Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-07-15 / 29. szám
1 TOLNAVÁRMEGYE. 1894. julius 15. A szegzárdi főgimnázium. A szegzárdi főgimnázium ügyében meglepő s az ügy érdekében buzgólkodó férfiakat méltán leverő fordulat állt be. A jelenlegi polgári iskola épület kibővítését tudvalevőleg Szegzárd vállalta magára, számítván az itt járt Klamarik János miniszteri tanácsos és Pártos Gyula építész kijelentésére, kik a kibővítés költségét legfeljebb 25 ezer forintnak mondották. Pártos ur a napokban Szegzárdra érkezett s azt a valóban rémes hirt hozta magával, hogy a minisztérium nem elégszik meg a 25 ezer forintos építkezéssel, hanem egy 80 ezer forintos épület emelését óhajtja, vagyis, hogy a mostani épület legfeljebb csak a szertár s igazgatói hivatal és lakásra lenne elégséges s igy az ösz- szes főgimnáziumhoz szükséges tantermeket, egy a polgári iskola udvarába benyúló, uj, kétemeletes épület emelésével kellene előteremtenünk. Mi, vagy ki vezette a magas minisztériumot e hallatlan és tulcsigázott igényű építkezés követelésére, ez alkalommal még nem kutatjuk, annyi azonban áll, hogy ezt a rengeteg nagy költséget az anyagi tönk szélén álló városunk meg nem bírhatja és ha megbirná, úgy nem igen folyamodnék a magas kormány nagyon is szűkkeblűén kimért anyagi pártfogásához, hanem ezzel a költséggel saját erejéből felállítaná a főgimnáziumot. Ezelőtt pár hóval ugyanis 25 ezer forintot véve csak alapul a tervbe vett építkezésekre, a számadatok megdönthetien világításánál kimutattuk, hogy az állam, ha a tandijakat s az évi 10 ezer frtos hozzájárulást megkapja, kevesebbet fog áldozni a leendő főgimnáziumra, mint áldoz a jelenlegi polgári iskolára. Vegyük hozzá ehhez a mostani építésre kívánt 55 ezer frt többlet évi kamatját, 2750 irtot, világosan kitűnik, hogy évente, nem is számítva a polgári iskolai épület értékét és fölszerelését, körülbelül 21 ezer frtot kap a magas államkincs— Bezzeg ügyelni kell, hogy férjem mit se tudjon meg. El volnánk veszve. — Istenem ! hát bűn az, hogy szeretek ? — Előtte igen. De azért ne csüggedjen el. Számítson reám. Ön célt fog érni, az igazi szerelemnek győznie kell. — Köszönöm édes nagysád, köszönöm. Ön boldoggá tett. Higyje el asszonyom, soha ember úgy nem szeretett, mint én S a szerelmi hévbe merült ifjú lázasan csókolta az asszony kezeit. — Ez hát az anyós ? dördült meg egyszerre egy hang. Az ifjú felugrik, az asszony remegve néz oda; a férj volt. — Ez hát az anyós, a kivel elkergettél hazulról ?! Mondhatom, van olyan ördöngös, mint egy anyós; sárkány fajzat ez is, de ha hét feje volna is, kevés volna 1 Kegyetlen isten! hogy vén koromra meg kellett érnem 1 Esik az eső, szobámba akartam lopódzni esernyőmért, mikor ezt hallom : „Ügyelni kell, hogy férjem mitse tudjon meg!“ Persze, hogy azután tovább hallgatództam ! — Hogy meg kellett érnem e gyalázatot! Te vén satrafa, hát 18 év alatt nem volt időd homlokomra szarvakat rakni, csak most ? persze, mig fiatalabb voltam, nem volt reá szükség 1 — De Pista! — Semmi Pista 1 Utaink ketté váltak, elválunk 1 Mily szégyen, mikor leányunknak férjhez kell menni, akkor mi elválunk 1 Mily botrány! S ön uram nem szégyenli magát? Hisz anyja lehetne ez az asszony! De keserűen fog lakolni érte 1 Istár, vagyis állít nekünk főgimnáziumot, de úgyszólván teljesen a magunk költségén. — A helyzet igy áll s elég szomorú, hogy igy áll. — Tolnavármegye közönsége, az