Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-09-02 / 36. szám
IV. évfolyam. 36. szám. Szegzárd, 1894. szeptember 2. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs : Sr. LEOPOLD SÖRNÉL. BODNÁR ISTVÁN. | Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető köz- I lemenjek, valamint az előflze- I tések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály sserint számíttatnak. Előfizetési ár: Egy évre . . 6 frt — kr. Pél évre. . . 3 „ — „ Negyedévre . I „ 50 „ Egy szám ... . 12 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. A községi közigazgatás államosítása. Államosítás I Ezt halljuk lépten nyomon hangoztatni. A községi, városi, vármegyei rendszer, — mint az alig pihegő, súlyos beteg, félig álomba merülve hallgatja a körötte forgolódó tudós doktorok hangos vitatkozását, a mint elég kíméletlenül meghányják vetik, hogy hol is kezdjék el voltaképen az operációt: a végtagokon, vagy talán, hogy hamarább célt érjenek magánál a — fejnél? ! A községi közigazgatási állapotok ta- gadhatlanul legjobban reászorultak a gyors segítségre, Az elavult rendszer betegsége, mint a csontszú leginkább itt őröl. — Egy évtizeddel ezelőtt könnyen lehetett volna segíteni, de ma már nagyobb operációnak kell kitenni a nehéz beteget. Mert nagyon, de nagyon elhanyagolták Magyarországon a községek ügyeit. A vármegyék tapasztalt folytonossági hiányaira még csak jutott egy-egy törvény vagy miniszteri rendelet szépség-flastroma ; s ha az gyökeresen nem is gyógyított, de legalább elfedte a bajt; a városi élet, vele az ottani közigazgatási rendszer szintén haladt előre, úgy a hogy ,magátóh mint a jó gyomor megemésztette a legsoványabb eledelt is, szívós ereje — főleg a hajdani vármegyei élettől elszívott életnedv még fejlődését is elősegélte; hanem a kis- és nagyközségi állapotok csak satnyultak tovább. Egy rettenetes kinzási módról olvastam hajdanában: az áldozat fejére nap-nap után súlyosbodó nyomást gyakoroltak, lassan megölve ez által az agyvelő rugékonyságát, képtelenné tevén minden munkára. Jó formán majdnem igy cselekedett a mindenható állam a nagy és kisközségekkel. Törvényt törvényre halmozott s mivel az ostor tudvalevőleg végén csattan, agyonnyomta a végrehajtási teendőkkel az egész községi életet. Tessék ma például egy községi jegyző évi munkaprog- rammját összeállítani; szemmel láthatólag meg fog győződni mindenki, hogy a jegyző voltaképen nem is községének tanácsadásra, s belső életének fejlesztésére szolgáló hivatalnoka, hanem az állam rabszolgája, hiszen 300 napig ennek robotol évente s községének — jóllehet fizetését teljesen attól kapja, legfeljebb 65 (szokó évben 66!) napot szentelhet munkásságából. Persze most már kezdik belátni mindenütt, hogy lehetetlen emeletet épiteni a megfelelő földszint nélkül; itt csak két mód áll rendelkezésünkre, vagy lerontjuk a földig a régi épületet, megtartjuk becses anyagát s úgy épitjük fel alólrói felfelé, vagy pedig egyáltalán nem építünk — emeletet. Pedig arra az emeletre okvetlenül szükségünk van. Akkor tehát építenünk kell minden áron. Ez az általános vélemény. Hieronymi, a mérnök belügyminizster állítólag már el is készítette az építési tervezetet. Még ugyan senkisem látta, vagy tán éppen ezért, már is száz meg száz kérdést hallunk naponta. Milyen is lehet az a terv ? A falak tömörök, szilárdak, századokra szólók, vagy csak külsőleg tetszetős s csupán csak a szemnek való minden ?! Ablakok, ajtók, padlás szellőzők, folyosók lesznek-e bőven, hogy az alkotmányosság szabad levegője kérész- tül-kasul járhassa? Kupolája fényes, messze ragyogó-e, hogy a szomszédba is átvesse Magyarország fényét, a nemzet nagyságának hírét ? S a villámhárítók rendben vannak s alkalmasak-e ama bizonyos nemzetiségi száraz mennykövek összefogására ? Ezek