Tolnavármegye, 1897 (7. évfolyam, 1-44. szám)
1897-01-24 / 4. szám
« Vll. évfolyam, _________ 4. szám. ______Szegzárd, 1897. január 24. TO LNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden, vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Budai-utca 1066. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Segédszerkesztő: Dr. LEOPOLD KOKJKTÉL. SZÉKELY FERENC. Kéziratok vissza nem adatnak.) A lap szellemi részét illető köz-; leniények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. ) Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: Egész évre . . 6 frt - kr. Fél évre . . . 3 » — > Negyed évre . . 1 > 50 » Egy szám. . . . . 12 > Előfizetéseket «5» hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Kramner Yilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Konzervatizmus. A költségvetési vitának egyik nevezetes eredménye az, hogy a néppárt hangzatos cime alatt rejtezkedő ultramontán frakciót alaposan leleplezték, úgyhogy első szereplésével az országgyűlésen, az összes pártoktól elhagyatva politikai csődbe jutott. Meggyőződhetett a parlament és beláthatta a közügyek iránt érdeklődő nagy- közönség azt, hogy a néppártisággal kérkedő, kenetteljes hangú honatyák komoly parlamenti munkára vagy csak szerepre alig képesek. Első föllépésük alkalmával is elvesztették lábuk alól az ingoványos talajt, melyre a revizió olajával bemázolt klerikális építményüket bazirozták, s megszégyenülve, nevetségessé téve sompolyogtak ki a parliament liberális szellemtől áthatott csarnokából. Bánffy Dezső, Perczel Dezső, Wlassits Gyula, Papp Géza és Komlóssy Ferenc^ meggyőző érvekkel és ineg nem cáfolható adatokkal bizonyították be azt, hogy a néppárti izgatás a felekezeti gyülölségből és a nemzetiségekkel való vétkes paktálásból táplálkozott; ezzel a hazafiatlan maszlaggal hódították el némely helyen az együgyű népet, melynek nyugalmát, családi békéjét T ÁRC A. Mire megvénülünk. Sietnek az órák, sietnek a percek, Az élet lámpája lassanként elserceg, Duzzogó öreggé lesz a pajkos gyerek. Megöszül a bajunk, nagyot hall a fülünk, Mire megvénülünk. Ábrándos szerelem, csöndes holdas este Jövö boldogságunk arannyal lefestve, Midőn vágyó szivünk az „igen“ szót leste . . . . Akkor még lángoltunk . . Lassanként kihűlünk Mire megvénülünk. Vidám zajos asztal, palackokkal tele, Yig kacaj, vig nóta, hangzott a ház bele ; Félre gond, félre bút Nem törődünk vele! Innen is lassacskán kiteszik a szűrünk, — Mire megvénülünk. Szüret zaja hangzott; vidám volt az ének, Örültek a mustnak ifjak és vének, A mustnak, — de majdan vidámitó lének. Héjh! mi már nem jó bort, csak mü-levet szűrünk Mire megvénülünk. Elhagy a régi kedv, nem vidit a nóta, Kelletlenül hangzik a hegedű, flóta ; Elárvult, megkopott az a régi kóta, T>izzegve, duzzogva kuckóba kerülünk, — ^ire meg vénülünk. megzavarták és a hitökbe, vallásukba fektetett bizodalmukat megingatták. A néppárt neve alatt szereplő képviselők parlamenti szerepe, működése a kezdet elején befejeződött s igaznak bizonyul Wlasits Gyula közoktatásügyi miniszter azon kijelentése, hogy a klerikális és ultramontán izgatásokból tengődő párt csak mulé- kony, beteges jelenség, mely a félrevezetett nép szomorú kiábrándulása után el fog tűnni, mint a fölfajt buborék. Jól tudják és érzik ezt a fonák helyzetet a néppárt keresztatyjai, a feudál-kle- rikális főurak, kik belátva nagy zajjal in- scenirozott kirohanásuk hiábavalóságát és sötét terveiknek meghiúsulását, uj hangokat kezdenek hallatni berozsdásodott harsonájukból ; a takaródét már megfujták, a néppárti hangzatos jelszavakat elvetik és a konzervatív irányzat ósdi útjára akarnak áttérni, a hol a modern haladást és a korszellem előretörését iparkodnak megakadályozni. Már megkezdték, titokban és alakomban dolgozó