Tolnavármegye, 1897 (7. évfolyam, 1-44. szám)
1897-01-03 / 1. szám
2. TOLNA VÁRMEGYE. kettőzött erővel és hazafias buzgalommal kell arra törekednünk, hogy Magyarország teljesen a magyaroké legyen ! A magyar nemzeti érzés fölkeltése és ápolása legyen gondja minden jó magyar hazafinak; példát adjon minden jó érzésű magyar ember a magyar nyelv és nemzetiség iránti szereltre és művelésre. Helyes értelemben vett soviniszta legyen minden magyar ember, hogy az erős nemzeti önérzet ereje és nyilvánulása imponáljon a többi nemzetiségnek s meggyőzze a magyar nemzetiség uralkodó fölényéről. A jövő ezredév egyik fő feladata tehát a magyar nemzeti állam sziklaszilárd épületének fölemelése lesz, mert e nélkül ismét tovább énekelheti majd a lemondás fájdalmas hangján a jövő ezredév borongó lelkű dalnoka: Múltadban nincs öröm, jö- vődben nincs remény ! A magyar állami nyelv terjesztése és megkedveltetése feküdjék szivén mindenkinek, kinek módjában áll, vagy alkalma van a magyar nemzet hegemóniájához bármely csekély morzsával hozzájárulni. A nemzeti politika szerencsés kézzel való vezetése és föladatainak helyes megoldása nehezül a közel jövő álamférfiaira, kik e nélkül meddő munkát fognak végezni s működésük sikere a magyar nemzet An- naleseiben nem lesz feljegyezve a nemzeti politika követelményeinek megvalósítása nélkül. Ami általánosságban az egész ország kormányzati és politikai irányzatára vonatkozik, ugyanaz teljesen ráillik a mi szükebb hazánkra, Tolnavármegyére is. Tolnavármegye a magyar nyelv és nemzetiség terjesztése érdekében majdnem kétszázadon át nagyon csekély jelét adta a jövendőbe való előrelátásnak. A megye jó nagy részét ellepő német telepitvények majdnem kétszáz év után is oly állapotban vannak nemzetiségi tekintetben, mint mikor uj otthont, uj hazát adott nekik Magyarország ! A magyar állami nyelv elsajátítása, s a német nyelvű népnek assimilálása érdekében eleink alig tettek valamit, mert különben az eredménynek valamikép jelentkeznie kellett volna. Az a Schwarzwaldból, Würtenbergből meg Németország egyéb zugából hozzánk bevándorolt, különben jóravaló, munkás népség bizonnyára régen teljesen magyarrá vált volna érzésben, nyelvben, szokásban, ha elődeink tapintatos módon alkalmat, módot nyújtottak volna nekik uj hazájuk nyelvének elsajátítására. A múltak bűnét tehát végre-valahára jóvá kell tennünk. Az erre való hajlandóság néhány év óta örvendetesen észlelhető vármegyénkben is. A törvényhatóság kulturális alapítványának talán meg lesz a foganatja, s évek múltán eredményt fog fölmutatni a magyar állami nyelv elsajátítása körül. Tanügyünk állami funktionáriusa és ellenőrzője erős hazafias érzelemmel és lankadatlan buzgalommal iparkodik a jelenleg is egészen a német nyelvet kultiváló helyeken megkedvelteim zengzetes magyar nyelvünket s a törvény követelményének szívós kitartással igyekszik mindenütt érvényt szerezni. Ily kedvező körülmények között tehát nem marad más hátra, mint hogy a magyarság minden intelligens eleme szívvel, lélekkel segítsen az illetékes faktorok munkáján könnyíteni s a magyar nemzeti állam eszméjének reálizálása érdekében hozza meg a tőle telhető csekély és csak h' tafias lelkesedést igénylő áldozatot. Tolnavármegyének a magyarságra nézve elhanyagolt vidékein a lelkészeknek, jegyzőknek és tanítóknak nem szabad közönyöseknek lenniök a magyar nemzeti eszme iránt, mert különben a múltak bűnét csak újabbakkal tetézik, s a szomorú mulasztásokat a közel jövőben is nehéz lesz helyrepótolni. A megyei németség szigeteire'rá kell bocsátani a magyar kultúra áldásainak fénysugarait, hogy ezen uj hazát talált nép szívben, érzésben és nyelvben egyaránt magyarnak vallja magát! Mindezt nem az erőszak és kényszer fegyvereivel, hanem bar erélyesen, de azért tapintattal és kellő kímélettel kell megvalósítani. Akkor aztán újra meg fogjuk hódítani Magyarország részére ezeket az elveszett területeket is nem vérrel, hanem a kultúra nemes és békés fegyvereivel, s a magyar nemzeti állameszme megvalósításának nagy munkájában kivettük vala részünket mi is, kikre századok mulasztásának, hanyagságának terhe nehezült. Az uj ezredévet a nemzeti aspirációk megvalósitásának fölemelő reményében kezdjük meg s erős hitünk van a magyar elem diadalának bekövetkeztében. = Simontsits Béla, Szatmár vármegye és Szatmár város volt főispánjáról a „Nagy-Károly és vidéke“ elbucsuzása alkalmából igen melegen emlékezik meg, s ebből a közleményből kiderül, hogy az „Egyetértés“-ben Simontsits búcsúztatásáról megjelent közlemény célzatos. Az idézett lap a többi között a következőket Írja: „Vármegyénket