Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-07-29 / 31. szám
IV. évfolyam. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs : Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. 31. szám. Szegzárd, 1894. julius 29. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az elóflse- | tések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított | árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: Bgy évre . . 6 frt — kr. Fél évre. . . 3 „ — „ Negyedévre . I „ 50 „ Bgy szám .... 12 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kivOl elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Félszegségek. —lk. Lapunk más helyén olvasható, hogy Szakváry Dezsőt, volt szegzárdi kir. törvényszéki joggyakornokot, mint a napi lapok írták: „gazdag szülök könnyelmű gyermekét“ a budapesti büntető törvényszék sikkasztás miatt másfél évi börtönre Ítélte. Az elitéit a nagyzásnak és a mai beteges társadalmi állapotoknak egyik szomorú alakja. Nem mondjuk, hogy kizárólag a társadalom felelős az ilyen fiatal emberek botlásaiért, jól tudjuk, hogy ez sokban a rossz egyéni hajlamokra vezethető vissza, annyi azonban kétségtelen, hogy a mai társadalom az ő igényeivel, túlzásaival és alakoskodásával szintén egyik előidézője és előmozdítója a hasonló jelenségeknek és katasztrófáknak. Mihelyt valaki az intelligens társadalmi osztályhoz tartozik, olyan kötelezettségekkel találkozik, a melyeknek megfelelni csak igen kevesen képesek. Igen ám, de a mi intelligens társadalmunk azt nem keresi és nem mérlegeli, váljon valaki tényleg abban a helyzetben van-e, hogy a támasztott igényeknek a maga erejéből eleget tud tenni, hanem, mintegy erkölcsi kötelesség alakjában nem enged kibújni a terhek alól. A ki az intelligens társadalomnak tagja, attól megkövetelik — egyiknek példája kötelezi a másikat, — hogy választékos ruhákat viseljen, hogy a társas egyleteknek tagja legyen, hogy bálokat rendezzen, hogy mindenütt ott legyen, a hol valami történik ; ha kérdik tőle, hogy sikerült ez az estély vagy kirándulás, azt tudnia kell, mert azt csak nem felelheti, hogy nem volt ott. És milyen kevesen akadnak, a kikben elég erkölcsi erő és erély lakik, ellentállani és kitérni mindezeknek. Mert ha nem vesz részt mindenütt és mindenben, akkor nem ismerik — nem veszik észre. Ki gondol arra, hogy annak a joggyakornoknak, törvényszéki jegyzőnek vagy fogalmazónak évi fizetése nem több, mint 3—5—600, legfeljebb 900 forint ? Azt, hogy honnét, mily utakon, lelki tusa és küzködés, mennyi gond és álmatlan éjszaka, megalázás és keserűség árán képes valaki a noblesse oblige hamis jelszava által sürgetett követelményeknek eleget tenni, nem keresi és nem kérdi senki sem. így van ez, az egész vonalon. Nem csak a fiatalemberektől, hanem mindenkitől többet várnak és követelnek, mint a mennyit bir. Ez által mindenki többnek akar látszani, mint a mennyit mutatni képes. Főleg vannak bizonyos állások, melyekben kétszeresen megkövetelik az embertől, hogy sokat nyújtson, vagy más szóval, hogy „kellően representáljon.