Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-07-16 / 29. szám
III. évfolyam. 29. szám Szegzárd, 1893. julius 16. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár Egy évre Fél évre . , Negyedévre Egy szám . 6 frt — kr. | 3 „ — „ I „ 50 , • • 12 „ POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- I j hivatalon kívül elfogad Krammer Vü- I | mos könyvkereskedése Szegzárdon. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Főmunkatárs: BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illeti közlemények, valamint az elöfiie- I tétek és a hirdetések is a szerkesztőséghez iutézendők. Hirdetések mérsékelten megállapít* árszabály szerin számíttatnak. II ii 11 á in s i r. A tolnai huszárság idei hadgyakorlata szomorúan válik emlékezetessé. Három drága ló és három olcsó emberélet a vizbe veszett. A történet mindennapi. Béke idejében harci komédiát játszottak. — Kilenc huszár „gyakorlatból“ neki ment lovastól a Dunának, hogy átusztasson. De a lovak megriadtak. Egy közép számítással 70 kilogrammot nyomó embert s ezen kivül a teljes „mars adjusztirungot“ cepelni a háton — bármilyen nagy a feje — még a szárazon is elég egy katonalónak. — S ha vizbe hajtják, éppenséggel nem lehet csodálni, hogy szabadulni igyekszik a tehertől, s feltámadt élet-ösztönénél fogva — melytől elég nem szép, hogy emberben és állatban hatalmasabban ki Van fejlődve, mint a szub- ordináció és dienstreglama iránti érzék és tisztelet — elkezd rúgni, vágni és kapálni, a mig maga alá temeti szegény gazdáját. És itt be van fejezve a tragédia. Mulasztással vádolni úgyszólván senkit sem lehet. — A fiuk maguk vállalkoztak a veszedelmes útra, a mely végső ütjük lett. A parancsnokság csolnakokat rendelt, úszókat tartott készenlétben stb. Ez a száraz tényállás 1 Katonai szempontból legnagyobb veszteség a három ló. Az embert pótolja egy ujabbi asszentálás. De három ló legalább kilencszáz forint. Szerencse, hogy a szegény állatok gyakorlat közben pusztultak el, senkin sem keresheti a kincstár. Hát a gyámol nélkül maradt szülék keserve, a szerető hitves fuldokló jaja, a kis árvák lepergő könnye, ki a felelős érte, hova lesznek ? —• A könny lehull, s a jaj szót, kínos zokogást feledteti, túlszárnyalja a kirukkolt bajtársak „hangzatos“ parádéja. S itt már csakugyan vége van a szomorú tragédiának. Pedig nem jól van ez igy ! Nincsen nekünk semmi bajunk a hadsereggel. Annál kevósbbó a tolnai lovagias — minden tekintetben kifogástalan tisztikarral, mely közöttünk élve, összeforrt velünk, s épp oly becsülettel szolgálja a hazát, akár csak mi. Hanem az a tolnai katasztrófa mégis gondolkodóba ejt bennünket. Bár hogy szépítsük a dolgot, minősítsük azt egyszerű szerencsétlenségnek, egész meztelen valóságában megerősödést nyer bennünk az a tudat, hogy katonáéknál az embert ma sem tartják egyébnek — anyagnál. A szomorú véget ért három huszár hullámsirjából, mintha a militárizmus elvadult, kegyetlen réme vigyorogna reánk. Szemeink előtt rettentő képek vonulnak el. Nem a tolnai huszárságot, tisztikarát látjuk többé, nem is a magyar és osztrák hadsereget; de a világ valamennyi katonai intézményének összes hibája, kegyetlensége, barbárizmusa, durva embertelensége folyik össze szemeink előtt egy rettenetes képpé. Ott van a győzhetetlen porosz hadsereg, vórlázitó szigorával, hallatlan brutalitásával; a hol felsőbb jutalomban részesül a katona, mert béke idején lelő egy cibilt. Látjuk az orosz hadsereget, hátán a vasszeges kancsuka véres nyomával. Itt a miénk, a tizenkilencedik századba nem illő büntetési módjával, a kapitány vagy más felebbvaló szeszélyétől