Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-05-08 / 19. szám
2. TOLNAVÁEMEGYE. 1892. május 8. Hiába mondják nekem, hogy a háztartás, a család, a gyermekek teljesén megbízható kezekben vannak az anya nélkül is. Nem áll! Szemfényvesztés, ámítás az, a mi által az illetők saját magukat vezetik tévútra. Nézzen csak kiki maga körül, a saját kis társadalmában elfogulatlanul vizsgálódjék, számtalan példát lel állításunk bebizonyítására, feltéve természetesen, hogy van szeme a látásra és füle a hallásra. Teljes meggyőződésem, hogy ebből származik a század végén a sok családi perpatvar, zavar, dráma, életuntság, innen a korrupció bizonyos neme, innen a ferde családi nevelés kiágazásai, melyek a kort jellemzik. Nem lehetne kifogásunk a kor ezen iránya ellen, ha valami jó eredményét látnok s ha az egész világ nem arról panaszkodnék, hogy a férfi nem találja már meg a maga helyét, melyet kváli- fikációja és rendeltetése értelmében be kellene töltenie. De egyetlen hivatalkörben sem tapasztaltuk, sem nem hallottuk, hogy a nő jobban, nagyobb hivatottsággal töltötte volna be helyét, mint a férfi. Nagyobb szorgalmat — talán — itt-ott fejtenek ki a nők, de ez még nem elég az üdvösségre. S ha mindjárt mindnyájan a legtökéletesebb hivatalnokok volnának is a nők minden téren, még akkor sem vonnám el természetes élethivatásuktól. Jól mondja a példabeszéd: két urnák szolgálni nem lehet. Az anya nem lehet jó hivatalnok és megfordítva sem. Egyiknek vagy másiknak szenvednie kell. S nincs kétség benne, hogy ilyen esetben nagyobb kár az, ha az anya nem teljesiti anyai kötelességeit; mert ez az egész nemzet kára, melynek pedig nagy szüksége van minden körülmények között lelkes, tevékeny, testileg és lelkileg képzett honpolgárokra éa lányokra. A nevelést, oktatást elhanyagoló szülő bűnt követ el, melyet megbocsátani nem lehet. Fajunk lassú szaporodását tekintve is arra az eredményre jutunk, hogy a nő maradjon meg a családi tűzhely szentélyében. Legyen anya, gyermekeinek hű ápolója s hagyja a hivatalt a férfiaknak, a kikre megint törvénynyel kellene kimondani a családalapítást. Szerintünk is van egy eset, mikor a nő — esetleg önálló hivatal után iparkodhatik. Ha tudniillik egyedül van, nincsenek szülői, nincsen senkije, tehát önmagának kellene biztosítania existentiáját, hogy az élet küzdelmeiben megállhasson. De még ekkor is előbbre valónak tartanók azt az angoloknál divó szokást, hogy először próbálná meg távoli rokonainál a gyermekek gondozását, mint felügyelőnő. Segitne ezzel magán s igen legtöbb esetben azon családon is, a melyben sok a gyermek, a hol tehát amúgy is külön nevelőnőket, felügyelőket kell tartani. Az ilyenekre nyugodtan bizhatnák a gyermekeket s bizonyára nem lenne annyi baj ez esetben, mint van a nevelőnőkkel dajkákkal s általában idegen egyénekkel. Ez a szokás megvan a praktikus angoloknál és rósz következéseit nem tapasztalják. Érdemesnek tartjuk a nők szavazatjoga és hivataloskodása tekintetében Gladstone-nak, a nagy angol államférfinak, épen napjainkban nyilvánított nézetét ismertetni. T. i.: „Egyesnők bizonyára minden hivatalra alkalmasak lennének, valamint hogy vannak 21 éven aluli férfiak is a kik a polgári kötelességek teljesítésére képesített ebbek, mint más idősebbek. De a kivétel nem döntheti meg az általános szabályt. A nők a férfiak hatalmi körét lényegesen nem kisebbítenék ; de a női természet gyöngédsége, tisztasága és finomsága, melyek eddig a nők hatalmának forrását képezték, elveszne. Az a körülmény, hogy a nőknek az egyetemek látogatását és különböző tudományos hivatások gyakorlását megengedték, jó arra, hogy azoknak a törekvéseknek, melyek ez irányban még haladni kívánnak, a jogosság árnyékát megadják, de ez csak árnyék és fölötte aggasztó dolog lenne az, hogy a nőket a férfias élettevékenység zűrzavarába taszítsák.