Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-12-02 / 49. szám
dón az agrár kérdések rendezése, a közigazgatási mizériák sanálása, a valutaviszonyok rendezése és több életbevágó törvényjavaslat megalkotása vau napi renden: nem lehet továbbra is kitenni az országot az eddigiekhez hasonló izgalmaknak, melyek a békés fejlődés és hasznos munkásságnak any- nyira útjában állanak. Elég gondot ad bármely hazafias pártnak is a nemzetiségek folytonos súrlódása, melynek mesterséges és ok nélküli elhara- pódzása idegen érdekek közbenjátszására vezethető vissza : kétszeres hazafiul kötelesség tehát végre valahára elnémulnia a belső forrongásnak, mely úgyis csak az állami éi felekezeti érdekek helytelenül és rosszaka- ratulag történt ellentétbe helyezéséből származott. A mai jogállam vitális érdeke megköveteli, hogy az állam hatalmának és a törvény tiszteletének teljes mértékben érvény szereztessék mindenkivel szemben, bárminő felekezetbe is tartozzék. Ezt elvitatni az államtól ma már nem lehet, mert aki az állam eme jogaival szembe száll, az szélt vet és vihart arat ! Reméljük tehát, hogy a higgadt, józan politikai megfontolás végtére is érvényre emelkedik mindenütt az országban, ott is, ahol eddig a rosszul értelmezett felekezeti érdekek elégtelenséget, nyugtalanságot keltettek ; annál is inkább, mert a legutóbbi válság alkalmávar is megbizonyosodhatott róla mindenki, hogy a korona a kormányalakításnál ezentúl sem vesz számításba más pártot, mint a liberálist, mely a 67-iki kiegyezés bázisán állva: képes egyedül az ország békés fejlődésének kifejtésére! A szabadelvű párt zászlójára irt eszméknek tehát diadalra kell jutniok, mert azok még a koporsóból is kitörnének és eget kérnek I J8. __________________________________ győz ődve, hogy az élet mitsem ér, ez az egész világ elhibázott valami. A földön nincs erény, csak bűn; mindenki gazember, a ki él. Ilyen szeretetre méltó hangulatban az ember a naturalistákat olvassa; én azért is kapkodtam utánuk, mert el volt tiltva. A novellám természetesen egészen uj alakot öltött; a hős egy szegény napszámos, q. ki különben zseni, de az élet forgatagjában elcsenevészedik s összes zseniálitásával az ivásra veti magát; a történet egy pincelakásban játszik, hol az apa a két hősnőt az asztal lábával veri. — A kifejletei úgy ütöttem nyélbe, hogy az egyik leányt a Dunába ugrasztottam, mentőőr nélkül; a másikkal vitriolt itattam ; a hősben a pálinka meggyuladt és igy pusztult el. Élénken emlékezve az első üzenetre, az uj kidolgozást egy gyermeklapnak küldtem be. Csakhogy ez az újság nagyon kegyetlenül bánt el a novellámmal. Azt mondta, hogy ő az olvasói ártatlan kedélyét nem akarja elrontani az ilyen rémtákolmánynyal. Különben küldjem be valami naturalisztikus lapnak, az talán hasznát veheti az efféle zöldségeknek. A tanácsot nem fogadtam meg azonnal, mert irói pályámat egy érdekes intermezzó zavarta meg: szerelmes lettem, szerelmes egy szőke hajú, kék szemű kis bakfisba, a ki érzelmeimet a lehető legszívesebben viszonozta. Az első csókért pofon ütött, a másodikat már visszaadta ; a harmadikról már nem is szólok, mert akkor beszélnem kellene az utána következő néhány százról is. TOLNA VARMEGYE. |«fr Garay Dezső dr. | Garay János,- koszorús költőnk egyetlen fia, a pestvidéki kir. törvényszék bírája, hosszas szenvedés után november hó 25-én, 52 éves korában meghalt. Életrajzát, a következőkben ismertetjük: Született 1842. évi december hó 26-án Budapesten. Édesatyját, hazánk koszorús költőjét, hamar elvesztette, s igy gondos édesanyja vette át nevelését. Gimnáziumi tanulmányait Pesten a piaristáknál végezte, hol mindig, az egész nyolc osztályon keresztül, az első volt. A jogi tanfolyamot is ott végezte — kitűnő sikerrel. Mint egyetemi joghallgató kezdte pöngetni a lantot és számos sikerült apróbb költeménynyel lepte meg a közönséget, — mígnem Tóth Kálmán költő le nem beszélte őt a versfaragásról. A kitűnő költő azzal az argumentummal élt: „ . . . hogy ilyen luxust vagy a gazdagok űzhetnek, privát passióból, — vagy azok, kik éhen akarnak meghalni.