itteni társadalom és Szegzárd közönsége erejét meghaladó áldozatot hozott a magyar kultúra érdekében ; joggal megkívánhat tehát annyit, hogy nemes áldozatkészségének értékét, becsét mérlegelni és elismerni tudják s hasonló t dicsig ázott követelésekkel lelkesedésének lángját le ne lohasszák s végkép el ne oltsák. Ne várjon az állam mindent a társadalomtól, mert ennek nem is két, legfeljebb csak egy válla van s még a földgömböt tartó Atlasz is meggörnyed a reá nehezedő teher alatt. — Mi megtettünk any- nyit, a mennyit múltúnk, jövendőnk s becsületünk kívánt s a magas állam se legyen tehát olyan tulcsigázott követeléseiben, vagy ha igen, akkor ismerje meg az „áldozat“ szónak jelentését a valóságban is. Meglehetős keserűséggel szivünkben, de még mindég hittel és reménynyel tesszük tehát le toliunkat, s bizodalommal nézünk mégis a majd ezen ügyben megejtendő tanácskozások elé. Tudomásunk szerint ugyanis Simontsits Béla alispán és Boda Vilmos országgyűlési képviselő legközelebb Budapestre utaznak, leplezetlenül feltárni a helyzetet a közokt. ügyi miniszter ur előtt. — Ez alkalommal, ha a miniszter csakugyan ragaszkodnék a 80000 frtos épület-kibővitéshez, úgy inkább egy teljesen uj épület emelését fogják proponálni, a melyhez a város a vásártéren ingyen egy holdnyi területet adna s a 120 ezer forintos építési költség felét viselné, amely esetben természetesen az évi 5000 frtnyi hozzájárulás elengedését kérelmezné, így a mostani polgári iskola megmarad leányiskolának. Különben ezen ügyben tegnap délután 5 órakor tanácskozott a gimnázium ügyében kiküldött végrehajtó bizottság is. Várjunk tehát, még mindég várjunk! meri kötelességét! Meg fogunk verekedni, érti, megverekszünk, ha tetszik, dinamit patronokkal is, életre halálra, érti, fiatal barátom : életre halálra. — De hát Pista, te félre beszélsz 1 — Félre 1 persze, hogy félre beszélek, a házasfélre, a ki igy megcsalja férje ősz fejét! — Én, hát ón megcsaltalak ? — Á magam fülével halottam, hogy ez a fiatal téns ur azt mondta: „soha igy ember nem szeretett.“ S azt elhiszem neki! De hogy lehet ilyen nyugalomba helyezendő asszonyt szeretni? — Engem, hisz nem rólam volt szó, hanem Mariskáról. — Mariskáról ? — Igen. — A leányunkról. — Igenis. Erre aztán a féltékeny férj inogni érezte maga alatt a földet, remegett és alig mert feleségére föltekinteni. — Lehetetlen 1 Hát Síkor ur a leányunkat szereti. Persze, már értem, titkolták, mert én meg Allós urnák szántam, tervet főztetek ellenem, Kamilla, ellenzem, érted ? az én leányom azé lesz, kit én akarok. Az eddig reszkető ifjú egyszerre bátorságot kapott. Kalapját s botját véve csak ezt mondá: — Elküldöm segédeimet! — g távozni készült. — Mi meg elválunk 1 — s az asszonyka is útnak indult. Természettudomány és politika; Irta: Homo (Pollák Illés.) (Felolvasta a magyar orvosok- és természettudósok pécsi vándorgyűlésének ünnepi záróülésében.) Az emberi agynak szűnni nem tudó küzdelme a természet nagy kérdéseivel nem csupán az exakt tudás országáé. Ha igaz is, hogy a tudomány öncél és lényegében abban a kéjerzesben találja rugóját, a mely annak a nagy ismeretlennek fölkutatásában, pecsétes titkainak feltörésében és titokzatos fölleben- tésóben kínálkozik, sohse keresve hasznát, vagy közvetlen javadalmas voltát a felkutatandónak : de azért a tudomány nem marad a tudósoké. A mint nem vész el az anyag és nem tűnik el az energia, azonképen