“ A helyett tehát, hogy a nőknek természetadta működési körét csorbítani akarnék, épen a nő, a társadalom és nemzeti erő érdekében teljes erővel arra keli törekednünk, hogy maradjon meg a maga hivatásánál, ne legyen hivatalnok ; hanem a családnak őrző angyala, mert százszorta nagyobb az a haszon, a mit itt szerez, mint az, a melyet a közpályán — esetleg — működésével hajt. VÁRMEGYE. — Rendkívüli közgyűlés. Tolnavármegye törvényhatósági bizottsága május hó 31-én rendkívüli közgyűlést tart, a melyen a vármegye közönsége a főgymnázium ügyében is határozni fog. Kitka érdekes gyűlésre van kilátás. — Közigazgatási bizottsági gyűlés május hó 14-én lesz. — Tolnavármegye központi választmánya folyó évi május hó 4-én S i m o n t s i t s Béla alispán elnöklete alatt ülést tartott, a melyen résztvetlek : P é c h y József, dr. S z i g e t h Gábor, Kovács Sebestyén Endre, Madarász Elemér, Török Béla és László Lajos, utóbbi, mint a bizottság jegyzője. Elhatároztatott, hogy az országyülósi képviselőválasztások névjegyzéke ez évben is az egyes választó-kerületekbe kiküldendő több bizottság által fog kiigazittatni s e névjegyzék az 1893. évre birand érvónynyel. tökét egy kézben központosítja, a nemzeti vagyon biztosítása tekintetében is kiszámit- hatlan kárral jár. A földmivelésügyi tárca tárgyalása folyamán sok uj eszmét pendítettek meg, de ezek között egyik sem bir akkora aktuális fontossággal, mint épen a kis és középbirtok védelmének kérdése, mely kapcsolatban áll összes adó-, hitel és vizszabályozási viszonyainkkal. A nők munkaköre. (G.) Napjainkban, midőn a társadalom és az államok vezető férfiai is lépten-nyomon újabb meg újabb munkakört igyekeznek teremteni a nőnek, nem minden aggodalom nélkül fogok tollat, hogy e thémáról ii’jak. Alig pár évtizeddel kell visszamennünk s megfigyelnünk az azóta életbe léptetett reform intézményeket, melyeknél a nő is épugy megtalálta a maga alkalmaztatását, mint a férfi s azonnal látni fogjuk, hogy a nő kiragadva a maga természetes rendeltetése és hivatása köréből, ópoly napszámosa lett a nemzetek különböző munkakörü osztályainak, a. létért való küzdelemben épen oly aktiv szerepet játszik, mint a férfi. Azt mondják, hogy ezt a civilizáció terjedése, az életszükségletek s ezek között direkt a természet rendelése hozzák magukkal, tehít az úgynevezett nőemancipációnak diadalmaskodnia kell. Tekintsünk végig nagy általánosságban a történelem lapjain, nyújt-e az élet mestere csakugyan annyi bizonyító példát, hogy e tételt — akár helyes, akár helytelen — követnie kelljen a nemzeteknek s az ezt képező társadalmaknak? Szerintünk a történelem épen ellenkezőleg azt tanúsítja, hogy a nőnek soha és sehol sem szabad elhagynia azt a helyet, melyre őt a természet rendelte. Mert, hogy egyes kivételek vannak, az még semmit sem bizonyít ellenünk ; hiszen nincsen szabály kivétel nélkül. A nőnek világ teremtése óta a családban volt a maga helye, végezte az anyai teendőket, ápolta, gondozta kicsinyeit, mig a férfi a családnak mindennapi élelmét szerezte meg. A hol nem igy volt, az rendkívüli, természetellenes állapotot teremtett, miként azt épen korunk viszonyai oly eklatánsul -bizonyítják. Ma bármerre tekintünk, a legtöbb helyen ott van a nő is, mint a férfival egyenrangú hivatalnok. Ott van a postánál, távírdánál, vasútnál, gyárakban — nemcsak mint munkás, hanem mint hivatalnok, könyvvezető, iskolában, üzletekben, különösen pedig az egyletekben, csak épen ott nincs, a hol a priori kellene lennie, a családban, gyermekei körében, a konyhában, a háztartás vezetésénél. Valljuk