Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-03-29 / 13. szám
10. TOLNA VÁRMEGYE. 1891. márczius 29. | kóiket a puha illatos fűben s a viz, a viz az titoktartó nyugodt |1 néma mint a — sir !... „Mint a sir 1 Kapta el a végszó tagot a sö- tétlö hegyorom, a habfodrok ismételték csevegve, zúgva — mint a sir!... ... Újra eljött az est s titokzatos, homályos árnyaival ráborult a szendergő vidékre !... Újra eljött a szép ifjú nő, csudálatos aranyhajával, szelíd tekintetével, alakjának karcsú körvonalait körülfolyta a holdfény, szerelmes sóhajától illatot kapott a lég. Habjaim megmozdultak ! Vágyódás, édes vágyódás szállt meg! 0 a vizek mélyén is feltámadhat az a pusztító érzelem, mely megbüvöl, magával sodor és — elragad!... Vágytam felé tárni nedves karjaimat, magamhoz vonni édes öleléssel, felmelegülni, áthevülni szive dobbanásától, szemsugaraitól... Megszállt a kísértés vágya s a csábítás ösztöne !... Felidéztem a kagylók fehéren csillogó özönét, ott úszkáltak, libegtek habjaim felett, a holdas, csillagos éjszakában !... Lent a mélyen, panaszosan, hívón zendült meg a hableányok csábitó éneke, álomszerű édes zsongás töltötte meg a levegőt, a vízinövények illatával terhelt nehéz fuval om horzsolta az álmos kis virágokat!... A szép halvány nő közeledett — csodálatosan imbolygó léptekkel, s bele nézett a holdfényes habokba... Nézett hosszan, mélyen, mintha megakarta volna fejteni a mélység titkait s lehatni szemsugaraival, a rózsaszínű és lilakék fövényig. .. Szivem reszketni kezdett tekintetétől, zúgó szenvedély támadt fel bennem, mely viharra, vad viharra alakult... Habjaim növekvő zajlással ütődtek a parthoz, csókolták a szép nő parányi kis lábait s elborították a partot, mint a soká mederbe szorított, s egyszerre kitörő — szenvedély! Zugó siró szól korbácsolta a víztükröt s ütődött a most zordtekintetü hegyoldalokhoz, a csillagokra viharos sötét fellegek borultak, s a pihenő csendet az álmadozó néma éjszakát, reszkető, messze hangzó dörgések verték fel nyugalmából!... Eeszketve nyújtottam feléje karomat, hogy szivemre vonjam lázas öleléssel, kimondhatatlan gyönyörrel, hogy megszűnjék a bensőmben zajgó vihar, a fékevesztett — szenvedély !... ........Elhalt a hableáuyok csábitó éneke, a men ydörgós zúgása eltompult, s mindig Jávolabb- távolabb hangzott; a homályból reszkető világossággal bontakozott ki a csillagok fénye, s az előbbi halk suttogás megkezdődött a fák levelei között! ... „Mi történt itt ?“ kérdezték a parti virágok, felemelve fejecskéiket!... ... „Mi történt itt?“ kérdezték „vissza“ a tihanyi hegyek ? ... ... Misem válaszol! Csend! Mélységes mély csend! 0 a viz, a viz titok- tartó, nyugodt és néma, mint a sir!.. . „Mint a sir! “ Zúgták vissza a hegyek. JÁSZAI MARINÁL. Most, hogy a főváros közönsége tomboló elragadtatással ünnepli Jászai Marit, hogy az ő Elektrája óta valóságos Elektra láz, Elektra kultusz uralkodik, mely a nagy művésznő iránt hódolattal és lelkesedéssel tölt el, hogy városaink, miként hajdan a hét görög város, egymással versenyre kelve, sietnek falaik között üdvözölni a nagy trági- kát, hogy a főváros előkelősége arany babérkoszorút rak lábai elé — a közeli múltból önkónytele- nül egy kis epizód elevenül fel emlékezetemben, melynek egyedül az ad jelentőséget, hogy az ünnepelt művésznőről van benne szó. A tavali budapesti farsang alatt történt. Rendező voltam egy estélyen, a melylyel