Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1898-02-27 / 9. szám
2 TOLNA VÁRMEGYE. 1898. február 27. A kamarai rendszer behozatala az orvosok körében nem talált pártolásra, de az országos és fiók-szövetségek megalkotását lelkesedései karolták föl országszerte; remélni lehet tehát, hogy ez alapon az orsók is végre megtalálták azt a szervezetet, mely jótékonyan fogja szolgálni az orvosi kar anyagi és erkölcsi érdekeit, aminek egyébként a nagyközönség is mindenesetre hasznát látja, s igy az orvosi szövetség megalkotása egyúttal a szenvedő emberiség és a közegészségügy érdekeit is szolgálni fogja. ___________________________________ VÁ RMEGYE. — A tisztviselői nyugdíjalapot kezelő választmány múlt kedden D'óry Pál alispán elnöklete alatt ülést tartott, melyen részt vettek Kurz Vilmos árv. elnök, Fórdős Vilmos tiszti ügyész, Modly László főpénztárnok, dr. Kramolin Emil, Rill József és Forster Zoltán I. aljegyző, mint előadó. 1 A választmány elhatározta, hogy néhai 'lóik Pál járási írnok leánya Emma neveltetési kegydiját 24 éves koráig kiterjesztetni javasolja a törvényhatósági bizottságnak. Özv. Illés Péterné, volt vármegyei szolga özvegyének a nyugdíjalapba befizetett járulékok visszafizetési iránti kérelmét elutasították. Özv. Dr. Lövi Mórné nyugdíj iránti folyamodványát szabályszerű fölszerelés végett kiadták az alispánnak. Az 1897. évi nyugdíjalap számadás és jelentés felülvizsgálatára Kurz Vilmos és Ri/l József kérettek föl. Az időközben kinevezett vagy előléptetett tisztviselőknek a nyégdijalapba történt fölvételét bejelentették. Felhívás Tolnavármegyc iparosaihoz. Áthatva azon tudattól, hogy minden ember — legyen ez bármily pályán is — csak akkor haladhat előre, ha sokat lát és tanul is, csak akkor boldogulhat, ha megszerzett képességeivel versenyre is kelhet, a «Tolnavármegyei museum» vezetősége elhatározta, hogy nevezett museum keretében «Iparművészeti Osztályt-l is létesít. Vezette ezen elhatározásában azon körülmény, hogy iparosaink között sok az olyan, kik technikailag nagyszerű munkát végeznek, de hiányzik soknál ezen munkákból a stil, az Ízlés. Hisz annál a szegény mesterlegénynél, ki nem sokat látott, legyen bármennyire is zseniális, műiz- lés nem fejlődhetett. Ezek számára lesz valódi áldás museumunknak ezen iparművészeti osztálylyal való kibővítése. — Látnak majd ottan az ipar minden ágából remekeket ábrákban és kivitelben, tehát lesz alkalmuk tanulhatni. — Tanulhatnak nemcsak , ábrákból és a vármegyei iparosok műveiből, hanem a kormány részéről is a legnagyobb támogatásban fogunk részesülni. Kilátásba van helyezve a kormány részéről, hogy a műiparnak minden ágába vágó műremekeket fog az országos gyűjteményből museumunk számára átengedni, melyek évről-évre újakkal cseréltetnek föl s igy a műizlés fejlesztésére állandó alkalom nyújtatik. Sok iparos látott és tanult is sokat, mesterségét magas tökélyre vitte, de családi viszonyai vidékre, faluhelyre kötik, hol soha sincs alkalma ismereteit érvényesíteni. Egy darabig tengődik, de utóbb pártolás hiányában elkallódik. — Hány ilyen az ipar terén valódi zsenit lehet a szó szoros értelmében fölfedezni csak a megyénkben is. Vannak ilyenek pl. Zombán, N.-Doroghon, S.-Szt.