Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-09-30 / 40. szám
Azt hisszük, hogy e rövid idő alatt előfordult két eset elegendő tapasztalat szerzésére nyújtott alkalmat úgy a lakosságnak, valamint mindazoknak, kik elég könnyelműek voltak a veszettségi eseteket eltitkolni, hogy a hatóság beavatkozásától, mely ugyancsak haszonnal járt, megmeneküljenek. A 8zolgabirói hivatal most erélylyel fogott a kuruzslók üldözéséhez és azt hisszük, ha az erre hivatott tényezők a tőlük méltán megkövetelhető támogatásban részesítik, akkor működésüket siker fogja koronázni. Mádi Kovács György.* Csak pár éve, hogy a magyar közönség érdeklődéssel, sőt lelkesedéssel foglalkozott a hadgyakorlatokkal. Nálunk eddigeló csak a katonatiszteket izgatták a manőverek eredményei : a közönség legfeljebb a külsőségekkel foglalkozott, a dolog érdemére nem sokat adott, az idegen volt s az is maradt előtte. Ma éppenséggel az történik, hogy nemcsak a katonatisztek s a hadi tudomány iránt érdeklődök beszélnek egy határozott eredménynyel végződő próba ütközetről: hanem minden magyar ember nyílt örömmel emlegeti egy vezénylő tábornok nevét, a ki tősgyökeres magyar ember s a legszebb győzelmek egyikét aratta, a minő vórtelen próbacsatározások közben csak lehetséges. Mádi Kovács altábornagy sikeres hadműveletében, mintha egyszersmind a régi magyar katonai erkölcs megújhodását ünnepelnők. Katonás voltunk hadseregünk mai szervezeténél fogva meg van bénítva ; a tősgyökeres magyar ember alig jut hadosztályok vezetéséhez, s Máriássy sorsa még mindenkinek élénk emlékezetében van. így annál feltűnőbb a mostani eset s természetes az a kiváló érdeklődés, a melylyel ma mindenki Kovács altá- bornagyról beszél, a kiről általán elterjedt, hogy nyelvben és gondolkozásban, sőt méréseiben is magyar ember s a hadsereg vezérkarának egyik legképzettebb tagja. Már honvédtábornok korában úgy beszéltek róla katonatiszti körökben, hogy kiváló hadvezéri talentummal bir s tanult, művelt katona, a ki nemcsak az iskolában tűnt föl éles eszével, buzgalmával és szorgalmával, hanem künn a gyakorlótéren is mindig kiiünően érvényesült. Magyar voltát sohasem hallgatta el, sőt tüntetett vele mindenkor, még közöshadseregbeli tisztek körében is, a kik vele mindazonáltal szívesen érintkeztek, mert tisztelték katonai műveltségét és talentumát. A társaságban érdekes és eredeti ember s ha a tisztek közt a taktikáról, vagy stratégiáról beszólt, mindenki figyelemmel hallgatta. Kolozsvárról, a hol hét-nyolc év előtt állomásozott, gyakran átrándult Gyulafehérvárra, s a közös hadseregbeli tisztek kaszinójának legkedveltebb vendége volt mindenkor. Mig egyfelől otthon sűrűn lehetett könyvek közt találni, addig künn a gyakorlatoknál az edzett katona mintaképe volt már akkoriban is. Külsőségekre nem sokat adott, gyakran kigombolt kabátban tanulmányozta a térképet és eredeti, néha pongyola öltözködéséről sok mulatságos dolgot mesélnek katonatiszti körökben. Különben érzékeny s kissé betegeskedő ember. Termete alacsony, szeme élénk, arca ^megnyerő és kifejezéses; pillantásában néha az erő és energikus elhatározás különös fénye teszi figyelmessé az embert. Sokan leginkább azon csodálkoztak annak idején, mikor még a honvédségnél volt, ■ hogy a tősgyökeres magyar és tipikus allűrökben bővelkedő honvédtábornokot miért kedvelik es miért dédelgetik annyira a közös hadsereg tisztjei, — a főbbek is, — a kik bizony az elismeréssel