Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-03-06 / 10. szám
• TOLNAVÁRMEGYE. VÁRMEGYE. — Kinevezés. Széchenyi Sándor gróf főispán S i m o n t s i t s Elemért vármegyénk jegyzői karához közigazgatási gyakornokká nevezte ki. — Közigazgatási bizottsági ülés. Tolnavármegye közigazgatási bizottsága e hó 14-én ülést tart. — Kedvezmény az adózóknak. Tolna vármegye közigazgatási bizottsága múlt ho 26-án tartott ülésén javaslatot terjesztett tel a pénzügyminiszterhez oly célból, hogy az adóvégrehajtások a vármegye területén egesz általanossagban beszün- tettessenek. A pénzügyminiszter nem fogadta ugyan el egész terjedelmében a bizottság eme különben teljelen indokolt javaslatát, de tekintettel a Tolnavármegye területén múlt 1891. évben előfordult elemi csapásokra és a kisebb gazdálkodók szorult helyzetére, felhatalmazta a közigazgatási bizottságot, hogy azoknak az adózóknak, kik kizárólag mezőgazdasággal foglalkoznak es adójukat a községnél fizetik, " előtérj esztett kérésükre a kir. pónz- ügyigazgatóság meghallgatása után összes állami adó, bélyeg- és jogilleték, valamint mindennemű egyéb közadóbeli tartozásuk törlesztésére, kivétel azonban a fogyasztási és italmérósi illeték címen felszaporodott hátralékoknak, a folyó évi aratás befejezéséig halasztást engedélyezhessen. — Sorozás. A fősorozást Pakson e hó 4-én kezdték meg. A vármegye részéről, mint polgári elnök Madarász Elemér főjegyző s mint orvos Hangéi Ignác dr, vármegyei főorvos van jelen. Hirdetmény. A vármegye házi pénztáráról szerkesztett s az állandó választmány pénzügyi szakosztálya által is tárgyalt 1891. évi számadás, az 1886 évi XXI. t. ez. 17. §-ának rendelkezéséhez képest, a számvevői véleménynyel s a pénzügyi szakosztály előterjesztésével együtt folyó évi február hó 29-től számított 15 nap tartamára, a vármegye levéltári helyiségben közszemlére kitót étik. A számadásra vonatkozó netáni észrevételek, a folyó évi március hóban később meghatározandó és szokásos módon közhírré teendő napon tartandó tavaszi rendes közgyűlést megelőzőleg legalább is 5 nappal, az állandó választmányhoz címezve nyújtandók be. Kelt Szegzárdon, 1892. évi február hó 28-án. Simontsits Béla, alispán. TÖRVÉNYKEZÉS. — Szándékos emberölés. Folyó hó 3-án, csütörtökön ült törvényt a szegzárdi kir. törvényszék Rostás György fölött, ki Szalavári Mihály szakcsi lakost múlt évi deczember hó 28-án megölte. A j végtárgyaláson Ágoston István elnök, Závody Albin és Oláh Endre szavazó bírák, Szendrödy Dénes jegyző; a vádhatóság képviseletében : Barátit Zoltán kir. alügyész és vádlott képviseletében: dr. Leopold Kornél védő ügyvéd vett részt. A tényállás az, hogy Rostás György szóváltásba elegyedett a nálánál sokkal idősebb Szalavári Mihálylyal, mire Szalavári Rostást megpofozta és a földre teperte, e fölött Rostás annyira dühbe jött, hogy zsebéből előragadta kését és azzal Szalavárit nagy erőfeszítéssel mellbe szúrta, mire Szalaváry rögtön kiszenvedett. Az orvosi szakértők is azt állapították meg, hogy Szalavárinak halálát a tüdőbe hatolt késszurás idézte elő. Rostás a végtárgyalás során is beismerte a terhére rótt bűncselekményt. Ezek alapján kérte a kir. ügyész Rostást a büntető törvény 279. §-ba ütköző szándékos emberölés bűntettében bűnösnek kimondani és eszerint büntetni. — Védő a jogos védelemre, de leginkább az erős felindulásra hivatkozva a melyben vádlott volt, kérte Rostást a 281. §. szerint büntetni. A kir. törvényszék Rostás Györgyöt a büntető törvény 278 §-ba ütköző és 281. § szerint minősülő erős felindulásban elkövetett szándékos emberölés bűntettében mondotta ki bűnösnek és őt emiatt háro m évi börtönre és öt évi hivatalvesztésre Ítélte. — Gyengéd férj. Id. Lénárd Mihály, 66 éves, nagyszokolyi lakos nejével durván bánt és vele folyton viszálykodott. Ez ama gyanúra adott okot, hogy Lénárdnak múlt évi augusztus 28-án elhunyt neje ama testi sértés következtében halt el, melyet férje ellene