-Lőrinczen, Bonyhádon, de itt helyben is az iparnak talán minden ágában. Ha ezek műremekeit nagy közönség előtt tesszük ismeretessé állandó kiállítás által, mily nagy szolgálatot tettünk ezzel egyrészt azon munkaadóknak a kik keresnek ügyes, szolid cégeket, de mert nem ismerik a különben ügyes és szakavatott kis iparosokat, kénytelenek bevásárlásaikat a főváros nagy iparosainál eszközölni. De ha megismertetjük nagyobb körben ezeket a provinciális jeles munkaerőket, elég gyakorlati példa van előttünk, hogy mire viheti a kis iparos is munkájával. Ilyen pl. a mi kárpitosunk, a ki már 4—5 vármegyének dolgozik; egyik-másik helyen látják munkáját s ez terjeszti tovább. Fogjunk tehát hozzá vállvetve egyesült erővel, erős akarattal és kitartással s törekvéseink nem maradnak eredmény nélkül. — Tanuljunk és fejlesz- szük képességeinket tovább 1 Tartsuk szem előtt a mennyire csak lehet nemzeti irányunkat, a magyar stilt; alkalmazzuk ezt megfelelő műizléssel, a hol csak lehet s akkor áldoztunk a nemzeti eszmének a magyar ipar terén is. Minden irányban a legkészségesebb felvilágosításokkal és tanácsokkal szolgál alulírott vezetőség. Az elkészített munkák beszolgáltatási idejének legvégsőbb határnapja folyó évi május i-je. Kérjük tehát az érdeklődő iparosokat velünk a legrövidebb idő alatt összeköttetésbe lépni. Szegzárdon, 1898. évi február hó. A „Tolnavármegyei 41 üzenni iparművészeti osztály vezetősége. Tolnavármegye a Hunyadiak korában. Dr. Csánky Dezső, orsz. levéltárnok, a Hunyadiak korának hírneves történetirója a tudományos akadémia megbízásából irja »Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában« című nagyszabású művét, melynek 111. kötete most jelent meg, s ebben vármegyénk történelmi földrajza is bent- foglal tátik. Az »Akadémiai Értesítő* ezen minket érdeklő részt ekként ismerteti: Tolnavármegye alakja és ennélfogva terjedelme is elütött a maitól. Északon és keleten nagyjából hajdan is a ma ismeretes határokig terjedt, dél és nyugat: azaz Baranya és Somogy megyék felé azonban jóval terjedelmesebb volt, mint napjainkban. Legnagyobb birtokosai a hirneves Héderváriak, a XV. század közepe tája óta három nagy uradalomban. Ezek elseje a megye északkeleti határvidékén : az ozorai, a második az ozorainak délnyugat felé mintegy folytatása: a tamásit uradalom; a harmadik a debregeczinek (döbröközi) fele. Ekként a Héderváriak a veszprém-fejérvárme- gyei határtól: Ozorától kezdve le délnek: Szokoly, Iregh, Tamási, Régön (Regöly), Dalmand helységeken stb. át Döbröközig, több várnak, városnak és óriási földterületnek váltak uraivá. Utánok a hirneves Garaiak következnek : Simontornya várában és városában; aztán a györgyi Bodók, Anyavár vagy Sártomya vára s a megye különböző vidékein számos helység földesurai. A mai somogy-tolna-baranyai határon Dombóvártól nyugat felé, ekkor még Tolnában állt hajdan: Dáró vára, a dárói Majosok, a mai baranyamegyei Jánosi, Batlyhán, M. — Egregy vidékén pedig: Máté vára, a Gunyafiak és bátmonostori Tóttós-Cn birtoka. Nem messze e váraktól, a pozsega- és val- kóvármegyei nevnai Treutel-ek ; majd a Kórógyiak nádasdi uradalmát találjuk, melynek mintegy 23 faluja közül már alig van meg egy-kettő. Kivülök a Rozgonyiak, a mesztegnyei Szerecsenyek, a Dombaiak (a megye északnyugoti sarkában fekvő Nyéktől, a hol erősségük is volt, le délnek : Szakcs mezővárosán át Dombóvárig), a lévai Csehek, a Rátold nembeli Pakosi és pakosi Szemere-családok jelentékenyebb birtokok urai. Középbirtokosok: Györkónyiek, Szakadátiak, henyei Tiburczak, mekcsei Baranyaiak, Sójagiak, Morgaiak, Abeliek stb. Nagyterjedelmü jószágokat találunk úgy az ezen, mint a szomszédos megyékben székelő egyEz a hazug hir teljesen lesújtott. Olyan volt, mintha kővé meredt volna. Talán csalónak, félbolondnak tartott volna, ha olyan szemtelenül s olyan biztossággal nem vágom a mondottakat szemei közé. De csakhamar magához tért, s a leglovagiasabban kijelentette, hogy a dolog ilyetén állásán nem kiván utamba állani s azonnal távozik, mihelyt Márta is megerősíti szavaimat. Midőn udvarias köszöntéssel távozott, mozdulatlanul álltam, leirhatlan zavarral. Mindezek dacára azonban minden áldozatra, minden hőstettra készen voltam, hogy Márta kezét magamnak biztosítsam. Az utamba