Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-12-25 / 52. szám
A világ parányisága, sötétsége, hitványsága nem ér el én hozzám. Azzal jegyeztem el magamat, ki ezer év előtt született s még ma is él és élni fog, midőn ez a föld már régen megszűnt létezni. Az ifjú lesújtva állt előtte. Most látta csak, hogy van valami más is e világon, mint az élet, szórakozás és hitványságok hajhászása. Vau mindennél erősebb érzés, a hit, mely ennek a földi szerelmet nem ismerő leánynak szivét rajongásba hozza, a mely őt átszellemültté teszi, keblét szenvedólylyel tölti be. És azt is érezte, hogy ez nem hevület, nincs változásnak alávetve. Kezdettől végig örök és csak a halállal múlik el, melynek közeledésére nem ijed meg az, ki úgy érez, hisz, az neki csak az élet folytatása, öröm, boldogság és remény! Lehajtá fejét, hagyta őt távozni a szobából. Az első volt, a kit életében szeretett, az első, ki visszautasitá ezt a szerelmet, a mely mély, igaz és olyan volt, minőre soha nem hitte volna magát képesnek. Nem volt mit mondani neki többé! Az ő érvei Mari céljához képest semminek látszottak. Az, a mit ő ajánlott neki szerelmet: földi javakat, nevet, rangot, világi állást, nem érnek fel az Ő kincseivel. Mit tud ő azokról? Le volt fegyverezve, lesújtva. Elszédülve, megszégyenülve tekintett utána. Az pedig ment bánat, sajnálkozás, nyugtalanság nélkül kitűzött czélja felé a grófi fogaton. Majd néma búcsút vett a grófi pártól, kik úgy tekintettek utána, mint futó álomkép után, melyet a másik percben már elfelejtünk. Mint az ablakunkon támadt „jégvirág“ után, melyet eltöröl egy meleg lehelet, nem gyanítván, hogy őt sohasem fogják elfelejthetni, ki magával vitte boldogságukat, egyetlen reményüket, mert pár óra múlva fiukat átlőtt agygyal találták meg szobájában. Az életunt ember nem tudta elviselni felébredt szivének csalódását ............. f$ VKi az utcára! Ki az utcára ! Ki az éjbe ! Megfojt a szoba-levegő, Mért nem hagy nyugodni képei Ha már számomra halva ö. Megfejti tán felhő az égen, Mely ott sietve átevez: Mért hullatom azért a vérem ? Ki egy könyre sem érdemes! A szélvész fiirteim kuszálja, Hideg eső arcomba csap ; Rohanok utcáról utcára, De jaj, a kin el nem marad. Gázlángok álmos pislogása, Nyugodt, közönyös emberek! — Hogy ki se tudja, ki se látja, Mily iszonyúan szenvedek. Palotákból káprázva árad Fakó arcomra fényözön, Majd fasorok vetnek rám árnyat, Megyek szilk utcaközökön. Nem rejt e roppant kőhalom se, E város annyi bánatot, A mennyit egymagám görnyedve Tépett szivembe’ vonszolok. Oh, majd leroskadok a sárba, Mellemből hörgő jaj fakad. S kinek pokoli számítása Okozta e fájdalmakat: Fény környezi álnok bálványom, Neki merő gyönyör a lét; Halálveríték lepi arcom, Csók árja lepi az övét. Kihalt utcákon véges végig, Csak vonszolom magam tova ; Nem vár reám sehol meleg szív S nem vár sohse meleg szoba. A házak is már elmaradván, Kopár fasor tűnik elő' — Mögötte vetett ágygyal vár rám A kerepesi temető. Varsányi Gyula. 1892. december 25._________________ TOLNAVÁRMEGYE. 