Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1898-06-05 / 23. szám

Viszontlátás Szegzárdon.

Szeptember 20-án 1846.

Köszöntve, szülőföldem szép határa, Köszöntve tőlem annyi év után!

Meglátni jöttem gyermeked anyámat,

Mivé levél az évek nagy során ?

Megváltozál-e arczod kellemében,

Mint a leány éveinek általa ?

Vagy megmaradtál örök ifjúságban,

Mint a tavasznak rózsa-hajnala?

Megváltozál-e lelked színeiben,

Mint őszszel elsárgúl a zöld levél,

Vagy változatlan mint gyémánt maradtál, Mely legnagyobb tűzben sem olvad el?

Igen, te vagy! te vagy! minden mutatja, Anyjára ismer visszatért fia;

Ez itt a Sárvíz; a három kereszttel Ama hegy ott a tisztes Bartina.

Emitt a Várdomb, melyen ős időkben Szent Benedeknek állt kolostora,

S alatta máig hitben és regében Hét század óta Béla szent pora.

Amott öreg szilfájával Csatár áll,

Sok véres harcznak gyász emlékivei,

Miket török s tatár csaták borúja,

S dicső Hunyadnak győzelme jelel.

A hosszú hegyláncz, mely másutt kopáron, Vagy zord erdőkkel vad képet mutat, Végig viruló szőlőkkel fölötted,

Most is szelíd és nyájas képet ad.

S mig legelődnek szűk, sovány határa Mint a viselt köntös barnán fakul,

A megnövelt hegy zöld, bársony palástban Mint egy mosolygó édenkert virul.

Hol, mintha a föld minden szép leánya E zöld borágak közt bujdoklanék :

Ezernyi kék szem mosolyog az égre, Mindannyi mint az ég oly tiszta kék.

Ismérem én e tűz szemek hatalmát,

E tűz az, mely jó boraidban ég;

Ettől pirulnak oly haragos vörösre,

Hogy mint a gránát szinte feketék.

A hegytetőről síkodat tekintem,

Mely vízben oly dús mint borban hegyed ; Ismérem a két Sár kigyó-futását,

S miket képeznek az öntéseket.

Hol nád s bozót közt, a sásos ligetben,

A csörgő récze biztosan honol,

Gém s halhalászó csillegék tanyáznak, Vagy viz alatt a szárcsa bujdokol.

S e sok vizek közt Csörgetőt, a melybe Várost sülyesztett el a néprege,

S melyből maiglan a harang zúgását Kihallja a mezőnek gyermeke.

S az emberek? testvéreim, barátim,

Mi sorsot értek? vágyva kérdezem;

Felét, kiket ismertem, nem találom,

Felét, kik itt vannak, nem ismerem.

Soknak virágzott arczain redőket,

Fején fehérlő fürtöket lelek;

Emezt az élet terhe, azt betegség.

Azt szenvedés, ezt ármány törte meg.

Sok, a mi volt, nincs; más van, a mi nem volt; Saját apámnak háza merre van ?

A ház, a kert mint rég, megvolna most is, De ős lakója nincs szobáiban !

1898. junius 5.

Még a bölcső is, melyben ringatának, Rég másoknak ringatja gyermekét,

S az ősz szülők bérlakban, elvonulva, Könynyel vegyítik a bú kenyerét.

De én azért örömmel üdvözöllek,

Légy megköszöntve annyi év után,

Mert felvirulni látlak és a korral Elóhaladni, szép szülőhazám !

A tölgyet egyes ágtól itt szekercze,

Ott a vihar, itt villám fosztja meg,

De a lesújtott ágaknak helyette Az új tavaszszal újak zsengének.

így sújt a sors az emberek közé le:

Az egyes elvész, mint a buborék,

Helyébe más áll, s más ennek helyébe, De nemzedékről él a nemzedék.

Üdv neki, hogyha, melyben él korának Kellőn megérti intő szózatát,

S elég lélekkel bír saját javával Együvé szőni honja közjavát!

Mert mind övé vagyunk s ő mindenünké, Ezen imádott, szeretett haza !

Mely úgy fog élni, úgy fog csak virulni, Ha érte él, ha érte hal fia.

A kor szavát polgáraid megérték,

Magyar keblükben honfi szív dobog ;

Ki kétli még, hogy e darabka föld is A közhazával felvirúlni fog ? . . .