mindenesetre veszteség éri Simontsits Bélának a főispáni székről való távozásával, mert ő kitűnő ismerője közigazgatási viszonyainknak s kiváló képességeit, melyeket most a belügyminisztériumban lesz hivatva érvényesíteni, ezen rövid ittműködése alatt is éreztük. Hogy a közigazgatás terén nagy tehetség, hogy páratlan erólylyel és igazságszeretettel, kiváló szorgalommal és körültekintéssel intézte a vármegye ügyeit, azt senki sem tagadhatja, csak az volt a kár, hogy a vármegye első tisztviselője az alispán s közötte az a legutóbbi választás előzményeiből kifolyólag nem volt meg a kellő egyetértés és összhang, s hogy az itteni társas élettől való távolmaradás és elzár- kózottsága folytán a hivatalos érintkezés alatt megnyilatkozó s alkut nem ismerő erólye — a gyengélkedéséből származó ingerlékenységével párosulva — a tisztikar iránti jóindulat hiányaként tűnt fel s benne nem a jóakaró támogatót, hanem a rideg főnököt látták. A főispán a vármegyében való működését a kinevezés megérkezte után be- j szüntetvén’, a közgyűlésen már nem elnökölt, a törvényhatósági bizottságtól Írásban vett búcsút, s 1897. január 3. Mert mi lappang a lámpafüst alatt: A füstölő lámpás — szép kép, ugy-ó ? — A sötótkópü pesszimizmus-é ! Nem tiszta mindjárt — s ez legfőbb baja — Mély fó’-szivéből forrt — az olaja ; Igénye srófját meg úgy felcsavarja, Hogy persze száll a füstje fel kavargva. így megy keresni embert . . . s nem leli, Mert eleve ördöggé füstöli, És jajgat: nincs a földön tiszta jóság, Minden csak önzés, érdek és hiúság 1 Kenyérre kenhedd, lágy ez mint a vaj — Az ő szemében — eh, csak bárgyú faj; Ártatlan és türelmes mint a bárány — Jó, ha mehet a „birka“ címnek árán ; Jóságos, jó férj, a kit cseppnyi nőcske Kiss ujja köré csavar kényeként, Hord terhet, szarvat s nem nyög egy betűt se — „Bamba csacsi!“ igy tiszteli szegényt. , Árvákra milljót szór a testamentum — Halál után — ahá 1 — egy monumentum! Az erényt hosszú élten által üzhedd — Eád fogja számitsz: erény biztos üzlet! Előtte méltányos és jó okosság Csak önzés, számitó bölcs tudatosság; S még Hamlet előtt jegyzó notes-óbe: „Nagy gaz lehet, habár mosolyg a képe.“ Mi tűrés-tagadás, már annyi szent, Vau igaz ebben, jókora procent. jfáj látni sokszor, hogy ki mint vaj olvad, Gyengébbel szemben mint bősz bivaly oly vad; Mulatnak rajta mint jámbor süsün — S a hivatalban tüskés mint a sün; Alul ha van, simul mint rózsa szirma, Felülkerülve lesz kegyetlen fifina 1 Milljóit árvák háza örökölte — De a mig élt egy könnyet sem törölt le. Adakozó, jóságos gentleman — S kisül: iparlovag a szemtelen ! Stb. Ah, rosszul esik csalódni — Szomorú tény: oly ritka a valódi! S ha akad olykor jó ember valóba’, Azt mondod: várjunk, mig megvolt a próba! De hát ép e próbát megejteni, Csalhatlanul, még nem akadt zseni ? A jóság olyan mint a nemes érc, Vegyest salakkal rejti csak a bérc ; Megint hogy forgathasd s láss benne hasznot, Profán keményebb ércbe kell olvasztnod. De nagy feladat aztán megtalálni, Hány rész a tiszta s hányadrész a talmi: Szokás, bölcs számítás, vagy puszta illem, Vagy bárgyú félelem és más több ilyen. Szóval e téren kényes is, nehéz is, Tökéletlen a vegyi analízis. 9 Nincs hát jó ember, színarany, igaz, Hogy bátran rá foghatuók: Nézd, ez az! Van. E bozótban itt; csak türelem ! És fogd a puskát, én majd terelem. Mint jó vadász, cserkószszük át a bokrot, És lőjük meg menten, mihelyt kiugrott. Állsz Budapesten, tenger nép között, Mely ezredévet ünnepelni jött; Nagyszerű látvány, lelket mint emel 1 Dolmány feszül, tágul a honfi-mell . Kivált ott ama jó falusi-ó, ügy fölmelegszik, hogy izzad belé! Lám ki is gombol dolmányt, pruszlikot, Tárcája, ni, kandin piroslik ott ... . Egyszer csak oda kap — ugyan mi lelte ? A búgyellárist gyors kéz elemelte 1 Na, káromkodnék most és mekkorát 1 Te mosolyogva nézed zavarát. Vesztedre I Mert lám hozzád fordul nyomban: Uram segítsen, látja, nagy bajom van . . . Hadd, anyjukommal zónázzunk haza, Ppnzót megküldjük, higyje, meg lesz a’ 1 le hátat forditsz : „Nem vagyok bolond 1 Emészt eléggé engem is a gond.“ S a bús ilt pár csüggedten tovamegy. Hát íme melléjük lopódzik egy Szerény alak s egy erszény korinát Csúsztat az atyafi markába át. Ez tapogatja . . . nézi emberünket, Bámul nagyot, aztán meg ühmget, ühmget . • • Végül kitör: „Nem vagyok köbül én sem, De gaz legyek, ha nem kendnél a pénzem !“ Lármát csap, a rendőrség ott terem — S galléron csípve az — én emberem ! Mert az enyém ő ! 0 az, kit kerestünk., S ä kit bizony már el sem is eresztünk. Mondtam, ugy-e, a bokorból kiront: Az aranyos, jószivü, JÓ BOLOND ?