“ Ettől az időtől, bár hivatottsága volt a költészetre, — letett minden további szárnypróbálgatásról, s kizárólag a jogi tanulmányoknak ólt. Mint jogvógzett, az igazságügy- minisztériumhoz került, hol nemsokára fogalmazó lett, s mint ilyent, 26 éves korában, Bittó István akkori igazságügyi miniszter, 1872-ben kinevezte a pesti kir. törvényszékhez bíróvá. Később saját kérelmére áthelyezték a pestvidéki kir. törvényszékhez. Már akkor beteges volt, s a sorvasztó betegség egy évtizeden át ölte ki lassú marással, jobb sorsot érdemlő nemes életét. Édesanyja és egyetlen nővére támaszukat vesztették el benne. Oly szerető gyermeket, oly ragaszkodó fiút, ki képes volt mindenről lemondani, még saját boldogságáról is, hogy szerető édesanyjának támasza lehessen. Emléke legyen áldott! Porló hüvelyének pedig adjon a föld örök nyugodalmat! A család a következő gyászjelentéssel tudatja a szerető fiú s a hű testvér elhunytét: „Özv. Garay Jánosnó szül. Babócsay Mária és leánya Garay Gizella, megtört szivvel jelentik szeretett fia, illetve testvére dr. Garay Dezső törvényszéki bírónak, folyó évi november hó 25-én déli 1/i 1 órakor, hosszas szenvedés után, életének 52. évében bekövetkezett gyászos elhunytét. A drága halott földi maradványai kedden, november hó 27-ón délután V24 órakor fognak a gyászháznál: IY. kér. Reáltanoda-utca 14. szám alatt, a róm. kath. egyház szertartása szerint beszenteltetni és a kerepesi ut melletti sirkertben örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szentmise-áldozat pedig szerdán, november hó 28-án délelőtt 10 órakor fog a belvárosi plebánia-templomban a Mindenhatónak bemutattatok Budapest, 1894. évi november hó 26-án. Áldás poraira! Az örök világosság fónyeskedjók neki!“ Mikor egy szép nyári estén (emlékezem, sütött a hold) büszkén megvallottam neki, hogy én titokban Írogatok is, a picike mindjárt megfogott, hogy bizonyítsam ezt be neki s írjak az ő kedvéért valamit, hadd olvassa nyomtatásban is a nevemet. Hozzá is fogtam, hiszen a tárgy úgy is készen volt már évek óta. Csakhogy most, mikor a szivem tele volt szentimentális ábrándozással, nem is tudtam novellát elképzelni szomorú kifejlettel; a hősöm tehát a két hősnővel öt hasábon át virágok közt járkált, verseket olvasott; a hatodikban aztán az egyiket elvette maga, a másiknak pedig valami jó parthiet szerzett. Az elbeszélés a meghatott örömapa áldásával, egy csomó érzelgős vers idézésével, általános könnye- zés közt fejeződik be. A nevemet kétszer is aláhúztam, hogy el ne felejtsék kinyomtatni, s engedelmeskedve a legutóbbi üzenetnek, egy naturalisztikus lapot örvendeztettem meg a novellámmal. A szerkesztő válaszát egy káromkodással kezdte (ez is a naturalizmushoz tartozik) s avval folytatta, hogy ilyen érzelgős ostobaságot az ő olvasóinak gyomra nem vesz be (egy igazi naturalista sohasem beszél szívről és lélekről, csak gyomorról). Egyúttal azt a tanácsot adta, hogy ha erőnek erejével nyomtatásban akarom látni, küldjem meg valami jámbor, vallásos újságnak ; ott az én boldog kifejletü novellámnak nagyon meg fognak örülni. Én még egyszer megpróbálkoztam, de nem rögtön, mert már nem volt ideálom, a ki