Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-12-06 / 49. szám
TOLNA VÁRMEGYE 2. Dús aratása volt a halálnak az elmúlt pár hét alatt nagyjaink sorában. — Mint az ős rengeteg sok századot átélt fái kidőlnek a fejszék gyors csapásaitól, hullott a porba három hatalmas törzs rövid egy hét alatt. S még nem száradtak fel az országos gyász könnyei — a halál pusztító réme már ismét itt jár közöttünk. Egy hatalmas tölgy megint a porban fekszik, — kisebb amazoknál, lombja, koronája nem nőtt meg annyira, hogy messze, e hazából is kilát- szék, — de hogy a földre hullt. — most látjuk csak igazán : mégis mily nagy vala! Sass István nincs többé ! E hir futotta be e hó 4-én kora reggel az egész várost. Megdöbbentett mindenkit, pedig tudtuk, hogy a halállal való kétségbe esett tusája, már pár hónap óta tart. S éppen ez mutatta, hogy mennyire szerettük, tiszteltük, becsültük őt mindannyian. — Majdnem hihetetlennek látszott, hogy azt az erőteljes, fiatalos rugékonysággal mozgó alakot, mely játszva hordotta 70 évnek terhét vállain, — a mint bő köpenyébe burkolva halad az utcán, jóságos arccal mosolyogva köszönt- get mindenkinek — ne lássuk többé. Ki hitte volna, hogy ilyen hamar átszáll az örökkévalóságba az a hatalmas lélek, melyben annyi komoly tudás s a szenvedő emberiségen segíteni tudó erő lakozott ?! Ki hitte volna, hogy nem élvezzük többé jó kedvű humorát, ki. hogy európai műveltségének, nagy olvasottságának, bő tapasztalatainak gazdag tárháza örökre bezáródik előttünk ? Ki gondolt volna reá, hogy ilyen hamar lecsukja szemeit a halál annak az élő krónikásnak, — ki ott járt az örökélet forrásánál, sütkérezett ama hatalmas lángelme szeretetének, barátságának égető napfényén, ki oly sok szépet, — annyi csodást tudott regélni Magyarország lánglelkü Tirteuszáról, a világ mondhatni legnagyobb lírikusáról, Petőfi Sándorról. Most már ellehet hinni mindezt. Sass István nekünk földieknek nincs többé, szelleme, emléke sokáig, őrökre itt él szivünkben, de teste immár a múlandóságé. Nyugodjék békén, emléke legyen áldott! Rászolgált bőven, hogy tisztelettel földig hajoljunk a porait rejtő koporsó előtt! Életrajzi adatai a következők: Sass István született 1822. év február 13-án Borjádon. Atyja szintén orvos volt, de nem praktizált. Gymnásiumi tanulmányait az akkor még fennálló sárszentlőrinci algymnásiumban kezdte meg s később Sopronban folytait i. Petőfi Sándorral még az előbbi helyen kötött ismeretséget, a mely szoros barátsággá fejlődött, úgy hogy Petőfi 1845-ben fel is kereste őt Borjádon, a ma is fennálló szülei háznál. A halhatatlan költő itt irta „A magyar nemes“ cimü versét s ezen kívül még több pompás költeményét, melyek közül „ A négy ökrös szekér“ cimü mi reánk szegzárdiakra nézve már csak azért is érdekes, mert azt egyenesen a most elhunyt Sass főorvos ma is itt élő nővéréhez, Török Józsefné úrnőhöz irta a nagy költő. — Orvosi tanulmányait Pesten és Bécs- ben végezte kitűnő sikerrel. Pesten a hires tanárnak, Balassának volt tanítványa s később meghitt barátja. Az 1848. előtti időben Pesten lett az egyetemen segéd-tanár Sauer dr. mellett. A szabadság- harc alatt az esztergomi országos kórház igazgatója volt, majd Görgei táborában lett főorvos. Ott volt a világosi katasztrófánál is. Az 1848-iki kormány egyetemi tanszéket helyezett kilátásba a tudományosan képzett fiatal orvosnak, de a szabadságharc lezajlása után erről természetesen szó sem lehetett, sőt segéd-tanári ■ állását sem foglalhatta el többé. 1850-ben tehát Ozorán telepedett meg, majd félév múlva Tamásiba költözött, mint az Eszterházy uradalom orvosa Itt lakott — nagy keresettségnek s kitűnő orvosi hírnévnek örvendve 1865-ig, a mikor vármegyei főorvosnak választották meg. — Azóta Szeg- zárdon működött folytonosan, — száz meg száz szenvedőnek adva vissza életét s legfóltetteb kincsét, egészségét.