Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-08-27 / 35. szám
III. évfolyam. 35. szám. Szegzárd, 1893. augusztus 27. TOLNAVARMEGYE Előfizetési ár: Egy érre . Fél évre . . Negyedévre Egy szám . Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó* hivatalon kívül elfogad Kramtner Vil— mos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Meg-jelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Főraunkatárs: BODNAR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előflze- | tések és a hirdetések is a szer- i kesztóséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szenn számíttatnak. A D. K. E. tolnamegyei fiókja. (B—-r.) A D. K. E. úgy látszik felébred hosszas s már-már a beállt halálra emlékeztető álmából. Egyes fővárosi lapokban a következő sorokat olvassuk : — A dunántúli közművelődési egyesület működését a nyári időszak egy kissé megbénította; most azonban úgy a taggyüjtés, mint a fiókok megalapítása érdekében uj mozgalom indul. Az irodalmi szakosztályt Rákosi Jenő és Bek- sics Gusztáv alakítják meg s közreműködésre felszólítják a Dunántúl összes íróit. A dunáutuli für j dők és nyaralók népszerűsítésére a Balatoni kultur- 1 egyesület-to\ közösön kiadott füzet rendkívüli mértékben elterjedt s hatása nagyon érezhető, a meny- ■ nyiben különösen a Balaton vidékén megszaporodott i a nyaraló közönség. Újabb akció szükséges 'lolna és Baranya vármegyében, honnan ismét megindult a kivándorlás; e két megyében sürgősen meg kell alakítani a fiókegyesületet s ezek megalakítását 7ólnamegyében maga a főispán Széchenyi Sándor gróf vállalta magára. — Az egyesület első kisded- 1 óvói két határszéli városban Periakim (Zalumegye) és Szent-Gotthardon (Vasmegye) már legközelebb megnyílnak. Poriakon egészen uj kisdedóvó épül, Szeut-Gotthardon pedig a városi kisdedóvót fogják az egyesület nevében legközelebb átvenni Széli Kálmán elnök és Porzsolt Kálmán titkár. Az évi közgyűlést valószínűleg csak október- , ben tartják meg, esetleg valamelyik dunántúli vá- j rosban. Ennyit Írnak a fővárosi újságok. — Ígéret biz az csak még és nem cselekvés, ami ebben a kis programúiban befoglalva van, de minket mégis öröm fog el, amikor olvassuk, — mert azt vesszük ki belőle, hogy a D. K. E. vezetői helyes útra tértek, belátták, hogy újabb akcióra van szükség s a Tolna és Baranyában megindult nagy mérvű kivándorlási mozgalom miatt meg kell alakítani a fiókegyesületeket. Ezt hangsúlyozzuk mi már róges-régen. Eleinte erőnkhöz képest buzdítottuk, bátorítottuk a tagadhatlanul csekély anyagi javakkal rendelkező egyesületet, majd vártunk, hallgattunk, csüggedtünk, de a veszély növekedésével erősödött a mi szavunk is és sokszor talán tulszigoru felfogással pálcát törünk a D. K. E. tétlensége és semmittevése felett. Most azonban ismét beállunk a reménykedők közé. De hogy reményeink vannak, ez még nem azt mutatja, hogy nincsenek aggályaink. Félünk, hogy most már nagyon is elkéstünk. A hol az összetömörült társadalom évekkel ezelőtt könnyen segíthetett volna, ma csodának kell történni, hogy eredményt produkáljunk. A mi tudomásunk szerint a D. K. E. program rajának legsarkalatosabb pontja; a kivándorlás moggátlása, — mert a Dunántúl népe bár nyelvben nem magyar, dü szivében az, igy a nevezett egyletnek csak másodsorban lehet feladata, hogy a testestól- lelkestől velünk összeforrt nemzetiségeket nyelvében is magyarrá tegye, de első kötelességét az képezi, hogy a vándor-utra készülő népet megtartsa Magyarországnak. Fájdalom erre nincs ereje 1 A lelkesedés ugyan csodákat teremthet, de korunk nem a lelkesedés kora. Éppen ezért tartunk tőle, hogy a D. K. E. anyagi ereje soha sem lesz elégséges e kettős feladat megoldására. El kell azért