és lelkesedéssel egyáltalán nem pazarok, különösen a magyar s még hozzá honvéd tiszttel szemben. Ez a mádi Kovács különös es nem mindennapi varázsa. Jóizü joviális modorban a pontos es szigorú katona, a zseniá is és mindig ötletes taktikus és stratéga egyesül Kovácsban. A_ legénység mindig tisztelte, félte és szerette, a tisztikar hasonlóképpen. Föllebbvalói is. így lett a honvédtábornokból a közös hadsereg altábornagya s most lefolyt őszi manőverekben győztes hadvezér, — fel - diszitve a legfőbb hadúr kitüntető elismerésével. A magyarok rokonszenvót megnyerte s a kik közelebbről ismerik, azok még fokozottabb mértekben örülnek sikerének és büszkék arra, hogy kitűnt a hadseregben s dicsőséget szerzett a magyar katonai becsületnek, ebbeli tradíciónk mellett tanúságot téve. * Vármegyénk kitűnő fiáról irt fenti cikket, mely a vitéz altábornagynak személyes ismerőseit kétszeresen érdekli a „Bp. H.“ hétfői számából vettük át. A szerk. VÁRMEGYE. — Közigazgatási bizottsági ülés. Tolnavármegye közigazgatási bizottsága október hó 6-án ülést tart. 1894. szeptember 80. TOLNAVÁEMEGYE. Hirdetmény. A törvényhatóság 1895. évi költségvetése, az 1886. évi XXI. t. o. 17. §-a értelmében, a pénzügyi szakosztály véleményes jelentésével együtt, a vármegye levéltári helyiségében folyó évi szeptember hó 28-tól, október hó i2-ig bezárólag közszemlére tétetik ki. A költségvetésre vonatkozó netáni Írásbeli észrevételek folyó évi október hó 12-éig bezárólag az állandó választmányhoz címezve benyújthatók. Szegzárdon, 1894. szeptember 20-án. Simontsits Béla, alispán. Francia történet. — Eljátszódott a közel múltban. — Nagy volt az öröm Délfranciaoiszág egyik városában, melyet Saintech-nek hívnak vala, — midőn a már agyonunt prefót-től megszabadultak 1 Ez a jó ember t. i. — maga sem tudja hogyan, — hatalmas pártfogások segítségével egyszerre csak azon vette észre magát, hogy prefét- nek nevezték ki a délvidék egy elhanyagolt depar- tementjába; pedig világéletében sohasem foglalkozott közigazgatással, hanem csak azt tudták róla, hogy professor korában irt egy németből összekom- pillált Esthetika féle könyvet, aminek tudvalevőleg semmi köze sincs a közigazgatáshoz. Na de vigasztalódott azzal a magyar közmondással — mert egy Ízben Magyarországban is megfordult — hogy, „akinek az Isten hivatalt ád, annak észt is ad hozzá“ — és egész bátran neki látott a közigazgatáshoz. Körül lebzselték természetesen a mindenütt jelenlevő parasiták és tányórnyalók, kiktől hallott is gyakori bókokat, de aztán lőtt is szép számmal bakokat. Mint aféle kísérletező ember, hamar összeütközésbe jött a kapaszkodó, magyarul úgynevezett stréber — emberekkel szemben. Midőn aztáu azt vette észre, hogy sem a radicális, sem a kormánypárt embereire nem számíthat, erőszakoskodni is kezdeti, a mi megint rosszul ütött ki reá nézve. Mert az alatta felburjánozott eorruptió és protects olyan fejtetőre állított állapotokat teremtett főleg a székvárosban, Saintechen, hogy végre is jónak látta otthagyni a departementet, — mint Magyarországban hajdanában otthagyta Szent-Pál az oláhokat. A kormány aztán elküldte a jeles prefétet a felvidékre zabot hegyezni! ott békésebb nép lakozik, melynek a vére a zab és krumpli táplálék révén nem olyan tüzes és nyugtalan, mint ezeké a délieké, akik állítólag a catalauui ütközet után Attila csapatjaiból itt maradt szittyáktól származnak. Azok az izgága saintechiek örömujjongva