egybekötött hangversenyen Jászai Mari is közreműködött. A jótékony gondviselés úgy akarta, hogy a rendező bizottság engem küldött ki a művésznőért azzal a megtisztelő misszióval, hogy a bizottság képviseletében érte menjek és az estélyre kisérjem. E szerepet már néhány nappal a hangverseny megtartása előtt osztották ki részemre, volt tehát módom benne, hogy elengendőkép elkészüljek arra a fontos pillanatra, a melyben a művésznő előtt meg kell jelennem. Mert hát nem mindennapi dolog — legalább én úgy fogtam azt fel — szinről-szinre együtt lenni egy művésznővel, szólni hozzá, kit eddigelé csak a színpadról ismerünk, kinek művészete régtől fogva gyönyörködtet és csodálatot kelt bennünk, csodálatot, a mely képzeletünk révén ezernyi játszi képet varázsol elénk a kedvencz, utolérhetetlen művésznő egyénisége, lénye felől. Milyen lehet a szinpadon Kívül, ha oly elragadó a színpadon? Elektráját még nem láthattam — csak Edison kegyelméből, egy minap hozzánk került fonográf utján jutott füleimbe néhány akkord e szerepéből — de meggyőződésem szerint nem kellett Jászai Marinak semmiféle újabb szerep ahhoz, hogy mint a teremtő művészet tökélyét elért tragika álljon előttünk. A ki látta az ő Phaedráját vágy Antigonéját, az ő Kleopátráját vagy Portiáját, a ki látta őt Me- deában, Széchy Máriában vagy mint Évát az „Ember tragédiájában“, a ki gyönyörködhetett az ő mindenkor mesterileg plasztikai megjelenésében, a ki hallotta hangját, mely, miként az orgona, változatos skálájával majd elhaló, lágy zokogást, majd pedig a felkavart szenvedélyek legerősebb, leghatalmasabb kitöréseit képes kifejezni, annak — kivéve a nagyképüsködni szerető „Bndapesti Szemle“ Spectatorát — meg kell hajolnia a művésznő genieje előtt és mint magyarnak büszkeséggel kell gondolnia a művésznőre, ki a legújabb kor szin- müvészetónek legkimagaslóbb alakjai közé tartozik. Mindaz, mi a nagy művésznő magánéletéről kiszivárgott — számtalan jele az ő szivnemességó- nek — csak fokozta iránta való érdeklődésemet. Yolt tudomásom róla, hogy egy nyomorult czigány gyerek orvosi kezeléséért százakat fizetett el a jószivü művésznő. Nem egyszer történt meg vele, hogy vidékre menve vendégszerepelni, összes bevételét a szegény színigazgatónak, vagy társulatának engedte át. Láttam egy levelét, melyet egy iró barátomhoz, kinek darabja inkább véletlen, mint önhibája folytán megbukott, intézett, hogy a valóban méltatlanul megbántó:t irót vigasztalja. A levél tele volt megkapó jósággal, gyengéd szeretetreméltó- sággal. Esti tizen egy órakor ért véget az említett darab előadása, a művésznő játszta benne a czimszerepet és az előadás után rögtön, fáradtan és kimerülve a játéktól, irta e levelet a szerzőhöz, intézkedve, hogy a levelet azonnal, még az éjjel kézbesítsék, hogy vigaszt nyújtó szava minél előbb érjen el az ér- demetlenül elkeserített Íróhoz. Ez és az ilyenekhez hasonló apró vonások domborítják ki leghívebben az emberek jellemét. Várva-vártam tehát a perczet, melyben megbízatásom a művésznő elé viszen. Lassan múltak a napok, még az órák is. Soha szigorlaton, még az ügyvédin sem voltam olyan izgatott, mint e napokban. Minduntalan oda képzeltem magam a művésznő otthonába, nagy buzgósággal és igen alaposan elkészültem egy beszédre, melyet a. művésznőhöz intézendek és a melyben szép szavakkal kifejezem iránta érzett tiszteletemet, örömömet, hogy nála megjelenhettem, a rendezőség háláját, hogy