függő — „kikötésekkel“. Látjuk a testileg, lelkileg agyon sanyargatott, agyon gyakorlatozott legénységet. Átéljük még egyszer a 35—40 fokos melegben félóráig tartó Laufschrittet, melyet csupán azért csináltunk, mert a tiszt ur haragudott, — vagy a Jíapoleon moszkvai útjára emlékeztető Übungsmarsot, a mikor mint Ungváron — lefagy egy félszázad füle, keze, lába. At- órezzük mégegyszer azt a tenger sok tó- • szúrást, mosquit csípést, a melyet a legénység fclebvalóitól napról-napra eltűrni kénytelen s ide hallatszik a gyózhetlen Manlicher gyakori puffogása. a mikor az ellenségnek szánt aeélvégü golyót gazdája belerepíti a szivébe. És ha ezt a sok borzalmasságot elgondoljuk, együgyü eibil fejünkben a kérdések egész raja támad : Mire való mindez ? Mire való a vérlázító kegyetlenség, a legénység agyonkinzása, halálba kergetése békeidején? Kívánja ezt a fegyelem, a király, a haza érdeke ? Nem! Jól van, edzeni kell a katonaságot a gyakorlatozással, tanuljon szigort és fegyelmet, de agyontörni minek ? TÁRCZA. Nyári vasárnap reggel. A nap sutjára lüzlánggal ragyog, Árasztva nagy hőséget szerteszét S én kertem fái közt sétálgatok, Hallgatva lombok suttogó neszét. Nyíló virágok ékes kelyhiben Tündöklő liarmatcseppek rezgenek, S én felkiáltok: „Oh jó istenem! Kezed munkája mily szép, mily remek!..." Elandalodva, kedvvel hallgatom A kis madárkák mélabús dalát S az édes érzés — el sem mondhatom — Szivem, lelkem miképpen járja át!.... Majd távolabb, nagy, messze téréken Arany kalászok drága tengere Hullámzik, bólingat szelídeden S hallik belőle „pitypalaty" -zene. A lég oly tiszta, átlátszó, szelíd, — Az ég — mint egy öntött tükör — ragyog, Nem érezzük bús felhők hüs szélit, Csak a virágból szálló illatot. Illat-termő virágra lepke száll Himes szárnyával egyre röpködőn, S én nem tudom — eszem szintén megáll — Virágon, vagy lepkén gyönyörködöm t !.. . A táj oly csendes, meghaló, komoly — Vig munkásoknak nem hallom zaját, Erdőn, mezőn szent némaság honol, Csak egy szelíd hang rezg a légen át. Imára hivó kis harang szava Csendül meg bércen s völgyön egyaránt, Hát menjünk! — mondja lelkünk önjava — Dicsérjük a nagy mindenség urát / . . . Mert templom ámbár a természet is, A jó istennek nagy s szent temploma — De, mint régente, úgy bizony ma is A Szentegyház a hívők otthona !.. . Menjünk ez édes otthonunkba el, Imádni buzgón azt a jó atyát, Ki megrakd ezer szépségivei A nagy természet pompás templomát!.. . Borzsák Endre. x .A. szőke apród.. Irta: KŐBŐR TAMÁS. — A TOLNA VÁRMEGYE’eredeti tároája. — A szőke apród volt az operaház egyetlen ballerinája, a kinek nem udvarlója, hanem annak rendje és módja szerint eljegyzett vőlegénye volt. A legszebb tagja is volt a corps de ballet-nek s az operai előadásokon mindig őt rendelték ki első apródnak. Az apród fehér trikotjában, bársonyos köntösében s bullámzóau leomló szőke bajával a leg- elragadóbb jelenség volt. Minden látcső az ó gyönyörű arcának szegződött, melynek szenvedő, szinte bús kifejezésével sajátságos ellentétben volt nagy kék szemeinek indulatos, olykor haragos nézése. I Ilyenkor az ó vőlegénye fogcsikorgatva állt a jobb j földszinti bejárat oszlopához támaszkodva és látesö- 1 vével követte minden mozdulatát. Ennek a látcsőnek szóltak a szőke apród haragos tekintetei. Ez a látcső és ezek a szemek folyton civakodtak egymással. A látcső azt mondotta: — Már megint kacérkodói! Nem kórtelek-e, hogy ne bontsd szót hajadat o'y észbontó káprá- zatossággal, ue mozogj oly ingerlő lágysággal ? ' Nem kértelek, hogy iparkodj a tömegben eltűnni, ' hogy ezek a frivol arcok ne kéjelegjeaek formáid-