fogadták az ő agyonszeretett prefétjük eltávozását, mert ennek a regime alatt folyton marakodtak, civakodtak, sokszor azt sem tudták, hogy miért ? Persze, észre sem vették a felülről reájuk eresztett intrikákat, melyek a volt prefet közigazgatási tudományának egyik leggyakrabban alkalmazott eszköze voltak, tiirtván azt a közmondást, hogy „inter duos litigantes — tertius gaudet,“ — és eme rosszul alkalmazott taktikával akarta kormányozni az ő forrongó departement-ját. így aztán azt érte el, hogy a radikális és a kormánypárt kőzett örökös torzsalkodások, veszekedések voltak. A tettlegességek, erőszakosságok, botrányok napirendre kerültek. — A fővárosi, már mint a párisi lapok, naponkint mulattatták a publikumukat holmi épületes saintechi dolgokkal. Főleg a radikálisok vezérét, valami Chima nevű, valóságos szittyatüzű úri embert hecceitek bele az állandó perpatvarkodásba. Voltak erre jó orgánumok! A departament három lapja, melyeknek kevés volt ugyan az olvasójuk, mert ezen a délvidéken igen csekély az intelligentia, de ezeket pótolta az egész ország olvasóközönsége; — a saintechi vezérférfiak ugyanis olyan borsos cikkekkel traktálták egymást abban a három újságban, hogy a sajtóperek, párviadalok mindennapivá váltak már az ottani társadalomban. — A párisi lapok természetesen kapva- kaptak a saintechi lapokban megjelent válogatott gorombaságokon és örömmel reprodukálták azokat az ország közönségének mulattatására. Egyszóval anoyira összegabalyodtak ott a viszonyok és emberek a jó prefót alatt, hogy valóságos lidércnyomástól szabadultak meg a saintechiek akkor, amidőn meghallották, hogy az ő pre- fétjüket eltette a kormány a felvidék egy departe- mentjába, Isten és a hegyek háta mögé az ottani békés természetű emberek boldogitására! Már azon is tanácskoztak, hogy fáklyásmenetet meg nagy illumináeíót csinálnak örömükben; de attól féltek, hogy amilyen nyakas és erőszakos az öreg, még utóbb boszuságában trucból is a nyakukon marad. Jobbnak látták tehát csöndesen örülni, a tá- vozáskor pedig csöndes részvétet és a koszorúk mellőzését kérték! Hanem mikor kitette a lábát a meg nem siratott prefét, volt öröm és vigalom Saintechen 1 Mikor aztán lecsillapodott már az frömláz és rendes kerékvágásba terelődtek a feldúlt közviszonyok, elkezdtek tűnődni azon, hogy vájjon kivel boldogítja őket most már a kormány atyáskodó jó indulata. Nagy érdeklődéssel lesték a párisi lapokat, melyek az uj prefét-jelöltek névsorát közölték. — Szinte szepegve gondoltak arra, hogy megint egy kísérletező embert tolnak a nyakukra. Be végre is a szerencse kezdett mosolyogni feléjök 1 Szinte megkönnyebbülve lélegzőitek fel, midőn a kormányhoz közel álló és sugalmazott párisi lapok egyhangúlag konstatálták, hogy egy kipróbált, kiváló tehetségű, energikus, de amellett igazságszerető és pártatlan közigazgatási szakférfiúban állapodott meg a kormány, aki hivatva lesz az ottani feldúlt közállapotokat a rendes mederbe terelni és sanálni az elődje által ejtett sebeket, melyekben a közélet mindkét pártállásu férfiai egyenlően sinlettek. Ennek a jó hirnek megnyugtató hatása csakhamar meglátszott a közviszonyokon is. Az emberek nem voltak olyan ingerültek, nem haragudtak egymásra minden ok nélkül, mint eddig, aminek úgyis csak az általános elégületlenség volt a szülő oka. Az emberek szinte megjuhászodtak. A lapoknak sem volt miért veszekedniük, mert mindegyik jót várt az uj preféttől, akibe