Keblem feszül, örömkönyűm kicsordúl, Midőn e szép jövőt elgondolom !

Előre hát! a czél, az eszköz egyek :

A nemzetiség s polgárszorgalom !-At*

— —

Menyasszonyomhoz.

Ölelve tartlak,

Ölelve végre!

Te hév szerelmem Tündóri bére!

Enyém e szép szem,

E nyílt mennyország,

A melybe nézni Örök boldogság;

Enyém e tündér —

Hazáju hó mell,

Magasra szépre Gyűlt érzetével:

A melynek üdvét Melledbe rejted,

Enyém, oh hölgyem,

Enyém szerelmed!

Enyém e szácska E báj beszédes,

E esókolásban Szerelmes édes.

S mely szép szemedből Szemembe lángol;

A melyet ajkad Ajkamra csókol;

S e szerelemben Egész egy éden,

Hol a boldogság Virágzik nékem.

Oh hölgy, ez érzés Oly édes, oly nagy!

Nem, oh nem álom!

Te hitvesem vagy!

TOLNA VÁRMEGYE.

(Psapó Qánicf amié fiz.

^ Alagasb repülést adna tán dalomnak ' S dicső nevednek fényesb koszorút:

Ha felmutatnám Benned a közügyben S törvényhozásban őszült honfiút,

Ha megdalolni fognám annyi tetted, Mikkel megyéd s a hont dicsőítetted.

Szivekhez inkább szólna tán az ének,

Ha a kedély lágyhuru hangszerén,

Benned a hőkeblü emberbarátot S a szerető embert dicsőíteném,

Ki ősi házát templommá avatta,

Midőn szegénynek s dúsnak megnyitotta.

De sem a hir s dicsőség zongoráját Nem bimák méltán verni ujj aim,

Sem a kedélynek gyöngéd fuvoláját Érinteni nem merészük ajkaim ;

Amazt neked nemzet hangoztatandja,

Ezt a szegénynek hálája sirandja.

Én itt Tenéked, a fóldmivelőnek Teszem sírodra im e tölgyfüzért,

Melyet virágkezével homlokodra Maga tűzött fel érdemeidért Az istennő, — ki gyilkos kard helyébe Békés ekét adott ember kezébe.

Hogy, melyen eddig mint a vad bolyongott, A földön lelne állandó tanyát,

S rögéhez kötve: éljen, haljon együtt, Képezzen társaságot és hazát.

S legyen mivé Isten parancsa tette:

Termő a föld, — az ember úr fölötte!

Az istennőt Te nemcsak meg nem értéd,

De felfogád szavának szellemét!

Mint a viaszt, melyből Istent faraghat Miivészi kéz, vevéd a föld rögét,

Mint gyermeket, mely gondos ápolásnak Karján, díszévé válhat egy világnak.

S midőn ekéd értő kezedbe vetted,

Belé fogád vonó gyanánt az észt:

A barmot ember, ezt barom serité,

A kéz az észt, s viszontag ész a kézt. így lesz Tarentum gyönyörű vidéke, így szép Larissza a világnak éke.

A földön zsarnokok s herék csoportja Mint árva rabszolgán tápod, zsarol ;

A bölcs anyául nézi, mely ápolja,

S melyet szeretve ő viszont ápol:

Bársony palásttal vonja bé mezőit,

Arany kalászszal téréit, tetőit.

Te tudtad ezt, de nem ! Te ezt tevéd is,

S hogy egy hiányt se lásson érdemed, Földeddel az embert is átkaroltad: Jobbágyaidra átszállt szellemed, — i é> a tespedesnek rögzólt emberéből Az érzelem gazdája lenni készül.

Ez buzdítva bő jutalmid által,

Lovát, melyet nyúzott, nemesbiti ;

Amaz sivány homokján is hasznot hajt, Példád után, fákkal beülteti;

Az frigybe lép a kis selyembogárral,

S iparra buzdul új szorgalma által.

Emez zsíros, kérges dohánya magvát, Ll.abbal es jobbal cseréli ki,

Mely jobb tövön termett Amerikában,

S melyet Te asztál bőkezűn néki,

Amabban, látva szép s nemes juhnyájad,

! fiá nemesítés gondolatja támad.