manőverőltet; zörögtetik ócska alabárdjaik'at a reakció hoppaelt. yéidezetébe bujt lovagok, kik a szabadság éltét,ő. lég'köi rétől irtóznak, s az abszolisztikus avasokat megsiratott szomorú napjait szeretnék visszavarázsolni. Azt a sötét ko/szakot, a midőn a holt kéz és hitbizomány uralkodott, az abszolút El-elgondolkozunk: mi is volt az élet ? Melytől a lángzó szív oly sokat reméllett . . . A vidám tavaszból olyan hamar tél lett . .. . Napjaink fogytával sokasul a bűnünk, Mire megvénülünk. Fel ván már nyergeivé a Szent-Mihály lova, Elnyargalász velünk biz az ide s tova, Csak az a nagy kérdés, hogy hát váljon hova ? Senki ezt biztosan nem tudja közülünk, Mire megvénülünk. . Soh’se töprenkedjünk! Tölts bort a pohárba, A siető idő, hogy ne vesszék kárba, Úgy is sok reményünk hullott porba, sárba! — Elfeled a világ! — Meg lesz mi nélkülünk — Mire megvénülünk. KÁLMÁN DEZSŐ. _______ ■*£ Sz erkesztőségi csendélet. Irta : Klári. — A „TOLNAVÁRMEGYE“ eredeti tárcája. — — Jó napot főszerkesztő Urunk ! -- Kedves egészségére váljék a mélyen tisztelt ebed ! Tudja-e kérem, hogy az angol országos cimerpaizson mi áll? milyen jelmondat? — Igen tudom : „Hony sóit qui mai y pense“ — de barátom az utolsó nincs. — Nincs pénze? kiáltottam mint egy megsebezett korcsolya kötő. _ Nincs ! mondja Iehorgasztott fővel a főszerkesztő. tekintély és alázatos meghunyászkodás elvei uralták a köz: és magánéletet, s midőn a közszabadság és egyéni függetlenség virágait p, hatalmasok agyontiporták. De a magyar nemzet véráldozatokkal szabadult meg ettől a szomorú emlékű uralomtól, s azt többé visszahozni, mint azt Perczel Dezső belügyminiszter beszédében hatalmas érveléssel kimutatta, nincs hatalmában a zsarnoki önkény köpenyegébe takaródzó konzervativizmusnak. A múlt században labanc volt a neve ennek a konzervatív iránynak, a negyvenes évek küzdelmei alatt peosovicsra keresztelte őket a népszabadságért küzdő áramlat, s a legújabb időben a néppárt cégére alatt kezdte meg aknamunkáját. Most konzervatív párt neve alatt akarja visszaidézni a magyar történelem gyászos napjait, midőn a szabadeszmék kiirtására esküdtek össze az osztrák reakcióval karöltve műkődé elődeik. A labanc főurakból kerültek ki a Rá- káczy szabadságharc után a magyar nemzet;, önállóságát,, függetlenségét megtagadó, Auiikus, fő'iírak ; a pecsovicsoknak gúnyolt konzervatívokból lettek a Bach és Schmerling kornak mindenre kész és mindennel megalkuvó gyász magyarjai, kik a 48-iki szabadságharc legnemesebb alakjait halálra keresték. — Uram ! akkor Ön nemcsak, hogy az angol cimerpaizszsal, de semmiféle cimpaizszsal, nincs rokonságban. — Hát’szen nem is mondtam, hogy vagyok. — Különben,'édes főszerkesztő urain, legyen teljesen nyugodt; mondom mosolyogva, — hisz olyan csekély összegre van szükségem, hogy ön teljesen meg lesz lepetve. Tudni illik csak húsz forintra vau szükségem. — Úgy ? csak húsz forintra ? Na az más, -- akkor hát éppen száz forintra lenne kettőnknek szükségünk; önnek húszra — nekem meg nyolc-, varira. És mosolygott hozzá, mikor ezt mondta, — én meg úgy éreztem magamat, mintha izzó vasalóval cirógattak volna. — És különben mire kell önnek az az in- crimináit busz forint? Yalószinüleg vagy egy emer letes házat akar venni ismét — vagy pedig ismét >gy északsarki expeditiot akar nyélbe ütni. — Hát kérem ez nagyon hasonlít az infá- miához! Én emeletes házat venni és pláne „ismét!“ kezdettem a főszerkesztő uram helyes agy- velő üzemébe kételkedni. — Uram öu úgy látszik nagyzási hóbortba esett? — kérdeztem résztvevő hangon. — Ön esett bele nem ón! hisz ha valaki már harminc forinttal tartozik és tetejébe még húszat kér, az a mai keserves világban feltűnik, ez extravagantia — őrültség. — E szerint ön nem hajlandó 20 forintot előlegezni ? — Nem ! és ezerhatszázszor nem !
