Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-10-29 / 44. szám
1893. október 29. TOLNAVÁRMEGYE. 3. A vallásszabadságról * Midón a Dávid Ferencz Egyesületnek egyik érdemes tagja arra szólított fel engem, hogy a mai gyűlésen közreműködjem, sokáig gondolkoztam a felett, mit válaszszak beszédem thémájául, mely méltó legyen azon egyesülethez, mely hős alapítójához ragaszkodva, mindig a szabad eszmének volt képviselője? Az eszmét megadta hazánk kitűnő nagyságának, Deák Ferencnek, az 1831-iki zalamegyei gyűlésen mondott beszéde, melyben többi közt ezt mondotta: „A polgári társaság céljaival megférő minden szabadságot és igy a vallás szabadságát is sérthetetlen szentség gyanánt tisztelem.“ — „íme most is a legszentebb tárgy, a vallás és lelkiismeret szabadságának tárgya boldogító áldások helyett a visszavonás és indulatos gyülölség magvait szórta el közöttünk.“ (Deák F. Beszédei I. k. 18. 1.) Mikor ezt átolvastam, láttam, hogy nemcsak 1831- ben, hanem még 1893-ban újra felállhatna Deák Ferencz és elmondhatná ezt. Az ember azt hinné, hogy több mint 50 év után már elő sem fordulhat ily kérdés — s irae most a magyar törvényhozásban a nemzetiségi harcok ádáz zajának közepette újra előkerült! Nem elég az, hogy esztendők óta a bizalmatlanság, áskálódás ütik fel a hon kebelében fejüket és megrohanják a szegény hazát, a melynek úgy is elég féreg dúl az oldalán — most az újra felszínre került átkos felekezeti viszály annak fundamentumát akarja megsemmisíteni! Thómám tehát, a miről beszélni szándékozom: a vallásszabadság. Azon kezdem mindjárt, hogy felhozom, a mit az írásban találunk a világ keletkezéséről és a mi legelső írott adat az ember eredetéről! „És teremti vala Isten az embert az ő képére és hasonlatosságára !“ E rövid szavakban megvan mondva, hogy az ember értéke az Istentől nyert szikra; ez égi dologban, a szellemben hasonlít az Istenhez és azért mindenki, a honnan kapta, oda viszi vissza műveltségének minden termékét: az égbe ! Utáua nézve bővebben, kerestem hogy találok-e ily adatot : „És teremd vala Isten a róm. katholikust, a lutheránust, a reformátust, az unitáriust, a zsidót, a Buddha vallásuakat stb.“ Átnéztem újra, meg újra, de nem találtam sehol, hogy az Isten egy vallásfelekezethez kötöttte volna az ő hasonlatosságát ! A világ az irás szerint 6000 óv óta fejlődik, fájdalom az emberek nagyrésze még most is azt nézi : tartozol-e az igaz és egyedüli boldogító egyházhoz és akkor jó barátom vagy és állási is kaphatsz, vagy távozz tőlem, mert vallásod révén eretnek vagy s már életedben a pokolé? Azt hiszem nagyon aktuális kérdés ez most és különösen akkor, midőn a magyar országgyűlés a felett akar határozni, hogy minden vallás egyen’ő joggal bírjon és polgárai e tekintetben is egyenlők legyenek! És ez nem termószetes-e ? Hogy lehet ezen az országgyűlésnek még csak gondolkozni is ? Hiszen ha adóról, ha áldozatról, hadi szolgálatról stb. van szó, akkor soha senki sem kérdi : mily felekezetihez tartozol, hanem csak : fizess. Ha az minden téren igy van, honnan van az, hogy csak a vallás terén nem szabad az Istent úgy imádnom, amint akarom ? Nem szabad polgártársamhoz adni lányomat, vagy viszont fiam nem veheti el az ő lá* Felolvastatott a Dávid Ferencz Egylet Háromszék- köri fiók-egylete ünnepélyén. nyát — csak azért, mert oly vallásfelekezethez tartozik, melyet