Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-07-03 / 27. szám
2. TOLNAVÁRMEGYE. 1892. julius 3. dúlják föl az ország belbékéjét. 900 éven keresztül összetett kézzel, bűnös közönynyel hagyták fejlődni a nemzetiségi viszonyokat annyira, hogy most már ezeknek megoldása képezi a legkényesebb és legveszedelmesebb feladatot. De nem is lehet csodálni azt, hogy a magyarosítás munkáján a mi dicső eleink nem lelkesültek, hiszen jól tudjuk, hogy az egyházi befolyás a nemességgel, a feudális urakkal is elvettette a magyar nyelvet, s a holt latint fogadták el még társalgási nyelvül is; azzal aztán édes keveset törődtek, hogy miként beszél a paraszt ! Szóval az idegen befolyás megfosztotta őseinket a nemzeti érzéstől, a nyelv iránti ragaszkodástól, s csak a jelen században jöttek annak a tudatára, hogy „nyelvében él a magyar!“ Ezért az elvért küzdenek manapság a sokféle kulturegyesületek, s azokat a százados hibákat, bűnöket akarják némiképpen helyrehozni, melyeket fentebb emliténk. S manap már valóságos küzdelmet kell kifejteni minden jóravaló magyar hazafinak, hogy a magyar nyelvet minél szélesebb körben érvényre emeljük, hogy idegen nyelvű honfitársainknak alkalmat szolgáltathassunk arra, hogy az. állam nyelvét elsajátíthassák és velünk érintkezhessenek. Örvendetes dolog tehát az, ha tudomást szerzünk arról, hogy némely iskolában a magyar nyelvet a gyermekek meglehetősen elsajátították; mert igaz ugyan, hogy ezt általánosságban mindenütt kellene konstatálnunk, mert hiszen a magyar nyelv kötelező tanítására törvény is van; csak hogy az a baj, hogy nem sok ,.népnevelő“ akad, akiben meg volna annyi hazafiság és ambíció, hogy ennek a kötelező törvénynek életet is adjon. Legtöbbnyire megelégszenek azzal, hogy szajkó módra, néhány szavat és kifejezést bemagoltatnak a gyermekkel és ezzel aztán eleget vélnek tenni a törvény rendelkezésének. Éppen azért nézetünk szerint azzal még nagyon keveset, vagy úgyszólván semmit sem segítünk a magyarosodás ügyén, ha az elemi iskolákban annyira-mennyire bemagoltatunk néhány verset, imádságot, vagy éneket a gyermekekkel, mert hiszen, amint kilépnek az iskolából, a szülei körben egy ! év alatt vagy előbb is teljesen elfelejtik azt a keveset is, amit az iskolában tanultak. Szükséges volna tehát ismétlő tanfolyamokat rendezni minden községben — a téli időszakban. Azok a gyermekek, akik már elvégezték az elemi iskolát, esténkint vagy a nap bármely szakában összejönnének és itt gyakorolhatnák a tanitó vezetése mellett a magyar nyelvet — társalgási, mesélési modorban, vagyis úgy, hogy könnyen, játszva, mulatva sajátítanák el. Különösen erre kell figyelmet fordítani, mert az erőszakos, gépies tanításnak, a ráerőszakolás- nak nincs és nem is lenne eredménye, hanem olyan módon kellene gyakoroltatni velők a magyar nyelvet, hogy ne essék ter- hökre és kedvvel fogjanak annak elsajátításához. Ezeket az ismételtetéseket persze önként igen kevés tanitó tenné meg; ehhez már nagyobb mérvű hazafiság, fenkölt gondolkozás és forró hazaszeretet kell, hogy saját magatói áldozzon néhány órát a magyar nyelv terjesztésére. Mert idejök, azt hiszem, akad bőven a népnevelő uraknak úgy téli idők évadján, amikor csak kancsók és az ördög bibliája mellett lehet elűzni a hosszú est unalmát; vagy ha a tanítóban hiányoznék erre az áldozatkészség vagy arravalóság, talán