— Nagy tudománya, finom bánásmódja, kedves, nyájas modora, kiváló műveltsége, folyton pezsgő humora közkedveltté tették mihamar. A gróf Yicay, Percei, Dőry, Zichy, Yizsolyi, Bartal stb. családoknál rendes házi orvos volt. S hogy érdemeit mennyire elismerték s méltányolták a fővárosban is, semmisem mutatja jobban, minthogy több fővárosi hires tanár például Lum- nitzer, Korányi, benső baráti viszonyban állott.vele s különösen ez utóbbi gyakran megtette, hogy a Szegzárdról hozzá ment betegnek egész nyíltan tudtára adta, miért nem marad otthon, „hiszen van maguknak Sassuk.“ — Számos tudományos dolgozatot irt bel- és külföldi szaklapokba, melyeket mindvégig járatott. Ezek, valamint gazdag könyvtára mutatják menyire szerette az orvosi tudományt, melynek utolsó perezéig szentelte életét és hogy az újabb tudományos vívmányok iránt is nagy érdeklődéssel viseltetett. Mint tiszti főorvos állását mindenkor kiváló ügybuzgalommal és pontossággal töltötte be. — Ő Felsége 1872-ik évben érdemei elismeréséül a Ferenc József-rend lovag ke resztjével tüntette ki, — az országos közegészségügyi tanács szervezésekor pedig a tanács egyik tagjáyá nevezte ki. Házasságra 1856.. évben lépett Balogh Máriával, ez áldott lelkű s fenbölt sze lemü úrnővel, kivel együtt a jótékonyság számos terén áldásos tevékenységet fejtett ki. Boldog házasságukból több gyermekük származott. — Nagyobbik fia Sass István dr. két héttel ezelőtt tartotta esküvőjét Hets Ödön fővárosi ügyvéd leáhyával. Ez elhunytnak az ide pár nappal halála előtt leutazott uj pár látása volt mondhatni utolsó öröme. Az elhunyt irodalmilag is kiváló képzettségű volt, a fővárosi tudós körökkel s a megyei hírnevesebb Írókkal állandó összeköttetésben állott. — Gyulai Pál és különösen Szász Károly gyakrabban volt vendége az utóbbihoz különben rokonsági kötelék is csatolta. Pár évvel ezelőtt közfeltünest keltettek a »Vasárnapi Újság“ es „Magyar Salon hasábjain megjelent visszaemlékezései Petőfi Sándorról. — Legkedvesebb olvasmányai voltak az újabb időben a biblia és Shakespeare hathatát an müvei, mely utóbbit eredetiben olvasta. A tisztán szépirodalmi do'gok s különösen versek is felette érdekelték. — Elolvasta még a vidéki költők müveit is. — A lapunkban megjelent költeményekre gyakorta megtette találó megjegyzéseit. Ilyenkor tűnt ki nagy olvasottsága, tiszta látköre, érző szive korrekt ítélő képessége. Lapunk is egyik jóakaró, buzdító barátját és nagyrabecsült munkatársát gyászolja a megdicső- üliben. Mint férj és családapa a leggyengédebb volt, rajongó szeretettel csüngvén nején és gyermekein. Szerető hitvese odaadó önfeláldozással ápolta a kínos két hónapi betegség alatt, folyton ágya mellett őrködve és virrasztva. Betegséga alatt is mindvégig megőrizte szellemének rugékonyságát. Bajának súlyos, sőt végzetes voltát ismerte és utolsó perczig eszméleténél volt. A halálos éjszakán, a mint észre vette, hogy lábai dagadnak, mosolyogva jegyezte meg: Szépen haladunk. Sejtelpie, jobban mondva tudása, csakhamar be is teljesedett Csütörtökön reggeli 4 órakor környezetétől még tejet kért. „Adjatok abból az áldott jó tejből“ mondá. És mindjárt utána: „Ez az utolsó pont.