választani e kettős célt egymástól. A ki sokat markol, keveset szőrit! Vagy annyira növelni a tőkét, az anyagi erőt, hogy mind két cél szolgálatára elég legyen. A társadalom fájdalom erre nem képes. A kivándorlási mozgalom ugyanis oly óriási arányokat öltött, hogy a D. K. E. évi 37—40 ezer írttal is édes keveset tehet a baj terjedésének meggátlására. Pedig összes vagyona jóformán, ha ennyi 1 Maradjon meg tehát az úgy nevezett szellemi vezetés az egyletnél, de ne csak a maga szegényes eszközeivel legyen kénytelen a kivándorlási bajokat orvosolni. A társadalom ne várjon mindent az államtól, de az állam se tolja a sürgős teendőket, a társadalom agyon terhelt vállaira. Ha az államháztartás budgetjébe nincs óvről-évre felvéve bizonyos tekintélyes ősz- szeg, hogy az E. M. K. E-tot segélyezze, fogadjuk el, hogy az körültekintő és óva- 1 tos politikából történik. Oly sok nemzetiségű államban, mint Magyarország, jól van, ne éleszszük ezzel is a nemzetiségi viták, irigvkedós, fajgyűlölet lappangó tüzét. — A magyarság rovására megy biz itt is a tétlen szemlélés s a mint az elhatalmasodott nemzetiségek fészkelődéseiból kitűnik, drágán fizet a magyar állam semleges raaTÁRCZA. Hervadásröl . . . Hervadóiról szól az ének, Ilervadásról zeng a dal; Színe fakul a levélnek, Zöldelö ág lombja hal. Sárgult levél sűrűn szállong, Meg-meg csörren az avar ; Ilejh, ki tudja, mennyi álmot, Mennyi ábrándot takar ! Mennyi álom szállt a sírba Szárnyaszegve, betegen ! Romjaikat sírva, sírva Oly csüggedten temetem ! Mindegyik egy édes óra Emlékeit ápold, S most a végső búcsúzára Színéi vesztve hull alá. r Édes óra, kedves álom, Mért, hogy elröppentetek? Mért, hogy tűnő ifjúságom Sírba száll ti veletek f Könnyűi szemmel néztem egyre, A mint hervadt lombja hull, S az avar hogy betemette Visszahozhatatlanul. S könyeim ha már kifogytak, Ha sírni már nem tudok, Es a régi szép napoknak Emléke is elhagyott. Elmerengve ifjú éltem Tarka, szép ábrándjaim, Csodálkozva nézem, kérdem: Voltak nékem álmaim f És legfájóbb ez az ének, Hogy, mig virul tavaszom, Minden, minden kis levélnek Hervaddsát siratom : S elfásulva a keservben Az emlék sem érdekel ; Köny se csillog már szememben, Hogy az avar mit fed el t Buday László. MUZSIKA ÉS PARFÜM. — REGÉNY. Irta KÓBOR TAMÁS. (Folytatás.) (5.) Aztán mindgyakrabban akadt dolga Tádéknál. Mili majd valami kottát kért tőle, majd valami könyvet. Azon vette magát észre, hogy mindennapos Tádéknál. És minden napra uj nyakra valót vett. Es kibicelés közben szerette volna mindig kérdezni Militól: „Szeretsz?“ l)e ajka nem nyiit erre a szóra. Nem tudta Milinek azt mondani, a mit Gitának mondott. És midőn Mili tőle kérdezte: — Szeret? Akkor nem tudta felelui, hogy: Szeretlek ! hanem azt mondta: — Nem, nem, gyűlöllek, kimondhatatlanul gyűlöllek. — Ugy-e te is gyűlölsz engem ? — Igen, — válaszolt Mili és nevetett. * És minden este ott volt Gitánál. Sokszor Mi- litől jövet ment Gitához. Félelem szorongatta, valahányszor benyitott a kávéházba, egyre dobogott a szive, ha Miliéknél becsöngetett. De azután elmúlt a félelem. Ha Gitánál volt, mint valami fá- tyolou keresztül látta Milit és Miiivei suttogva olykor az árnyékban, mely sötét haját kürüluszta, ráismert a Gita barna hajára. Egyszer, egyetlen egyszer nem ment el Gitához. Vasárnap volt, éjfélkor, búcsúzni akart. Már rajta volt a kabátja, bottal, kalappal a kezében búcsúzni akart, mikor Mili elszedte tőle kalapját, botját és ráncigálta a kabátját. — Maradjon még Sándor, kérem. — De Mili, legyen okos hisz nem maradhatok itt reggelig! — Miért nem ? Én akarom, hogy még itt maradjon. Ott maradt. A cseléd az ebédlőben már eloltotta a lámpát, a sötétben mentek a többiek után, a kik már
