Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-05-06 / 19. szám
2. TOLNAVARMEGYE, 1894. május 6. A mágnások e fajtája mindig a papokkal s a katonákkal tartott; a papokkal, mert ezek kezében volt a nép, a katonákkal, mert ezek kezében volt a karhatalom. Magyarország, nemzeti egység s önállóság, szabadság s szabadelvüség mind olyan fény ez, amely ez ő setétséghez szokott szemeit vakítja. S miért a setétség ? Mert minél butább a nép, minél műveletlenebb a nemzet és minél leigázottabb az ország, annál magasabban állanak ők, és annál biztosabb az ö magaslatuk. A történelemből levonták a konzekvenciát, hogy a műveltség kinyitja a jobbágy szemét, a rabszolga eszét, hogy ő is olyan ember, mint zsarnoka; s a haladás filozófiája az, hogy a forrodalmak, a szabadelvüség és az egyén törekvése az önállóság s az egyen- jogositás felé — elsöpörte a veleszületett előjogokat és szabadalmakat. Azok a mágnások az ő hatalmukat féltik, azért nem akarják, hogy a nép működjék s haladjon, s azért nem akarják, hogy a liberalizmus, a szabadság és egyenlőség megfossza őket kiváltságaiktól és kisebbítse hatalmi állásukat. Azoknak a mágnásoknak elég volt 48. Elég volt a jobbágyok felszabadulása, talán sok is volt nekik, s lehet-e azután kívánni, hogy Kossuth iránt kegyelettel viselkedjenek, holott ő megkárosította őket. Az, hogy Széchen Antal kilépett az akadémiából, mert Kossuth halálakor gyászlobogót tűzött ki, hogy Zichy Nándor a nemzeti kaszinóban felszólal az ellen, hogy a kaszinó Kossuth szobrára valamicske pénzösszeget megszavazzon, karöltve jár azzal, hogy ezek az urak főagitátorai az ultra- montán tábornak, a mely mindentől irtózik, a mi nemzeti, szabadelvű és magyar. Maradjon a nép vak, buta, és tudatlan ; maradjon a nemzet régi ósdiságában. Minek a liberalizmus, minek a felvilágo- sultság ? Haladás, tudomány, szabadelvüség, mindez veszedelmes ellensége a veleszületett jogoknak s vagyonnak; ez a szociológiai elv és indok viszi majd a mágnásokat egy-egy nemmel a főrendiházba Ez a hazafiság, vallásosság és loyali- tás háttere, s ez az érdek és hatalmi kérdés küzd a nemzet liberális áramlatával. Azokról, de csakis „azokról“ a mágnásokról szól az ének, kalapot emelő tisztelet a nagy kivételeknek, ezek nem mágnások, hanem „magyar főurak“ akiket a magyar nép szeret s imád, mint ügyeinek lelkes elő- harczosait. Reméljük, hogy ezek fognak győzni — velünk 1 s. Fél század. (L. S—u.) Sárguló papírlapok régi küzdelmeket, elkeseredett harcokat varázsolnak szemeink elé. Az ósdi idők végük felé jártak, hazánkban is érezhető volt már a szabad levegő, mely gyorsabb lüktetést, uj életet teremtett a nemzetnek. Mint a kialvó gyertya lángja, az elavult rendi képviselet is utoljára erősen lobbant fel, még egyszer megvívta élet-halál harcát a haladás a reakcióval, az uj ideák a kopott, századunkba nem illő előjogokkal . . . Történészre és politikusra egyaránt rendkívül érdekes a negyvenes évek eszmeharca. Szabadjon a főrendiház egyházpolitikai vitáinak küszöbén egy világitó sugarat vetnünk különösen azokra az országos ülésekre, melyeket Magyarország méltósá- gos főrendéi 1843-ban tartottak. ügy hisszük, hogy ez a sugár visszfényt vet a jelenlegi főrendiházra, s úgy érezzük, hogy e reflexből tanulságot vonhatunk le a múltból a jelenre. Hiszen akkor is az egyházpolitika dúlta fel annyira a kedélyeket; akkor is hamis jelszavakkal akarták megakadályozni a nemzet haladását; akkor is akadtak számosán, kik az emberek egyenlőségében a társadalmi rend háborgatását vélték, kik nem látták be, hogy ez egyenlőségből eredhet csak a magyar politika végcélja: az erős Magyarország. t Mindenesetre érdekes, hogy a jelenlegi ultramontán főurak ősei és rokonai félszázaddal ezelőtt többnyire a liberális párthoz tartoztak. A történelemnek mulattató maliciája, hogy a főrendiházban — 1843- ban — épen egy Zichy Gróf Otto —• hangoztatta először a polgári házasság szükségességét, mondván: „Nemzetünk eléggé érett, hogy a házasság méltóságát és érvényességét egyedül a polgári formákban is feltalálja.“ Ha Zichy Pál gróf beszédét olvassuk,. akkor is sajnálattal latjuk, hogy felvilágosodottabbak voltak az ősök, mint az unokák. Az Esterházy grófok közül az egyik fulmináns szabadelvű beszédben odavágta, hogy a vallás csak a politikának köpönyege volt, mig a másik még azt a hasonlatot is megtámadja, hogy pásztor a pap, s nyáj a hívők serege. Szóval Miklós Móric grófnak nem nagy örömet okoznának a félszázad előtti Esterházyak beszédei. Másként áll a dolog Szápáry Gyula gróffal, volt liberális (?) volt miniszterelnökkel, s reakcionárius nemzetségével. Nem ismerjük a Szapáryak családfáját, de bizonyosnak látszik előttünk, hogy a reformellenes Szápáry nemzetség nagyon közeli rokonságban van Szápáry Miklós gróffal, aki nem elégedett meg, hogy ragyogó ékesszólással indokolta szabadelvüségét, hanem erélyesen követelte, hogy miután a papok a törvényhozás szőnyegen forgó ügyét vallási kérdésnek dekorálják „álljanak el hát a voksolástól.