álló akadályok csak növelték szenvedélyemet s aggódó türelmetlenséggel vártam az alkalmat, hogy legyőzhessem őket. * * * Márta közeledett felém, s én nyugodtan, elszántan vártam be, anélkül, hogy biztonságom megrendült volna. Az izgatottságtól kigyult szemekkel nézett rám s fejét rázogatva, mondá: — Miféle dolog az? Hol szerezted a jogot, hogy személyem és kezem fölött rendelkezhessél s hogy beleegyezésem nélkül oly kérőket utasíthass el, a kik nékem tetszenek? — És te — feleltem kisebb haraggal — kacér, te szívtelen, hol vetted a jogot, hogy másoknak is reményt nyújts, mikor jól tudod, hogy én szeretlek? Kipirult arccal, villogó szemekkel néztünk egymásra. Egyszerre csak hangos kacajba tört ki. — Jól van, — mondá — ne izgassuk fel egymást! Még mindent jóvá tehetünk! De hát miért is mutatkoztál mindig oly lanyhának, s oly kevéssé buzgónak? Apám azt hitte, hogy már régóta reám sem gondolsz. Másutt keresett hát kedvére való vöt. Megyek és rögtön értesítem, hogy a másikat elküldötted, s hogy azonnal bemégy hozzá valamit megbeszélni. És Márta elsietett: bár igyekeztem őt visszatartani. Melankolikusan láttam be csakhamar, hogy csapdába kerültem, mert a leány csak elhatározásomat akarta siettetni. Legtanácsosabbnak láttam hát, a szerencsét, melyet annyira vártam már, egyszerűen elfogadni. Egyszerre csak, mint már annyiszor hasonló fontos lépéseknél, kedvem egészen megváltozott. Forró vágyakozásom hirtelen boszantó bágyadtsággá csappant; vérem elhült s aggódó félelem fojtogatta torkomat. A cél közelsége minden küzdelmet gyűlöletessé tett előttem ; zsákutcában éreztem magam, melybe félig-meddig akaratom ellenére jutottam. S ez megfélemlített. Már-már arra gondoltam, hogy megszököm a kellemetlen helyzet elől, de késő volt. Márta boldogan, ujjongva, a győzelem sikerével tért vissza. Kezemnél ragadott s ellenkezésem, tiltakozásom dacára a szoba ajtajához vezet, a hol Lespérán ur várt reám. Felém jött, ajkán gyengéd, boldog mosolylyal, készen, hogy karjaiba zárjon. — Nos fiam, mondá szívélyes hangon, úgy látszik, hogy valami mondani valód volna nekem. Lehorgaszfott fővel álltam az ajtónál; óvakodtam felelni neki, sőt rá sem mertem nézni. Az »igen* is, a »nem* is, gondoltam magamban, fejemnek egy mozdulata, elhatározó lehet egész életemre, jövőmre. S ettől féltem. Szándékom, hogy az »igen«-t ki nem mondom mindinkább erősbödött. Lespérán ur tehát kissé meglepett, de biztató hangon ismétlé kérdését. Verejték lepte el a homlokomat. Nem tudtam mit tegyek, mit válaszoljak? Vájjon ura leszek-e akkor is önmagámnak ? A belső harc két »én«-em között, a melyik biztatott, s a melyik visszatartott, marcangolta a szivemet . . . Egy fél perc elmúlott már. Végre úgy látszott, hogy az egyik «én» megnyeri a küzdelmet; már-már ki akartam mondani az >igen*-t, mikor ismét valami megmagyarázhatatlan jött közbe; az utolsó pillanatban másik »én«-em felkerekedett s én hangosan »nemc-et mondottam! Mintha fejem vesztettem volna el, mintha egészen megőrültem volna, kétszer is ismételtem: «Nem uram, nem!» Aztán pedig a szeme közé néztem. Megtörtént. Hogy végeztem, a gyáva elégtétel érzete töltött el, de nehány pillanat múlva teljesen megbántam tettemet s lelkifurdalást éreztem. — Oh! — mondá szárazon Lespérán — pedig azt hittem . . . Borzasztó tekintettel mért végig, azután vállat vont, s hátat forditott. Zajtalanul kinyitottam az ajtót s kimentem. Odakünn, midőn Mártával szembe kerültem, ki a kulcslyukon leselkedett s mindent hallott, szédülés fogott el. — Márta, Márta ! —■ kiáltottam, — ne hidd .. . ne hidd ... Hallgass meg!.. . nem tehettem róla . .. De Márta bosszús pillantást vetett rám; — szeme gyűlölettől szikrázott — és ott hagyott, a nélkül, hogy egy szóra méltatott.