a község lelkészének is akadna ideje hasonló hazafias cselekedet gyakorlására a sok meddő clkoresz- telési vita és vallási villongás helyett ; s mindenesetre a tanítót működésében hathatósan támogathatná erkölcsi és szellemi súlyával és fölényével; — idő tehát nem hiányoznék egyiküknél sem, csak a jó akarat és ügyszeretet. Ezt a két utóbbi hajlandóságot kellene tehát felébreszteni mesterséges utón, s erre kellene forditaniok a kulturegyesiileteknek legfőbb tevékenységüket. Jutalmazni azokat a tanítókat, a kik önként, maguk jószántából is iparkodnak a magyarosítás nemes munkájában résztvenni, hogy ez által aztán kedvet kapjanak a többiek is vagy ambícióból, vagy a jutalom kedviért. A kultur- egyesületeknek kellene szolgáltatni az ismétlőtanfolyamok kiadásait; a világítás, fűtés stb. efféle kiadásokra községenkint a tanítónak bizonyos összeget kellene rendelkezésére bocsátani, s a mellett bizonyos tiszteletdijban részesíteni. Ily módon aztán csakugyan volna láttatja a magyar nyelv tanításának, mert nem felejtenék el a már elsajátitottakat s folyton jobban haladnának előre a magyar nyelvben, úgy hogy felnőtt korukban képesek volnának magyarul beszélni, érintkezni mindenütt, s ily módon aztán az állam nyelve teljesen érvényre emeltetnék, és meg volna látható áldásos eredménye a kulturegyesületek működésének is. A kulturegyesületek ezen feladatát persze könnyen megvalósithatja bármely nemes gondolkodású, hazafias érzésű földbirtokos is, ki a téli tanfolyamok föntartására szükséges kiadásokat könnyen nélkülözheti. Itt is csak jó példa kell, mert a jó tettnek is szoktak követői lenni, s reméljük, hogy megyénkben is fognak akadni többen, akik a derék Jeszenszky Andor példáját követve, — iparkodnak segíteni a magyarosodás nagy munkájában a kultur- egyesületeknek! Veterán. Cseléd ügyünk. A eselódügy elkoptatott téma, a melylyel nem szívesen foglalkozunk. Ez alkalommal az indított bennünket arra, hogy e sokszor megbeszélt kérdést újból felszínre hozzuk, hogy e napokban egy érdekes füzetke akadt kezeink közé, mely a cselédügy és hely- közvetítő intézmény rendezését tárgyalja. E füzetke annál érdekesebb, mert egy fővárosi állam rendőrségi tisztviselő tollából került ki, a ki, úgy látszik, jól ismeri a cseléd mizériák különbnél különb változatát. E füzet figyelemre méltó dolgokat tartalmaz. Elénk színekkel ecseteli az uralkodó állapotokat, éppen ezért nyomdokai után indulunk, mert helyeseljük a cselédügy megoldásának azon módját, 4 tojást tojik s azokat épen annyi idő alatt költi ki, mint a mennyi idő alatt a hold megfutja körútját. Továbbá, minthogy a Nílus áradásakor jelent meg. jelvénye volt a termékenységnek is, s mint ilyen, különös védelmezője a házasságnak és a családnak. Az ibis régi jelentőségével áll kapcsolatban bizonyára a gólya hagyományos sérthetetlensége is. mely szintén az ibis családjához tartozik s szintén hatalmas pusztítója a kígyóknak s egyéb férgeknek. Az ibis madárral áll kapcsolatban a gólya- j nak az a jelentősége is, hogy az uj világpolgárokat ő hozza a földre s a gyermekek aztán tőle szoktak kérni egy uj testvérkét. Továbbá természetfeletti jóslótehetséget is tulajdonítanak a gólyának, épugy mint az ibisnek, azt tartják róla, hogy a szerencsétlenséget előre megérzi s fészkét ott hagyja, ha az illető házat tűzveszély fenyegeti. Újabb