nem lesz többé semmivé a gondol at-világból sem, a mi egyszer lett. És a mit a tudomány — nevezzünk tudománynak mindent, a mit a természetből rendszeresen eltanultunk — a mit a tudomány földolgozott, ha akár csak a tudós agyában, az átszivárog, beszivárog, ha hosz- szabb idő múlva is, a tömeg vérébe, gondolat-világába, életébe, intézményeibe és nem marad nyom nélkül. Ez a kölcsönhatás, a tudománynak és az emberiség világállásának korrelációja, csak most kezd némikópen világossá válni. Magát azt a vívmányt, hogy ez a tünemény most láthatóvá kezd lenni, szintén a tudománynak köszönjük, az evolúció és korreláció tanának, újabb bizonyságául annak, hogy minden uj igazság egyszersmind uj kutató- és vizsgáló módszerré válván, uj nézpontokat teremt, a melyekről egész uj világai válnak varázsütésre láthatókká az igazságoknak. De bár most látjuk is, mindamellett mégis csak a kezdetén vagyunk a megértésének. De ám elég, ha látásunk tisztult. Elég azt a tényt megállapítanunk, hogy az emberiség sorsa mindig hozzá volt kötve a mindenkori tudásához. Maga ez a megállapítás is csak olyan fontos igazságot dérit föl, mint bármely más és ha az uj igazságok révén uj világnézetek támadnak, aminthogy kétségtelen, hogy támadnak az egész vonalon: tudományban, irodalomban, művészetben és a társadalmi élet szabályaiban, akkor ez a belelátás az emberiség sorsát mozgató törvényekbe csak újabb üdvösségeket hozhat a fajra, tudva már most bizonyosan, hogy mentői többet és igazabbat tud a természetből, annál több boldogság kínálkozik számára az életben. Ösztönszerüleg mindig sejtette az ember, hogy ez igy van. Ősrégi ösztön mutatta az embernek, hogy ő egy a természettel; hogy ő nem áll fölötte, helyzete nem kiváltságos, nem különös. Hiszen ő sir, mikor a természet szomorú és arca, kedélye kiderül, mikor a természet virul. Hiszen fázik ő is, mikor a világ megdermed, de meleg jólét önti végig, mikor a mindenható nap csudás titka közeledik az égövön ! Vissza — messze a ködös múltban az össze- tartozóságnak ez a sejtelme mint valami útmutató áll a történet mentén. Kereste, kutatta az ember *) A kiváló, fényes elméjű publicistának e nagyór- dekü felolvasására különösen felhívjuk a figyelmet. A szerk. — Várjanak csak kérem, — mondá a férj. Ha először verekszem és ez az ember megöl, nem válhatok el, ha meg először elválok, akkor minek vívjak párbajt ? tudja mit, édes Sikor uram, vegye el a lányomat, az apósát csak nem hívja ki párbajra ? — Nem ! — Ha meg a lányunk férjhez megy, te hitvestársam csak nem fogsz elválni ? — Nem 1 ez egyszer megbocsátok ! — Hívjátok be hát azt a leányt, hadd adom rájuk atyai áldásomat. Gróf Almaviva. Szalmaözvegy-világ. Eljövél hát tündóri nyár, a mikor fürdőre megy az asszony 1 S a jó férj újra gargon emberré válik. A korcsmái élet újra belehozza őt a régi kerékvágásba. Az a nyájas otthon, a mely télen oly családi boldogságot rejt magába, az most oly el- hagyott, sivár unalmas! Ahol a bóbók melódiája zengett, ott most méla csend; ahol a kis feleség kezéről regélt minden csecsebecse, ott most zűrzavaros rendetlenség ; a rendes, csinos szobákban ke- resztül-kasul minden! Kiállhatatlan szag, visszataszító büzhödtség üti meg az orrt, a bútorok pongyolában és a férj szinte undorodik hazakerülni. A régi legénykori emlékek, a tilos édes, — mindez kaviár most már a férjnek ! De hiszen nincs itthon a cica és vacsora után korán volna lefeküdni