az érdemlegesebb kérdések. Hisz- szük a belügyminiszter pár hónap múlva már nem lesz adós a felelettel. Hanem addig is nem árt e felett a tárgy felett sokat gondolkozni, mert fontosabb, a nemzeti életet közelebbről érintő kérdés nem egy hamar kerül felszínre. Jó lesz fontolóra venni, hogy a mai nemzetiségi forrongások lecsendesitésére csakugyan hatalmas kéz kell, éppeu ez az ok szól leginkább mellette, hogy az államosítás által az államnak egész akarat és cselekvési képességét szabaddá tegyük. De kiváló tapintat, mély belátás, hazafiui bölcse- ség, óvatosság szükséges ezeknek a felette •fontos kérdéseknek megoldásához, hogy a reform kétélű fegyver s a tűzre olaj ne legyen ; de pótolni tudja századok mulasztásainak bűnét s a nemzetetet valóban megerősítse s ne tegye ki rázkódtatásoknak. Le kell számolni azzal az eshetőséggél is, hogy az állami omnipotencia növekedése, a mikor nemzeti állam még nincs — feltétenül üdvös lesz-e Magyarországra a bizonytalan jövőben, például egy reakcioná- rius áramlat felülkerekedése esetén is ? Mert hogy Magyarországon csak liberális elvekkel lehet ma kormányozni, azt tudjuk, azt érezzük, de azért nincs kizárva, hogy egy TÁRCZA. Elhangzott mégis . . . Elhangzott mégis az a szó, Mitől úgy féltem, úgy remegtem; Mocskot kapott a tiszta hó, Idegen kéztől, érdemeden. Fehér színét a durva sár Szenynyel, piszokkal, hogy bevontai Azt gondoljátok ugy-e már, Ezt nincs többéi a mi kimossál Pedig haragtok mit sem ér, Füröszszétek bármennyi sárban: Az én szememben oly fehér, A minőnek először láttam. Ha napba néz soká szemem, Fényét akkor is megérzem, Mikor a felhő irigyen Fátylával eltakarta régen. Buday László. Levél. — A TOLNA VÁRMEGYE eredeti tárcája. — Nagyságos Asszonyom! Nagyságodat nem ismerem személyesen. Csak úgy vaktában cimzem a levelet ahhoz a Nagyságos asszonyhoz, akihez ezernyi-ezer tárcát intézett száz meg száz kocairó. Hogy nagyságod tulajdonképen létezik-e, vagy csak olyan légből kapott alak, avval se sokat törődöm. Olvastam ezerszer, hogy ott ül rózsaszínű kis boudoirjában, a hol hazája van az ylang-ylang illatnak és a kéjes félhomálynak. Azaz, nem ül; igéző csipkepongyolában végig dűl a plüche kereveten. A lábainál smyrnai szőnyeg és egy érdekes, halvány arcú férfi (a tárcaírók, úgy látszik, mind^ilyennek képzelik magukat), a ki megfogja nagyságodnak bársonyos kezeit, és mélyen bele néz a wörthi tóhoz hasonlatos kék szemeibe, a mikből szokás szerint észbontó sugár lövell ki. Nagyságos Asszonyom! Nem irtózik még ezektől a hallatlan frázisoktól ? És eltűri, hogy minden istentől elrugaszkodott tárcában aposztrofálják a szépségét? Mindegyik úgy kezdődik: megígértem Önnek nagyságos Asszonyom, hogy azoknak a szép óráknak az emlékére . . . A patvarba a szájhőseivel 1 Soha életükben nem látták nagyságodat, hanem azért bizalmas szemtelenséggel mesélnek a boduir titkos félhomályáról, nagyságod aranyszőke hajának kábító illatáról. Mondja csak, nincs kedve ilyenkor egy ostort a kezébe venni, és végig vágni ezeknek a merész sihedereknek az arcán ? Joga van hozzá; a jó ízlés nevében teszi, ha megteszi. Én, nagyságos Asszonyom, mód nélkül bosz- szankodom felettük. Hogy a kinek az Írásában egy szikra érdekesség nincs, érdekes pikantériának a nagyságodat vonják bele a mondanivalójukba. Lehet, hogy ez a nagyságos Asszony nem is létezik. De a képzeletem megteremtette már az Ön alakját. Ánuyit olvastam felőle, hogy kezdek hinni már benne. Testet ölt az a sok frázis, könnyű, finom testet s előttem áll az a nagyságos Asszony, akit annyi és annyi kollégám hiába apostrophált émelygős levélben. Szenzibilis, vékony asszonyka. Finom és ideges. A haja csakugyan aranyos szóke, az illata is megvan. Egy kicsit ábrándos, egy kicsit naiv lélek, És nagyon, nagyon ostoba.