nem recipiáltak hivatalosan ! Mondom, ha az ember komolyan gondolkodik s csak az emberi jogát veszi figyelembe, elszomorodik e látvány felett, mert az egy igaz Isten előtt minden ember egyforma. Vagy csak a nagyurakat, vagy csak egy kiváltságos osztályt, népet alkotott az Isten az ó képére, a szegény embernek vagy kitagadott vallásunak nem szabad az istenhez hasonlítania ? Már pedig, ha ón Isten fia vagyok, én, az ember, akkor talán a másik ember is az, azé az Istené, ki ezt a világot annyi gonddal, annyi jósággal, annyi szépséggel teremtette meg és azt any- nyi változásban mutatta fel; ugyan azt imádja minden teremtménye, hogy aztán mikép, az mind az egyéntől Függ. Mert hisz annál műveltebb valaki, minél tökéletesebb formában képzeli el az Istent. A bölcsésznek a véleménye: Ha a kecske tudna gondolkozni és az Istent el tudná képzelni, bizonyo- nyosan kecskealakban képzelné el, mert az előtte a legtökéletesebb alak. Az ember az Isten emberi alakban ábrázolja, mert ez a legtökéletesebb alak előtte. De visszatérve az országgyűléshez, azt látjuk, hogy a hazának egy nagyon tekintélyes vallásfele- kezelisége felzúdul, nem tud abba a gondolatba belenyugodni, hogy a mi nekem, mint embernek, istenadta jogom, az bármely polgártársamé is, hanem idegen hatalomhoz, egy kizárólag vallásfeleke zeti fészekhez fordul, hogy az szóljon bele a magyar ember jogaiba és tiltakozzék az ellen, hogy ne imádhassa mindenki úgy az Istent, ne élvezhesse hazája minden jogát úgy, a mint az az állam minden terhét egyformán viselő polgárt megilleti, a mint az neki tetszik! Valóban ennek láttára azon kell tűnődnünk: Vájjon Krisztus előtt, vagy Krisztus után ólüuk-e 1893-ban ? Mert hiszen azt látjuk pl. most a vadnépekuél, vegyük akár a khinaikat, akár az indusokat stb., hogy meg van az a hit, jog, hogy a király Isten fiának hirdeti magát, a szegény ember pedig csak az oktalan állattal egyenlő jogú ! Ez taláu megjárná azoknál a népeknél, melyek még a műveltség legalsó fokán állanak, de nálnnk, a hol — bála az égnek — az 1848-iki szabadságharc, ama szép, dicső napok óta, minden ember érzi : ón vagyok önálló ura s parancsolja magamnak — illő-e, hogy éppen az országgyűlésnek és a főrendi háznak sok tagja akar e szent jognak elleuállaui ? Az ember nem tudja, vájjon ezt a magunk vagy intéző köreink gyengeségének kell-e betudni? Mert, hogy ennek előfordulni nem lett volna szabad, a mai nagy garral hirdetett liberális világban, bizonyításra nem szorul. Csakhogy viszont, nehogy azt gondolják, hogy ón ezt a szabadságot hirdetem, mely a francia fórra dalomban, midőn először kezdték hirdetni a szabad eszméket, féktelenségbe fajult, ki kell jelentenem, hogy én a vallásszabadság alatt nem az istentelen- séget, atheismust értem ; sót megkövetelem, hogy mindenki azt a vallást kövesse, auuak a szabályait tartsa meg, a mely az ö gondolkozás módjával ieg- jobben megegyezik. De itt jő, a mit nyomatékosan mondani kívánok : ha valakinek vallása nem tetszik, ha annak minden egyes tantételóvel ellenkezik, lelkiismeretét felzuditja, akkor ne vallja azon vallást, hanem mondja meg nyíltan, hogy ez felel meg lelkem vágyainak és kövesse azt. Mert az nem lehet sem tisztességes, sem meghitt karakterű ember, ki megtagadja a maga hitét, de a más vallását is gúnyos mosolylyal nézi. Hivés nélkül nincs vallás, a hit egyedül az, a