“ Az egész világ látja, hogy az illető a representálás kedvéért erejét felülmúló áldozatokat kénytelen hozni, sőt, hogy a lejtőre lép, az nem tesz semmit; ha elbukik, elfelejtik és jön helyébe más, kitől ugyanazt követelik. A meddig a felszínen van — jóllehet tisztában van vele mindenki — nyájas mosoly, baráti kézszoritás avagy hajlongás veszi körül, a mindennapi jó barátok egyike sem intéz hozzá egy komoly figyelmeztető szót; ha egyszer elbukik, ha feje fölött összecsap az ár — pedig az egyén ugyanaz marad, csak az állás változik — ha nem is tisztességtelen módon, hanem az anyagi zavarok miatt egyszerűen csak tönkre jut, — akkor el van feledve, el van temetve. Minek tagadjuk — ismerjük be, hogy igy van ez és nem máskép. Mennyi túlzás és nagyzás van a mi társadalmunkban. Mennyi előítélet és elfogultság, mennyi fölületesség és külső hóbort uralkodik a külső máz kedvéért! Mily sok és súlyos áldozatot követel a külszínnek erőnek erejével való megóvása, a látszatnak óráról órára való megmentése. A társadalmi konvenciók mennyi ámításra, alakoskodásra, hazugságra köteleznek. A ki nem ad a látszatra és a társadalmi szokások és obligók alól kivonja magát, a ki nem hódol a divatnak és az általános áramlatnak, mely mindenkit erejét túlhaladó posicióba sodor, az nem érvényesülhet. Beteges, kóros állapotok ezek, melyekből igen nehéz a kibontakozás. TÁRCZA. Kedves virágok. i. Mondja, mi a legkedvesebb, Legdrágább virága, Hogy én is olyant ültessek, Kis kertünk aljába, Hogy én arra az egy helyre, Százszor is eljárjak, S fölidézzem lelkembe, Emlékét arcának. Mondja, mi a legkedvesebb, Legédesbb nótája, Szólok a barna gyereknek: „No cigány húzd rája.“ Azaz várjatok egy pőréig, Hadd fordulok félre — Kicsordul könnyem, ha kezdik — Ne vehessék észre. II. Szép a rózsa, liliom A tavaszi fényben, De a kicsiny ibolyáeska Drágább százszor nékem. Annak is, annak is csak Egyetlenegy szála. S az, ki ezt az egy szálat Nékem megtalálta. YESZELEI KÁROLY. A féltékeny férj. Vígjáték 5 jelenetben. I. JELENET. Székely Barnabás: (egyedül jár haragosan fel és alá. Magyarosan öltözve, nagy pipával, nyaka körül szakái, kifent bajusz.) Most hát végére kell a dolognak járnom ! Oh asszonyi állat, asszonyi állat 1 Hát nem volt elég ideje húsz óv óta engem megcsalni, most vén koromra hozza ezt a szégyent fejemre! Szép békességbea éltünk 20 évig: hol ö porolt velem, hol ón ; szerettük egymást: hol ő fenyegetett elválással, hol én; és most, óh gyalázat, megcsal! Már látom az én becsületes nevemet az újságban, látom magamat, mint párbajhőst, mert imádója csak ki fog hívni! Látom magamat a biró előtt — óh asszony mily veszedelmet zúdítottál a fejemre! Igaz, 20 év alatt könnyen meg lehet unni egy embert, de tehetek én róla, hogy a házasság ily sokáig tart ? Aztán még apró csetepaté oda, nekem nincs ellene kifogásom, hát ő mit kifogásolhat rajtam ? Igaz, hogy egy kicsit ki- vónültem és hogy ő még most is helyre menyecske, de hát az meg az én szerencsém ! Azért legény vagyok a gáton! De majd megválik! Oh gyalázat, ő maga, sajátkezüleg rendeli imádóját ide, az én saját, édes otthonomba, 8 óra, amikor — mint irta — a férj vadászni megy. No hiszen, majd vadászok én, jó madarak, ti reátok! A mellékszobában megvonulok és meglesem, kihallgatom őket és ha igaz, isteu irgalmazzon nekik. S ép most! Leányunk örömében osztozhattunk volna és most, majd osztozhatik a leány is bánatunkban. Mily férj, milyen vő is lenne ez a Bertók Pali. Olyan igazán kedvemre való ember! Hogy tud politizálni, mulattatni; hiába ilyen legény csak a fővárosban terem. De ni az anyjuk, jön már bizonyosan a légyottra, hát csak bújjunk el. II. JELENET. Székelyné: (csinosan, finom ízléssel uriasan öltözve. Lábujjhegyen az ablakra néz, halkan) Jön, jön. Megbeszéltünk mindent tőrül fokra, csak ne háborgatna senki. Már itt van. III. JELENET. (Előbbi és örley Kálmán gavallér fiatal ember.) Ö, Asszonyom! (megcsókolja Székelyné kezét.) Sz.-nó. Jó napot Örley ur. Kérem helyet foglalni. Ö. Köszönöm. Sz.-nó. Szép öntől, hogy eljött!