“ Ezek voltak utolsó szavai. És pár percre reá lezárta jóságos szemeit — örökre. Tolnavármegye egyik hű, tudós, nagy műveltségű és széles látkörü, hazafias és humánus érzületü, közhasznú tevékenysége által érdemekben gazdag fiát vesztette el az elhunytban. * Betegsége szeptember vége felé döntötte ágyba és mindjárt komoly bajt konstatáltak az orvosok. Aggódó neje elvitte Bécsbe és Budapestre, a honnét a tanárok kedvező biztatásokkal küldötték haza. 1891. december 6. várakozó közönségre nincs egy tekintete, s az a hang is, mintha nem az övé lenne, midőn kocsijába vetve magát, hazatérést parancsol. A személyzet is csak bámul, nem tudja felfogni ezt a dolgot. — Hiszen látta már ő a betegséget, a halált százfele alakban s hideg arca meg sem mozdult, hogy zavarhatta meg hát ez a mai eset?! Az igaz, hogy érzékeny egy jelenet volt az, mikor odaért ahhoz a ma hozott beteg nőhöz s ránézett arra a szenvedő ahikra, a ki már nem sokáig fog szenvedni, s mikor az a szerencsétlen megkapta kezét és csókolta azt fuldokló zokogással, s mikor az a 6—8 éves gyermek- nagy fekete szemei is megteltek könnyel s ráborult elalélt anyjára: bizony kiesett a köny az orvos szeméből is! Hát hiszen ő sem lehet kőből. Azonban mégis feltűnő az a túlságos figyelem és érzékenykedés egy idegen nővel szemben, hogy aunak azonnal külön szobát rendelt, jó félórát töltött a mellett s aztán nem gondolva a többiekkel, sietve zavartan hagyta el a házat. Soha sem hitték volna ezt felőle . . . Az orvos pedig a mint hazaért, elővett egy picike kis képet s nézte hosszan, némán, — mintha az emlékezetnek is sok idő kellene átfutni azt az időt, megérteni azt a helyzetet, a melyben ő e kép eredetijével volt és van. Régen volt az, de soha sem lehet elfeledni! Mert ha egy megrázó csapás kiöli is a lélekből egy időre még csak az emlékét is az előbbi boldogságnak, de csak egy időre, mert a fájdalom csillapultával kicsillámlik a múlt boldogságának kedves emléke. Elvonul lelke előtt a múlt. . . Midőn mint fiatal kezdő orvos feltalálta a keresett s óhajtott ideált; mikor ez az érzelem viszonozva lett, mikor remegve, könyben úszó szemekkel ott az Isten színe előtt elhangzott a „szeretlek“: nm teljes volt-e a boldogság ? Lehet e azt valaha feledni ? Mikor aztán a házat templommá avatta a benne lévő szeretet; mikor a szem ránézett arra a kedves családi képre, melyet megbámult az idegen is, megirigyelt még a dúsgazdag is?! Mikor ott a lombos hárs alatt, egymást átkarolva, a madár dalba belevegyült az édes suttogás, a pillangót kergető gyermekek kedves lármája s annak a legkisebbnek édes gagyogása ... óh még most is fölmelegiti szivét az az édes emlék, mikor már rég nincsen az, a ki napja volt e boldog családnak. .. Olyan képtelen talány a női szív, mit kifürkészni, megfejteni nem lehet soha! Hát hol van annak a megfejtése, hogy egy nő 7-8 évi boldog házasság után, jólétben élve, tisztelve, szerelve, — egyszer csak eldobjon magától mindent, a mi eddig kedves volt, elfogad egy más férfit s elmegy vele egy ismeretlen, bizonytalan helyzetbe, éle a miről tudja, hogy soha semN lesz olyan, mint a másik volt ? . . . És az orvos beszólt tovább ahhoz a kis képhez . . . Ugy-e, hogy kértelek összekulcsolt kézzel, hogy ne menj el, hogy tekints gyermekeidre, jövendő sorsodra. — de te n^m hallgattál; nyugtalan- véred űzött, kergetett... és ime most itt vagy nyomorultan, féjholtan. Oh mennyit kellett szenvedned, mig az a szép arc úgy megfakult, mig az a szép termet úgy összetört. . . Háf abból az árva gyermekből mi lesz? mert bizony már annyi, mintha árva volna ... Az orvos arcán szokatlan meghatottság látszik s midőn bevógezte magán beszédét* arcara visszaszáll a nyugalom s komoly arca azt látszik mondani: — nem lesz árva! S azon naptol fogva, hogy azt a szegény asszonyt eltemették, az orvos családja egy 6—8 éves fiúcskával megszaporodott. A kiváncsiak ismét nem győzték bámulni az orvos gyengédségét, érzékeny szivét. Látja nagysád, itt is a kétféle vér! Mert ón láttám eleinte azt a családot s nem hiszem, hogy az a szeretet csak tettetett lett volna; nem hiszem, hogy Ltt volna más oka az elválásra annak a nőnek, mint a vér, az a rósz vér: s azt a férfit is, hogy mindent megbocsátott, hogy azt a gyermeket szemétre nem dobta, nem indította más, mint a vér, a jó vér. Mindig csak a vér! a vór! Kovács István.