nagy reményeket fektettek. Nyugodtan várták a jövő szép napokat, melyek a béke régen nélkülözött aeráját ígérték az agyon zaklatott samtechieknek. Múltak a napok, elmúltak a hetek, sőt hónapok is, de a jó saintechiek csak hiába vártak! A párisi hivatalos lap cicerós betűi közt nem találták az I várva-várt preféjük nevét. Pedig raár-már de- putatiókkal óhajtották felkeresni a Rajnán túl székelő in spe utódot, kinek hódolatukat és bizalmukat akarták előre kinyilvánítani. A nagy szélcsend bántotta őket, szinte izgatottá, idegessé lettek a kormánylapok mély hallgatásától 8 azt kezdték suttogni mindenfelé, hogy „hosszú várakozásnak halál a vége“ — „valami bűzlik Dániában“ — és több efféle rossz előérzetre valló Cassandra jóslatokat 1 S a balsejtelmük egyszer csak beteljesedett. A jól értesült fővárosi — már mint a párisi — lapok hasábjain egy uj jelölt neve kezdett feltünedezni ! Nem hittek a szemüknek sem 1 Lehetetlennek tartották, hogy a kormány és főleg a belügyi tárca vezetője, ki előbbi foglalkozásánál fogva kell, hogy jól tudjon számolni, s a viszonyokat is jól kellene mérlegelnie: — most az egyszer ne vessen számot a saintechi korrumpált állapotokkal és elejtse az utolsó percben azt a providentiális férfiút, aki köztük a békét, nyugalmat jelentette volna! De a vészhirek csak mindinkább erősbbödtek. Végre is ténynyó vált az aggódó sejtelem és a párisi hivatalos lap cicerói között ott díszelgett az ő uj prefétjük neve, akiről tudták, hogy a hivatalos lap nagybefolyásu szerkesztőjének az unokaöcscse; tudták azt is, hogy csak nemrég tette le a doktorátust, mert az uj prefét ur nagymérvű elfoglaltságai és országra szóló működése közben, annak idejében elfelejtette bevégezni a jogi fakultást. Midőn t. i. a prefót ur elérte nagykorúságát kiütött az ország több részében az úgynevezett antiszemitahecc; mint a féle tüzesvérü fiatal ember, kinek már akkor is nagyratörő álmai voltak, — felcsapott képviselőnek. Tetszetős megjelenése és jó svádája volt, amikkel aztán, meg néhány fanatikus abbé segítségével, sikerült beválasztatni magát a parlamentbe: — antiszemita ellenzéki képviselőnek. Ez a belépése azonban nem jól sikerült 1 Csakhamar észrevette, hogy csávába került; szeretett volna kimenekülni az ephemer életű auiisemi- tapártból, mert belátta, hogy az egész hecc csak föllobbanás volt, mely a parlamenti cyclus végére nyomtalanul el fog enyészni s akkor aztán az ő honatyai működésének is könnyen vége szakadhat I Lassan-lassan tehát szint változtatott, úgy, hogy az uj választói előtt őszinte naivsággal bevallotta első ballépését, melyet restéit és már megbánt s megfogadta, hogy ezentúl komolyabban fogja fel ál.arafórfiui működését. Elpanaszolta, hogy annak idejében még nagy befolyású nagybátyja is elfordult tőle és nem akart róla tudni semmit sem. Most azonban már jó útra tért és komolyan fogja magát viselni, csak válaszszák meg képviselőnek. De az I őszinte és kérlelő szavai nem lágyították meg a választók zord sziveit és a komoly állarafór- fiunak készülő exképviselő ez alkalommal elbukott. De ezzel aztán expiálta magát nagybefolyásu rokonai előtt, kik most már váll vetett erővel és utánjárással nem engedték ily hamar befejeződni a jól indult pályafutást. Végre is helyet csináltak neki a belügyi nrnisteriumban, ahol egyéb dolog híján azt mondták neki, hogy próbáljon csinálni közigazgatási törvényjavaslatokat; a mihez persze _____________________gfj