“ Gróf Pálffy József, gróf Zay Károly napjainkban hallatlan vehemenciával támadták meg a főpapságot, s az utóbbi merészelte mondani „ha üdvözítőnk még egyszer leszállana a földre, a hierarchia feszítené meg.1' Látjuk tehát, hogy a mai ultramontán urak nem a sokszor hangoztatott „családi hagyománynak“ hódolnak — mert mint kimutattuk, épen családi tradícióból nem egynek kellene közülök a szabadelvüség zászlója A fejében még mindig ott forgott az ? régi idea, hogy haragos kritikusa lesz ennek a ferde, irodalmi erkölcsöket rontó, pajtáskodó életnek. Eles szeme volt, sok mindent meglátott a kulissza titkok közül. No ne tagadjuk vannak az irodalomban is kulisszatitkok. Yalamennyiről megjegyezte magának, hogy ostorozni fogja; hanem persze majd csak később. Majd csak később, ügy képzelte, hogy uj lapot indít. Névkultusz nem lesz benne. A legjobb barátját is lerántja, ha rászolgál; a legnagyobb ellenségét is földicséri, ha megérdemli. Komoly és szigorú kritikát üz. Igen, igy lesz ez mind. igy lesz, de majd csak később. Most, most — édes Istenem, hiszen a kezdet oly nehéz — most még együtt fújja a követ a maga klikkjével. Föllázad ugyan benne a vér, valahányszor ezt teszi, de hát tehetne-e máskép ? Nagy célra tör, nemes, isteni cél vezeti; nem ér rá megválogatni az eszközöket. .aztán úgy fordult, hogy a klikk észrevette, mennyire hasznavehető ember ez a famulus. Tehetséges, szorgalmas fiú. Ki is használták. A tehetségét is, a szorgalmát is. 0 tett és dolgozott vakon. Azok a kulisszatitkok most már csakugyan nem voltak titkok előtte. Sokat látott, a mitől az első pillanatban szinte visszaborzadt. Sokat tett olyasmit, a miért, ha véletlenül mások teszik meg, haragra gyűl és alávalóságot, meg jellemtelenséget emleget. De — ő maga megtette, mert jutalmul kapott egy kis reklámot, nehány dicsérő sort, pár nyomtatott frázist az ő tehetségéről. Úgy gondolta, evvel is közelebb jut a céljához. Lenyelte, a mi keserűsége, vagy boszusága akadt, a jobb jövő reményében. Otthon, magában szemrehányásokat tett magának, ha egy-egy lépéssel előre jutott azon az utón, a melyiken a többiek járnak. És elgondolta, milyen bosszút kell neki majd állnia mindezekért. Bosszút, mert lelke minden jobb törekvését sértette meg egy-egy klikket szolgáló, pajtásoknak hízelgő cselekedetével; ezt a sértést meg kell boszulnia, ezt a szenyfoltot tisztára kell mosnia! Eh, eljő annak is az ideje. Várjunk addig türelmesen. És várt. Azonközben dolgozott is, a pajtásai is emeltek rajta egy keveset. Kezdett névre vergődni. A lapok szívesen vettek tőle novellákat, évnegyedek elején mutogatónak az ő nevét is kitették az előfizetési felhívásra, az egyik irodalmi társaságban már tagnak is jelölték. Elbukott ugyan néhány szóval, de hiszen alig van pár olyan kiváltságos, a ki előtt az első attakra megnyíljanak a társaságok hétlakatos kapui. Elvett egy színésznőt. S ő, aki magában any- nyiszor, meg annyiszor szidta a színháznak rendszerét, a színészek felületességét, most eskezdte írni a dicsérő cikkeket vezetésről, előadókról, mindenről. Hiába, élni kell, és akármi uton-módon előretörni. Azelőtt az volt üres idejében a legfőbb' mulatsága, hogy annak a bizonyos lapnak, a miben ő majd megkezdi a tisztitó harcot, a tervezetét csinálhatta. Ez igy lesz, az úgy: itt az aktuális társadalmi kérdéseket fogjuk boncolgatni, emitt az irodalmi viszonyokra mondjuk el a megjegyzéseinket. Minden rovat tartalmas lesz, mindegyiknek az a bevallott mottója: használni az irodalomnak. Az előfizetők szeszélyeivel nem sokat gondolunk, reklámmal és hízelgéssel nem keressük a kedvét. Elvégre az irodalom önmagában is cél már, annak nem lehet hivatása a publikumnak tömjénezhi. Most már egyre ritkábban vette elő ezeket a terveket. Nem mondott még le róla. Ha üres óráit a régi időtöltés helyett arra használta; hogy befolyásos embereknél tegyen látogatást, érezte, hogy mentségre szorul és nagyban mentegette is magát önmaga előtt: az a terv úgy is készen van már, a megvalósulástól úgy is messze van még, minek bíbelődnénk vele ? Majd eljő az ideje, akkor aztán megszabadítja lelkét minden salaktól és teremt olyan ideális, olyan nemesen gondolkozó irodalmi világot, a hogy azt kezdettől íogva elképzelte. Egy munkájával pályadijat nyert az akadémián. A munka jó volt, a koszorú még érdekesebbé tette: ez aztán meghozta neki a nagynóvből mind, a mi még hiányzott. Valamelyik kiadó felkereste, indítsanak együtt egy uj szépirodalmi lapot. Valahára! Ott volt azon a polcon, ahová any- nyiraVágyódott. Olyan magasan áll már, hogy meghallják szavát mindenfelé. Hol az a nyugvó ostor ?