mi boldogít bennünket! A beteg ember is már akkor kezdi magát jobban érezni, ha orvost bivnak hozzá. És vájjon a lelki pásztorok nem arra valók-e, hogy a tudatlanokkal megismertessék a hitnek boldogító érzetét és hogy a sötét elméknek világosságot gyújtsanak ? De kárhoztatom a vallási tulságot és ebben a tekintetben köwtem egy hires görög bölcsnek, Platónak elvét, melyet ő a Po'iteia vagyis Állam cimü eszményi iratában mond : „A tul- ság mindig romlásra viszen időben, fűben, növényben, állati testben és államban : igy a felette nagy szabadság is a legnehezebb szolgaságba megy át!“ Ha tulságig viszszük a magunk szabadságát, annak bebizonyítására nem is kell egy nagy társaságba mennünk, csak nézzük magános körben, ha egy ember nem sokat törődik embertársának érzületével, a felebaráti szeretettel, méltányossággal, vájjon az embertársának jogaiba nem ütközik-e bele ? így van ez a vallás terén, mikor valaki tulságba megy át, minden vallásfelekezet szertartását lenézi és ez által megbotránkoztatja embertársát és annak vallásosságát sérti. Pedig már a biblia is azt mondja: „Jaj a botránkoztatónak !“ E nélkül nem is beszélhetünk vallásszabadságról. Mert pl. ha ón követelem, hogy mint szabadelvű embert tiszteljenek, vájjon szabadelvű ember lennék-e, ha más elvétől megtagadom a viszonyos tiszteletet? A vallássza- I badságnak első, fő lényege az, hogy más feleke- zetnek ne csak szertartását, de annak a híveinek vallásos érzületét se sértse senki; a mire nagyon szép példát ad a bérezés kis Erdélyünk, melyben, bár nagy a vallásfelekezetek száma, vallási civódás- I uak nyoma sincs, a hol a szülők a gyermekek val- i lásos nevelése felett nem veszekednek; hanem azt mondják: én szeretlek téged s gyermeked szívesen | hagyom abban a hitben, melyben te élsz ! A sza- I bad eszméknek egy szép példáját láttam nemrég egy oly országban, mely boldogabb, mint a mienk, I mert van szabadsága, van egy a nemzet kebeléből kikerült királya és van vallásszabadsága. Ez az ország Olaszország ! Olaszország legnagyobb részt ka- tholikus lakósokból áll és állama mégsem katholi- kus ország, hanem egységes olasz nemzet, melynek hite a hamisítatlan, kendőzetlen szabadság 1 Eugedjenek meg t. hallgatóim; ha azt állítom, hogy a mi nálunk még csak idea, az ott már megtestesült a gyakori életben. Mikor jutunk mi idáig, sóhajtottam akaratlanul, midőn legutóbb hazánk nagy fiánál, Kossuthnál jártam Turinban, láttam ott a , szabadságot és hallottam a polgárok megelégedett nyilatkozatát. Pl. egy milánói polgár igy kiáltott fel: Mi szabadabbak vagyunk, mint a republicáuus franciák. Ott az újságírót a szabad szóért kiutasítják, nálunk mindenki ir, a mit akar, büntetlenül, pl. a clericális lapok s a kath. papok a szószéken valóságos fólsógsértóst köveinek el nem egyszep, de mi rájuk sem hederitünk, az ügyész perbe sem j fogja őket, hagyják a levegőbe beszólni őket s haladunk Hiúnkban az egységes Itália megszilárditá- | sára! Ott a polgári házasság már rég be van hozva, a nélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna, hogy ez ellen vallási nehézséget támaszszon. Ha pl. nálunk valaki beszólni kezd a hulla-elégetésről, valóságos istenkisértésnek tekintik, mig Turin, Milánó s Olaszország más nagyobb városaiban a kath. telát képezték, lüggólyesen ereszkedve a tenger habjai közé. Simára egyengetett porond