inspiráljon : egy fodrász segéd elhódította szivem bálványát. — Mikor megint tollat fogtam évek múlva, Polónyi Géza rágalmazásai. Polónyi Géza, a szélsőbal ismert, nagyszájú hőse, ki politikai hitelét minden párt előtt eljátszotta, szombaton a képviselőház ülésén, szokása szerint, nagy beszédet mondott, és csak úgy szórta 6zét „közokiratokon“ alapuló rágalmait és koholt szamárságait. — így a többek között azt állította, hogy Percei Dezső, a kepviseloház alelnöke, a szent- ágotai bérletet politikai pártszolgálatokért kapta a kormánytól, mely ép oly nevetséges és rosszhiszemű vádaskodásra Percei, az egész ház zajos tetszésének kíséretében önérzetesen megfelelt. Állította továbbá Polónyi ur, hogy a másik szt.- ágotai pusztát szintén kortes szolgálatok jutalmazására „a tolnai Leopold családu kapta a kormánytól. Polónyi urnák hűségesen assistált az ő méltó fegyvertársa, a „Magyarországmelyről csak nem rég mondotta az „Egyetértés“ — igen helyesen — hogy ennek a lapnak a kenyere a hazudozás, a mit ez alkalommal is bebizonyított, a midőn Polónyi urnák légből kapott vádjait e lap a szerkesztői részben önkényesen kiszínezte. Polónyi ur ezzel a vádjával is, melyet akár saját kombinációja, akár pedig mások besugása folytán hozott fel, hasonlókópen szörnyen felü't. Polónyi ur állításaira a legcsattanósabb válasz a következő, a napilapokban is megjelent nyilatkozat: Nyilatkozat. Polónyi Géza a képvisólőház szombati ülésén azt állította, hogy a szentágotai közalapítványi bérletet kortesszolgálatokért protekcióból kaptam. Ez valótlanság. Nevezze meg Polónyi az ón kortesszolgálataimat, — magam is kiváncsi vagyok azokra, valamint arra is, hogy kicsoda protezsált, mert én ugyan senki protekcióját nem kértem, hanem a bérlethez nyilvános árlejtés utján jutottam, a bérleti hirdetés az összes újságokban megjelent, kilenc versenyző közül az én ajánlatom volt a legmagasabb, még az utánam következő legtöbbet ígérőnél is sokkal nagyobb alapárt fizetek. Holdankint kilenc forintot fizetek; adóval és egyéb kötelezettségekkel pedig 14 forintot. Különben ha Polónyi a bérletet oly előnyösnek tartja, lépjen velem tárgyalásokba, hajlandó vagyok a fényes szerződést minden jogaival és előnyeivel reá átruházni. Szegzárd, 1894. nov. 25. Leopold Lajos. 1894. december 2. akkorra a fejem tele volt német filozófusokkal és tagja voltam egy szabadkőműves páholynak. Természetes tehát, hogy a legújabb kidolgozásnak minden sora az egyház és a vallás ellen irányult. A hős egy istentagadó pap volt, a hősnők mindketten apácák: a csomót úgy oldottam meg, hogy mindnyájan a felvilágosodás útjára léptek s megvetve a házasság barbár intézményét, — mind a hárman egybekeltek ; finálénak persze együtt beléptek egy szabadkőműves páholyba. Máig sem tudom megérteni, hogy az a jámbor, vallásos lapocska, a melyikhez a legutóbbi szerkesztői üzenet utasított, miért vetette el olyan felháborodással novellámat ?... Azóta megint hiszek vallásban, egyházban, hanem azt is elhiszem már, hogy az irói pályán nem fogok sohase boldogulni. Kenyóririgység-e az oka, vagy mi, de a mai irodalom egyáltalában nem akar befogadni munkásai közé. Le is mondtam az Írásról örökre. Hanem azt az egyet mégis sajnálom, hogy kitűnő novella tárgyammal nem bírtam soha zöldágra vergődni, s most azt velem együtt elfeledik. Nem, nem, ezt még sem engedhetem. — Inkább lemondok minden szerzői jogomról, s felajánlom tárgyamat ime a nagy közönségnek. Föl, titkos poéták és regényírók, szabad a vásár! Csak azt tanácsolom, hogy a szerkesztők utasításaira sohase hallgassanak, mert azok okozták az én vesztemet is. Indigó-pinty.