11. Nyár a kapu alatt. Irta: KÓBOR TAMÁS. — A világért se tegye! Mit csináljak akkor a virágjaimmal ? Tanács Rózsika még mindig ott ül a sötét kapu aljában. A sötét kapu aljában egy fehér szekrény, egy nagy virágos skatulya. Ott füzögeti Ta- ! nács Rózsika az ó virágbokrétáit. Most is ott ül a | fehér pult mögött, világoskék, mosolygó szemeivel, üde, piros ajkaival és érdekes fiatal arcával. És ; fehér ujjakkal, lányias finom Ízléssel párosítja össze a virágjait. Nagyon sok megrendelése van. így tél idején jól esik beülni a sötét kapu alatt, a fehér boltba. A falak faragott fából vannak s köröskörül tükörlapok, üvegszekrények, tele viruló tarka virágokkal. Jóleső, illatos melegség tölti be a kis fészket és egy alacsony fauteuille-be dőlve és a szép sugár leány sugáros szemeibe nézve, elfelejtem, hogy tél vau. Nyár vau, virágos, illatos, szerelmes nyár és madár csicsereg a virágok kö- j zött, ha Tanács Rózsika fehér fogakkal vidáman kacag. Egy időben azt hittem, hogy nem fog többé kacagni. Ott láttam a templomban Boldizsár József barátom esküvőjén. Karcsú magas alakja, melyen elegáns fekete foulard ruha omlott le, fejedelmiig magaslik ki a tömeg közül. És Boldizsár József szeme mindjárt megakadt rajta, a mint a gratuláló sokaságon keresztül vezette az ő kis menyasszonyát és nyájasan, bizalmasan integetett feléje. Es Tanács Rózsika egy pillanatra gyilkos gyűlölettel j tekintett a kis gyermek menyasszonyra, de aztán i ő is mosolygott és kacér főhajtással viszonozta az üdvözletét. Aztán egyet gondolt és kebléről lefejtvén az ő kis ibolyacsokrát, az előtte állók vállain keresztül oda nyújtotta a kis fehér menyasszonynak, mosolyogva, barátságosan s lopva az óriási vőlegényre tekintve, mintha azt mondaná : — Látod, egy csöppet sem bánom. Es aztán visszatért az ő kis virágos fészkébe, magára csukta az ajtaját és sirt, sirt keservesen. És kisírtak voltak a szemei három-négy héten keresztül és ha kérdeztem tőle: mi baja ? — azt mondta, hogy szem katarrhusa van. Ajkairól is eltűnt az örökös mosoly, szomorú volt folyton-folyvást. Ha kérdeztem tőle : miért oly szomorú? — azt mondta, hogy az édes anyja beteg. — Majd csak meggyógyul, tette hozzá bágyadtan mosolyogva és fonta csüggedten a virágait. Szomorú nyár volt az a kapu alatt. Olyan esős, olyan nyirkos, olyan őszies. Jól tudtam, miért kisírtak a szemei és hová lett ajkairól a mosolygás. De nem volt mivel vigaszatalni s mivel oda benn egyre esett az eső, egyre tikkadt, szomorú volt' a levegő, hát elhagytam. Nem mentem hozzá egészen a múlt tavaszig. Egy havas márciusi este elhaladtam a boltja előtt és kacagást hallottam. Tehát már visszatértek a fecskék ? — Bementem hozzá. Va'ami tejfeles szájú uracska udvarolt neki. Vele kacagott oly vidáman. . — Hát meggyógyult már az édes anyja? — Meg, meg hála istennek, már egy hónapja. És oly sajátságosán kacagott. * Boldizsár barátom mindig vig legény volt. | Rajongott a színházért, mert a színházban színésznők vannak. És a gladiatortermetü, babonás nézésű gentri fiúnak nem esett nehezére meghóditani mindenkit, a kit megakart hódítani. Nem került neki többe, mint nehány mély pillantásba és néhány ízléssel összeválogatott virágbokrétába. Ezeket a virágbokrétákat Tanács Rózsika kö- tögette neki. Nap nap után o:t guggolt az óriási fiú a fehér pult előtt s vitette a bokrétákat. Nagyon jó vevő volt, a mellett vidám fiú. Úgy megkaczag- tatta mindig Rózsikát. Udvarolt természetesen neki is. De Rózsika semmibe sem vette. — Menjen csak, mondogatta, a ki nálam csokrokat rendelget, annak máshol van lefoglalva a szive. — Lelkemre mondom, Rózsika, minden csokor másnak megy. — Nem akarom a számukat szaporítani. — Hátha felhagyok a többivel ? így múltak a napok incselkedés, kacagás, játékközben. De Rózsika egyszerre csak úgy érezte, hogy boszusan fogad minden újabb rendelést és hogy gyűlölködve kötögeti a Boldizsár bokrétáit. Boldizsár igen nyílt beszédű is volt, elmondogatta mindig, hogy kinek viszi a virágokat. És Rózsika érezte, hogy gyűlöli mindazokat, a kiket említ. Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy szereti Boldizsárt. De ő vele nem is gyanittatta. Vidám, kacagó és közömbös volt mindig. Vidám, kacagó és közönbös volt akkor is, mikor Boldizsár félig tréfásan, félig komolyan szerelmet vallott neki. Udvaroljon maga csak másoknak, felelte, abból nekem több hasznom van. De midőn Boldizsár a menyasszonya számára rendelt csokrot, szépet, nagyot, a milyen egy vőlegényhez illik, akkor forgott vele a világ. A menyasszonyának készítsen ő csokrot ? — 0, a ki álmatlan, kínos éjszakákon keresztül emészti magát ezért az emberért 1 A mig szeretői voltak csak, addig valami képtelen, de mégis valószerü remónynyel kecsegtette magát. Nem tudta, miért, de úgy érezte, hogy ez a csapodár, könnyelmű fiú egyszer majd csak ő nála fog megállapodni, ép úgy, a hogy mindennap ő hozzá tért be pihenőre. Vége. De azért fólébredt benne a gőg. Azért sem mutatja ki, hogy ez a hir halálra sebzi a szivét. Összeszedte minden erejét valami kétségbeesett kacagáshoz : — Gratulálok, bár — hogy őszinte legyek — sajnálom, hogy megházasodik. A felesógónak már nem visz többé virágokat. Boldizsár pedig egy darabig nézegette, azután csóválta a fejét. — Szamár voltam. Azt hittem, hogy egy kicsit egyébként is sajnálni fogja és kíméletesen akartam tudtára adni. . A leányból kitört a keserű düh, de más irányt adott neki. — Valóban ? Azt hitte ? — Szeretném megkérdezni a menyasszonyától, hogy mi szeretni való van magán ? S — azt hiszem, ő sem tudná megmondani. — Boldizsár kacagott. — Annál jobb, mondotta, csakhogy jó barátok maradunk. Nos, Rózsika, egy csókot bucsiuóra A leány irtózva húzódott vissza. — Menjen, menjen, ne lássam! Milyen Önhittség 1. Hogy szerelmes volnék magába ? — Azért se, azért se. * — Már egy hónapja 1 Olyan démoni kárörömmel mondotta ezt. Letelepedtem a kis fauteuille-re, úgy mint azelőtt. Künn esett az eső s hideg, félig havas eső. Idebenn olyan jó száraz és illatos a levegő. És a sok virág csak úgy bólogat felém az üvegtáblák mögül. Nyár van a kapu alatt. Egy nagy ibolyacsokrot kötögetett. — Kinek készíti ? És ekkor fölvillantak a szemei. Kacagott, de nem a régi kedves kacagás volt, hanem rekedt, gyűlöletes, szinte vérszomjas kacagás. — Boldizsárnak, szólt diadalmasan. Boldizsár haza viszi a feleségének. Szinte fuldoklott a nevetéstől. — Hallott már ilyet ? — Mindennap visz a feleségének virágot — tőlem és az az asszony örül neki. Érti 1 Örül neki. És sziláján rázta a fejét. Kék szemei mintha feketére váltak volna. — Szegény asszony 1 Ostoba liba 1 Mintha be volna itt fütve. Nem természetes melegség ez .. . És a virágok is a csillogó üvegtáblák mögött, mintha nem olyanok volnának, mint más virágok. Mesterséges, csináltvirágok, kályhamelegségen fölnevelve. Jobb lesz kinn az esőben. Tavasz elején nincsen nyár, a kapu alatt sincs.