meg, hogy a női ideál, úgy a hogy az a teremtés nagy eszméjében létezett, bűvös ábrándhoz hasonló, — ugylátszik mintha a teremtő költői gondolatképen kísérőül akarta volna adni az embernek rögös pályáján, hogy a létért való mindennapi küzdelmeiben el ne veszítse egészen fogalmát a magasztosnak. Miért ? miért van mégis, hogy ez alkotott ideál köztünk, — napjainkban oly ritkán valósul meg, miért él az ma már csupán álomként képzeletünkben és miért homályositják el a földi gyarlóságok ez Isten kezétől alkotott eszményt ? Mert a nőt gyengédnek, engedékenynek látva, zsarnok önkénynyel lassan leszorítottuk őt az oldalunk mellett megillető helyről és elfelejtettük, hogy tulajdonképen nem rabszolgánk, lassanként letagadtuk erkölcsi nagyságra való képességét, megfosztottuk fokonként akaratától, szabadságától; megtagadtuk tőle a szellemet, elöltük benne a nemesebb önérzetet és elfelejtettük, hogy a teremtő neki épen úgy kiosztotta szerepét, mint magunknak és nagyszerű szándoka nem az volt, hogy egymást lenyűgözve, hanem egymást kiegészítve haladjunk az életen keresztül. E méltatlanul reájuk tukmált törpeség elvette szép lelkök magas röptét, gondolataik, fogalmaik kezdtek alant szállani és bennünk többé nem félisteneiket imádták, kiktől törvényeiket, hitvallásukat odaadó lelkesedéssel várták, hanem elnyomóikat kezdték gyűlölni. Nemes tulajdonaik imigy elfojtva, hogyan vehetjük tőlük rósz néven, hogy korunk szédelgő felületessége őket is elragadta, mikor még a mi fennenhirdetett kőszikla elveink is veszedelmes hullámzásba jöttek ? — hogyan kívánhatjuk tőle, kitől az észnek még legkisebb parányát is megtagadjuk, hogy nálunknál világosabban lásson, tisztábban lásson, tisztábban megkülönböztethesse a szerény mezbe burkolt érdemet a csillogó silányságtól? ! — Hogy pedig a nő mindig csak hiú és kicsiny lett volna érzelmeiben, küldetésének magasságát fel nem fogta volna, annyi nemes emlékezés a múltból megcáfolja. Gyenge — legfeljebb —teste, de érzelemben tud nagy, magasztos, ha kell hősies is lenni, hanem legyünk iránta igazságosak és ne csak a Messali- nák, Kleopátrák vagy Xanthippékre fordítsuk tekintetünket, — hanem épüljünk egy Oornélia magasztosságán, ki fiait nevezte legszebb ékszereinek és oly nagyokká nevelte, hogy többé nem mint Sci- pio leánya, hanem mint a Grachusok anyja lett nevezetes;— egy Panthea önmegtagadásán, ki Cyrus fogságából kiszabadulva, saját ékszereiből olvasztott fegyvereit férjének Abradatesnek e szavakkal nyujtá: „Abradates ! ha valaha nő férjét ön- lelkénél jobban szerette, úgy én vagyok az, de inkább óhajtok veled egy sirdomb alatt pihenni, semhogy gyáván térj meg a gyávákkal és lazán harcolj a nagylelkű Cyrus dicsőségéért, ki ellensége nejét Araspes bűnös szenvedélye ellen oly tisztán megtudta óvni, mintha saját fivérének neje lett volna; Panthean, ki midőn Cyrus — férje által eszközölt győzelmének és férje hősies elvérzésének hírét vette, felkereste a csatatéren és holttestére borulva átverte saját szivét, hogy a halálban ismét egyek legyenek. Yagy egy Tigranes neje vájjon ledér volt-e ? ki szintén Cyrus fogságából szabadult ki és férje által megkérdeztetvén, valóban oly szépnek találja-e ő is Cyrust, minőnek rabtársnői magasztalják, azt felelte: „én nem láttam.“ — „De vájjon kit láttál hát akkor?“ — „Csak azt, kinek ajkairól elleb- bentek a szép és nemes szavak: hogy inkább saját lelke árán vásárolná vissza nejét, semhogy megengedje, hogy az az imádott teremtés kemény rabságban szolgáljon.“ — Ezek Tigranes saját szavai voltak Cyrus azon kérdésére, mily váltságdíjat ajánl nejéért. Egy Collatinus neje, ki a hirén Sextus Tar- quinius által ejtett csorbát nem kívánta túlélni és
