek az önbizalom megerősödését lehetetlenné teszik ; addig, a mig el nem múlnak azok a régi emlékek, a melyekből csak az maradt ránk, a mi álom, tehát, ami elkábit, a nélkül, hogy okulást nyújtana; addig, a mig az ember megmarad — embernek. S talán, mert ebben változást, javulást alig remélhetünk, talán azért kétszeresen is jól esik ez az ünnepi pihenés. Eltagadjuk magunktól, hogy tettünk minden rugója az önzés s hogy nemes cselekedeteink létoka is nem egyszer csak kényszerűség vagy hiúság, eltagadjuk a cinizmust, mely kizár minden nemesebb célt, eltagadjuk az anyagot, s élünk a szellemnek, el a húst a szív miatt — ünnepiünk, pihenünk, hogy az elfásult lélek elszenderüljön életadó szunnyadásban egy ideális, egy magasztos látomány andalító hatásán. Itt a husvét, a föltámadás ünnepe. A régi idők egy kegyes mondája azt regélte: »Husvét napján a nap szőkéivé, lejtve jő fel az ég boltozatára, mert jövetele ezen alkalommal hirdeti a legboldogi- tóbb örömét a világnak: a föltámadás magasztos örömét.» S valóban, melyik szív volna oly rideg, melyet érzéketlenül hagyna az a fölemelő gondolat: hogy nem a halálnak van hatalma, hanem az élet nyer diadalt a halálon. S nem hirdeti-e e boldog vigasztalást az éppen most uj életre ébredő, megújult erővel fakadó természet. A halálnak némasága borongott szerte, messze az élettelen földi tájon. Minden T A R C A. A feltámadás ünnepén. Fején van a tavasz koszorúja, Szemében a nyár minden sugara, Méz édes ajkán a pacsirta Egekig, szivekig szálló dala. Liliomból van ruhája És drága gyöngy a mosolya neki »Birodalmamnak nincs határa /« Szól és az ég s föld mind ezt hirdeti. Dalolva száll a temetőkön, A fóld övén, az ég ivén, Szór csillagot, mosolyt, virágot És szól: -»Az élet vagyok é n /< •»Megállj/« Kiáll eleje bőszen Egy koszorutlan, sápadó alak ; Rabló-fövegén, mint az éjfél Szomorú holló-szárnyak ingának, Ruhája tépett gyászlepelböl, Az árvák könnye büszke ékszere . . . Léptére jajjal sir jól a föld Szemétől a levegő fekete . . . »Urad vagyok elbizott szolga ! Az életen én a király /« Kacagva fojtja meg az angyalt S mond: »É n v a g y ok a halál!* Ki merne annak ellentá/ltii, Ki meggyőzé az élet angyalát ? De — nézd / — láng csap ki ott egy sírból A szörnyű elé harsogva: »Ne további« S kilép a sírból fényes arccal A glóriával koszorús király . . . 5 mig kezét csókolja az élet, Lábánál porban fekszik a halál . . . »Szolgám az élet s a halálnak Én vagyok ura, senki más ! Csak az én országom ez itten, Melynek uralma véghetetlen : Én vagyok a feltámadás/« Beszédes József sírja. Irta: Csapó Vilmos cs. és kir. kamarás. — A »TOLNAVÁRMEGYE« eredeti tárcája. — Az ébredő Magyarország egyik bajnoka a parlagon hevert teknika terén, a dunafóldvári temetőben jeltelen sirban aluszsza örök álmát. Beszédes József, kit méltán neveznek az első nagy magyar mérnöknek, megörökité nevét hazánkban a század első felében létesült minden nevezetesb vizszabályozási műnél, mint merész kezdeményező, nagyszabású műszaki tervek alkotója és a tervek önzetlen, akadályt nem ismerő végrehajtója. Legyen elég csak a Vaskapu megnyitására hivatkoznom, melynek világraszóló eszméjét, korszerű alakjában, Beszédes sugalta Széchenyi Istvánnak. A kulturális dolgokban figyelmét mindenre kiterjesztő «Budapesti Hírlapi már ismételten felszólalt, a kegyelet lerovása érdekében sürgetve a részint gyűjtött és még kiegészítendő adakozásokból egy méltó síremlék felállítását. Ugyanezen célt, mely első sorban megyénknek erkölcsi tartozása, óhajtom előmozdítani, midőn a közérdeklődés felébresztésére Beszédes Józsefnek Csapó Dánielhez intézett egyik levelét közlöm. «Constantinápoly Sept. 9-án 1830. Tekintetes Első Alispán úr! Pestről Constanti- nápolyba mindenütt vizen, nem hiszem, hogy magyar ember utazott volna rajtunk kívül; és ámbár gr. Széchenyi István maecenási jóságából a pénz dolgában szükséget nem szenvedtünk, előre sokat nem tudván mi kellene ilyen útra, többféle baj ért bennünket. A legnagyobb az, hogy az idei hév- ség miatt, mely Törökországban is rend- kivülvaló, az egész társaságunk — magunk és cselédünk — megbetegedett, engem kétszer lelt ki a hideg Galatzon, de már jó ideje, hogy egészséges vagyok, de a nagy meleghez nem szokván, még bágyadt vagyok. Ez az oka, hogy szándékunk volt augusztus végével haza jönni, most pedig szeptember végével jöhetünk haza, mivel szept. 12-én indulhatunk csak ConstantináHátralékos előfizetőinket egész tisztelettel kérjük, hogy a hátralékos összegeket a kiadóhivatalhoz mielőbb beküldeni szíveskedjenek.