vezetett a ter- raszról egész odáig, hol a védő korlát csak készülőben vala. A tornác térséges öble tánchelyül lóvén berendezve, de a porondozott park felől egészen nyitott volt. Bendkivül kellemes est pihent fölöttünk s mig a vacsora tartott, mint Alice szomszédjának, módomban vala leikébe pillantani annál is inkább, mert a jelzett viszonynál fogva már bizalmasak is lettünk. Életemben először lettem szerelmes, és valóban nagy szívfájdalmakat éreztem, melyek a sorsban gyökereztek, hogy mért nem engedte megtalálni boldogságom. Alice rejtett vonatkozású szavai, tengermély szemeinek titkos — fájdalmas pillantásai csak fokozták szerencsétlenségemet és készen voltam a halálra, ha tudom, hogy csak ez az ára eltévedt életünk fényének. A vacsorát rövid cercle követte, melyre megkezdődött a tánc, mi az illemkerülök után oly általános lön, hogy fel sem tűnt, miszerint én mindig ilieecal foglalkozom. Ismeretségünk ugyan mire sem jogosított föl, de a gyorsan nyilvánuló szivrokonság felbátorított, hogy egész lelkemet feltárjam, mivel elég alkalom volt: ha táncközben nehány fordulatra a szabadba perdültünk ki. mindig nagyobb és nagyobb közt kerítve valcerünknek. Mihelyst szeratávolon kívül estünk, közelről éreztem forró lehelletét és szivének zajos lüktetését keblemen. Mind hevesebben táncoltunk és mielőtt ajkaink egy édes, akaratlan csókba forrtak össze, azt sóhaj tá: „Be jó volna igy meghalni!“ Nem tudom biztosan, nem hallucinatio volt-e, úgy hittem, hogy szavakba öltözteté vágyát, vagy csak suggerálta akaratát a lelki rokonság, a tele- pathia folytán, de úgy tetszett, hogy e pillanatban egy akaraton vagyunk. Es őrült terv fogta át agyamat. Egy erős fordulat ... és a meredek part lábunk előtt . . . Ekkor úgy éreztem, hogy egy test, egy lélek vagyunk, mely fölött egy másodperc alatt a zajgó tenger hüs habjai magasra szökő Ívben csaptak össze . . . Itt elhallgatott s meglátszott, hogy a két nehéz kónycsepp, mely halvány arcán végig gördült, a szivéből ered. Majd szaggatottau folytató: Atyám karjai közt ébredtem fel. A temető küszöbéig vitt erős lázam, de edzett testem győzedelmeskedett a halálon . . . ü ? . . . Öt senki sem látta többé! Oh, miért is nem én maradtam a hideg sírban . . . Isten látja, miként vágyom oda ... de szüleim . . . ügy érzem, hogy kötelességem élni . . . és mégis az élethez, az örömhöz nincs jogom. Bár vágyam volna utána, hogy mint szigorú fiageláns, emlékeimnek testem kínjait hoznám órákon, napokon, borús éveken át áldozatul, mig irgalmas angyala a halálnak nem könyörülne rajtam! Ösztönöm volna az élethez : engesztelnem az Eget néma fájdalommal a karthausiak sötét celláiban, visszafojtva még a köteles jeligét is : Memento Mori! De nincs semmi, semmi mentség! Elek akarat nélkül és akarattal sem bírok meghalni. Itt hordom zsebemben a halált, mondjátok meg : ha ő csak abban a tudatban akart meghalni, és abban a tudatban halt meg, hogy együtt halunk, meg kell-e nekem is halni ? . . . Ha pedig — oh, mi borzasztó, tán nem is akart, tán nem értettem meg és — én gyilkos volnék: szabad-e nekem élni ? . . . És kitette az asztalra a zsebében hordott revolvert, de egyikünk sem mert hozzá nyúlni, hogy megakadályozza dilemmájának eldöntésében. Néma kózszoritásokkal oszoltunk szét és köztünk egy sem találkozott, a ki e problémát meg bírta volna fejteni. Szalay István.