a hangversenyen közreműködni kegyeskedik, a szegény kisdedek, kiknek javára volt az estély, köszönetét stb. stb. Örömömnél, hogy szerencsém lesz a művésznővel megismerkedni, csak izgatottságom volt nagyobb. Yégre eljött a' sokat várt pillanat. Lihegve értem fel a lépcsőkön, melyek a művésznő lakásához vezettek. Még egy perez — és ott állok a művésznő előtt. Egy magas tükör előtt találtam, a mint ékszereit tűzte fel. Leírhatatlan hatást gyakorolt reám, a mint "királynői termetével, szemtol-szembe, előttem állott. Mindaz, mit csak felcsigázott képzeletem az elmúlt napokban maga elé álmodott, egyszerre összefolyt előttem és kábulttá, zavarttá tett. Egészen más légkörben éreztem magamat. Mintha fojtó párát szívtam volna magamba. Hasztalan fogadott lekötelező előzékenységgel, hasztalanul szólt hozzám elbájolo kedvességgel, alig tudtam egy összefüggő mondatot összehozni. Azokból a virágos szavakból, melyeket annyi ideig tanultam, egyetlen egy sem jutott eszembe. Ember soha még olyan szögletes, soha olyan mo- dortalan nem volt, mint ón e jelenet alatt. Midőn aztán az utczára értünk, a hűvös légáramlat mégis magamhoz téritett. A mint a kocsiba ültünk, mindjárt hozzá is fogtam, hogy jóvategyem, a mit elmulasztottam es néhány udvarias szóval beszelni kezdtem, a művésznőhöz. És itt érte el végzetem tetőpontját. Alig szóltam egy pár szót, hallgatásra kért fel, mert — úgymond — bocsássák meg, meg van az a rossz szokása, hogy mielőtt fellép, az utón mindig elmondja előbb magában szerepét, illetve a mondókáját. Jászai Marival együtt lenni az életben először, közvetlen közelében lenni, mellette ülni, a nélkül, hogy szólni szabadjon! Tekintetemet folyton ajkaira irányítottam, azok mozgásáról ítélve meg, hogy mikor ér már véget az elszavalandó vers. A csendet csak egy-egy halk sóhajom szakította meg. Türelmetlenül lestem, hogy már vége legyen, / szidtam Ábrányit, miért szabta oly hosszúra a verset, szidtam magamat, miért voltam a művésznő lakásán oly ügyetlen, hasztalan volt minden — a mondóka csak akkorra ért véget, mikorra kocsink megállt és a nagyszakállu portás kiszállni segített. A művésznőnek remek szavalata, Hubay Jenőnek művészi hegedűje, Neynek éneke mind hiába volt — én lehangolt maradtam, az én desparáczió- mat nem törte meg semmi sem. L-ld K—l, "V i 1 in. sl_ Te és az ortographia Egymásnak szörnyű vesztet Esküdtetek s te már amazt Lehóhérkötelezted. S mit írsz, hibás bár : hű, igaz, Művészi, bárha kontár S szeretlek a „szeretlek“-et Két „t“-vel is irod bár. Ah! volt szeretőm úri fajta korább, Művelt okos lányka, Soha sem ej te tolihibát Yolt mistresse, gouvernántja. Tanúit sokféle tudományt S a világ egyetemben Eligazodott mindenütt, — Beszélt sok tarka nyelven. Magyaréi imádta istenét, — Szidta ugyanúgy, — taliánúl Dalolt tüzes románezokat S mijáúlt francziáúl. S búcsúzott tőlem angolúl, Rövidke híradással: És összetópte a szivemet Kifogástalan helyesírással. Vásárhelyi. IRODALOM. TUDOMÁNY. — „Két élű bárd“ czimmel egy igen érdekes s társadalmi köreinkben feltűnést keltő regényt irt Tolnai Lajos a „Képes Családi Lapok“ számára. E kitűnő szépirodalmi lapunk ezen regény- nyel fogja dr. Y á r a d i Antalnak a „Hazajáró lelkek“ czimü és dr. Prém Józsefnek a „Váratlan vendeg“ czimü elbeszélésével együtt folyó évi áprilisi negyedét mogkezdeni: A három neves írónak nagybecsű müvére ezennel felhivjuk az olvasó közönség figyelmét.