időben a közvélemény egy része elfordult a gólyától s azzal vádolja, hogy a kis nyulakat elfogdossa s ez által a vadászoknak nagy kárt okoz. Nem tudjuk mi igaz e vádból, de annyi tény, hogy nem valami nagy kárt tehet s mindenesetre nehéz lesz a népnek iránta való százados előszeretetét kiirtani. A régi görögök és rómaiak madártani sym- bolikájában az első helyet a sas foglalta el. Eme királyi madár, mely termet, erő, ügyesség tekintetében a lég valamennyi lakóját túlszárnyalja, Jupiternek volt kísérője, szolgája és hírnöke, karmai közt hordozta az istenek királyának madarait és mennyköveit s az antik művészetben a Jupiter lábai mellett ül. 0 ragadta el Ganymedest, a szép királyfit az Olympusra, hogy ott Hebevel együtt a halhatatlanoknak a nektárt töltögesse. A Zeus sasa hajtotta végre Prometheuson azon iszonyú büntetést, hogy annak mindig újból kinövő máját kivájta, a miért a titánfi az égi tüzet közölte az emberrel. Egyébiránt a sasnak, mint Zeus kísérőjének mythologiai jelentősége csak később fejlődött ki. Homer nem ismeri a sasnak ezen jelentését. Az Iliász ama hires részlete, a melyben az Achilles megboszulásáért könyörgő Thetisnek az istenek királya igenlőleg int s hajfürtéinek mozdulására az egész Olympus megrendül — nem említi a sast. A lég királya Homérnál csak egyszer fordul elő, midőn az Ida hegyéről fölrepül s ez kedvező jelnek tekintetik. Ama tulajdonok, melyek a sast a régi mitho- logiában a Zeus kísérőjévé, az erő, bátorság, magasan szárnyaló lélek és királyi uralom jelképévé tették, okozták, hogy a sast a fejedelmek és birodalmak már korán kiválasztották zászló- és cimer- jelvényül. Ptolemeus Soter a sast az egyiptomi birodalom jelképévé tette. Az etruskok a rómaiaknak egyéb ajándékok közt egy elefántcsont sassal díszített jogart is küldöttek s ez idő óta a sas a római köztársaság zászló jelvénye lett. Ezt a császárok is megtartották, midőn Nagy Károly római császárrá lett, az uj frank-német birodalom eimerjel- vényévé ő is a római sast választotta. A római császárok ünnepélyes temetésénél a máglya lángjai közül egy sast bocsátottak fel a levegőbe, mely a császár apotheozisát jelképezte, kinek lelke sas alakjában száll fel az istenekhez. A római légiók sasai a köztársaság idejében ezüstből voltak, mig a császárok egészen aranyból csináltatták. A byzanci birodalom a kétfejű sast választotta jelvényül, mintegy annak jelképéül, hogy a nyugat-római császárság összeomlása után a világnak mindkét feje By- zancban egyesül. Ezen kétfejű sast később az orosz cárok vették át, a kik, mint a görög egyház véd- urai, a byzanci császárok utódainak tartják magokat. Hosy a római-német birodalom zászlójának címere : a kétfejű sas hogyan került Ausztriába, e cimerváltozásnak se okát, se idejét a legbehatóbb kutatások se képesek földeríteni. I. Napoleon, ki trónralépósénél a római köztársaságnak császársággá való átalakulási formáit utánozta, a sast francia zászló-jelvénynyó s később a császárság címerévé tette, a mit III. Napoleon is elfogadott. Lengyelországnak fehér, Brandenburgnak veres sas volt a cimere s az északamerikai Egyesült-Államok is a sast vették fel cimer- jelvényül. A cimertan egyéb helyein is nagy szerepet játszik a sas, valamint a sasfej, karom és szárny is. A középkorban a fontos állami okmányokat rendesen .sas-tollal Írták alá s 1371-beu a