intézett, mely gyanút ama körülmény támogatta leginkább, hogy a halál okául az orvosi szakértők az elhaltra intézett tompa eszközzel való ütést állapították meg. Ezen ügyben az elmúlt csütörtökön volt a végtárgyalás, a melyen a szegzárdi kir. törvényszéknek büntető tanácsa, Barátit Zoltán kir. ügyész és dr. Steiner Lajos ügyvéd, mint védő vettek részt. Lénárd Mihály a leghatározottabban tagadja, hogy ő nejét bántalmazta volna. A kihallgatott tanuk közül azonban ifj. Lénárd Mihályné, vádlottnak menye, azt adta elő, hogy az elhalt elhalálozása napján neki elpanaszolta, hogy férje őt csizmával nagyon erősen megrugta. Miután azonban semmiféle közvetlen bizonyíték arra nézve nem volt, hogy ki okozta az elhunyton ejtett sérülést, ifj. Lénárd Mihályné szerint pedig az elhalt már csaknem eszméletlen állapotban volt, midőn anyósa neki azt mondotta, hogy őt férje megrugta, de különben is Leigazolást nyert, hogy iíj. Lénárd Mihályné ellenséges indulattal volt ipa iránt, a kir. törvényszék vádlottat a halált okozó súlyos testi sértés bűntettének vádja alól felmentette. Hírek. —- Személyi hir. Széchenyi Sándor gróf főispán e hó 3-án városunkba érkezett. — A szegzárdi szinpárioló-egyesület ma d. u. 3 órakor tartja a vármegyeházában évi közgyűlését. — Főrendiházi tagok. A főrendiháznak megyénkből az 1892—97-iki országgyűlésre következők a tagjai: herceg Eszterházy Miklós, gr. Appo- nyi Géza, gr. Apponyi Sándor, gr. Széchényi Sándor főispán és gróf Pejacsevich László. _ Tolnavármegyei képviselők a képviselőhá zban. Most alakultak meg a képviselők különböző bizottságai és ezek tagjai között Tolnavarme- gye országgyűlési képviselői is szép számban szerepelnek. így Perczel Dezsőt a kérvényi bizottság elnökévé, továbbá a közigazgatási bizottságba jegyzőül és a 2-ik bíráló bizottság elnökévé választották ; azon kívül Busbach Pétert a pénzügyi bizottság, Boda Vilmost a zárszámadási és Ragályi Lajost az igazságügyi bizottság tagjaivá választották. — Kinevezés. A szegzárdi kir. járásbíróság területére P e s t h y József lemondása folytán üresedésbe jött végrehaj tói állási a loth Ignác sárbogárdi végrehajtó neveztetett ki, illetve helyeztetett át. — Eljegyzés. Dr. Stern Adolf bölcskei körorvos eljegyezte Engel Adolf köztiszteletben álló kereskedő bájos leányát Rezsinát Madocsán. — Szabadelvüpárti klub a vidéken. A „Somogyiban olvassuk a következő, a mi viszonyainkra is sok tekintetben ráillő és általunk is helyesnek talált sorokat, a melyekben fölvetett eszmére lapunkban még visszatérünk: „Hogy a sza- badelvüpárt a Dunántúl több megyéjében hasonló meglepetéseknek ne legyen kitéve, mint a mostani választásoknál volt, befolyásos emberek s a journa- listikája is a pártnak azon fognak dolgozni, hogy a szabadelvű párt gyökerestől újra szerveztessék, konsolidálva legyen, úgy a központon, mint a vidékeken. Clubhelyisógeket rendeznek be nagyobb városokban, kint pedig a polgárság szellemi és anyagi érdekeinek felkarolása által gondoskodva lesz róla, hogy ne csak akkor szólítsák elő, mikor szavazni kell, hanem javát is munkálják. A nagy birtokosság, az értelmiség fontos tényezők lehetnek a nép sorsának javításában. Mint bennünket értesítenek, a dunántúli megyék több hatalmas s befolyásos egyéne van ma már elfoglalva e gondolattal azért is, hogy a parlamentnek különben is erős pártja kívülről szellemileg minél erősebb támogatást nyerjen programújának keresztülvitelére ; azért is, hogy a párt tömörülvén, ne legyen szétforgácsolva, vezetés nélkül, mint most volt a megyékben.“ — Tisztelgés. A polgári iskola tantestületének küldöttsége március 5-én tisztelgett dr. Szi- geth Gábor újonnan választott iskolaszéki elnöknél, a ki a küldöttséget igen szívélyesen és előzékenyen fogadta. 1892. március 6. Félelmes magasztosságu de a mellett nagyon szép látvány volt ez, melyet sohasem fogok elfelejteni. A vereses sugarak bűvös fónynyel csiílámlottak végig a tajtékozó habokon; a vérvörös felhők csodálatos viszfényt vetettek reám és a halászokra. Miközben a természet ezen ünnepélyes jelenetét szemléltem, eszembe jutottak e szavak : „Ne menjen le a nap a te haragodon !“ s kimondhatatlan fájdalom járta át szivemet. Most megy le a nap és én nem bókéltem meg Vilmossal. E szavak, ez intelem viszhangra találtak szivemben. Oh mennyire vágytam őt most átölelni, mielőtt a nap lemenne. Szemeimet a kis fehér vitorlára szegeztem, s szinte láttam, a mint Vilmos ott ül a csolnakban, kezében az evezővel, szomorú gondolatokba merülve. Oh mily lassuuak tetszett a csónak közeledése ! S a nap mind jobban jobban alászállt a hullámok megett, s már csak egy izzó veres folt mutatta nyomát a nyugati égbolton, a szürkület egyre jobban terjedt, majd lassan homály váltotta fel; a nap csakugyan lement haragosan, s Vilmos csol- nakja, bár egyre közeledett/a homály miatt egyre nehezebben volt kivehető. Azonban reméltem, hogy egy fél óra alatt mégis csak partra ér, s megfogadtam, hogy férjemnek soha egy haragos szót nem fogok többé mondani. Ekkor hideg szól kezdett elzugni s vad lökésekben hányta a hullámokat. Egy vén halász jött fel lassan hozzám a magaslatra s mellettem megállt: — Hamarabb hazajöhetett volna az ur, nagyságos asszonyom ; igen erős szól támadt, s amint látom, igen is nagy vitorla van a esolnakján. Egy hirteleni szólroham majdnem magával ragadott, s hátrább vonultunk az erdőszélhez. A csolnak gyorsan szeldelte a hullámokat. — Szeretném, ha már itthon volna, — mondám, s szivem hevesen vert a mint az öreg emberre pillantottam, ki csak fejét rázta. Egy más, iszonyúbb szélroham jött zuhogó záportól kisérve. A mint Vilmos csolnakját újra a hullámok közt keresem: mindenható Isten 1 sehol, sehol nem látom sem a csoinakot, sem Vilmost. Mindketten egy pillanat alatt eltűntek. — Irgalmas isten 1 — kiáitá az öreg halász — a csolnak felfordult. Egy vad kiáltással lefelé rohantam a partra; a kétségbeesés erélye meggyorsitá lépteimet. Azok ott lent szintúgy látták a szerencsétlenséget, mint én, s szolgálatkészen toltak egy csoinakot a vízbe. — Mentsétek meg — kiáltám már messziről, — mentsétek meg férjemet 1 — S azután a csolnakba ugrottam, nem törődve a viharral, miközben a halászok evezőikhez kaptak s gyorsan hajtani kezdték, minden erejöket megfeszítve, hogy egy emberi életet megmenthessenek. A csoinakot a hullámok ide-oda hányták s csak nehezen haladhattak. — Gyorsabban, gyorsabban ! Az isten szerelméért hajtsanak, különben elkésünk! — kiáltám halálos félelemben, mialatt az emberek megállva a viharos vizet nézték, s aztán jóakaratulag mondák, hogy nincs többé remény s Vilmos valószínűleg odaveszett. E pillanatban a csónak orrában állottam s köröskörül a tajtékzó hullámokat s távolabb csak a sötétséget láttam; felül az égbolton a felhők látszottak egymással küzdeni, miként alant a hullámok, a vihar üvöltött a száz tőrszurás gyanánt vonult át lelkemen a rettentő gondolat: Vilmos meghalt! Vérem majd fölhevült, majd jéggé fagyott, s úgy'éreztem, mintha a végtelenség állna előttem s Vilmos szelleme ezen repülne át, meg nem békéivé velem. — Követlek Vilmos, követlek! — kiáltám s a csónakból a vízbe akartam magamat vetni. — Mi történt ezután, nem tudom ; eszméletemet vesztettem. Majdnem egy hónap telt el igy a nélkül, hogy óráit megszámlálni, tartamát kimérni képes lettem volna. Hogy ‘ennyi idő telt el, azt is csak később tudtam meg. Sokáig, sokáig úgy tetszett, mintha a hullámokkal s a viharral küzdenék, a felhők egyszer tüzesen, máskor jéghidegen vonulnának át gyenge testemen, s Vilmost kerestem sírjában; arcza fiimerült olykor előttem halványan, lezárt szemekkel, reám nevetve, de nevetése egyszerre rettenetes szigorú tekintetbe ment át, úgy hogy kétségbeesve kiáltottam fel s védeni akartam magamat; ekkor ismét eltűnt feje a habok közt. Mily kimondhatatlan nyomorultnak éreztem magamat! Olykor az jutott eszembe, hogy folyvást zajongó