Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-08-02 / 31. szám
TOLNAVÁRMEGYE. S. csupán „a jó falusiak“-nak e részt valóban szánalmas helyzetéi akarom nehány vonással feltüntetni. A falusi bortermelő közönség merőben tanácstalanul áll a jövedelme főforrását végleges elapasz- tással fenyegető, súlyos veszedelemmel szemben. Nincs, ki vezesse, nincs, ki felvilágosítsa s útbaigazítsa a gyámoltalant! Néhány évvel ezelőtt rendre — csaknem erőszakkal — kivágatták az őstermelőkkel az inficziált területeket. Ma állítólag — én ugyan el nem hiszem — van rá példa, hogy az elszáradt szőlőtőkék újból kihajtottak, sőt 1—2 év múlva ismét élvezhető gyümölcsöt is hoztak. Több, mint valószínű, hogy ez csak a köznép száján forgó, üres mende-monda. De van-e az illetékesek között valaki, aki ezt az állítást vagy képtelenség gyanánt/ alaposan megczáfolná, vagy — ha mégis tényül volna konstatálható — a szőlőtulajdonosokat a tőkék további kiirtásától óvná? Későbben a szénkénegezést ajánlották. Tettek is vele kísérleteket számosán, pl. A.-Nánán tudomásom szerint sok száz forintot elszénkónegez- tek, de — sikertelenül. Itt persze közel fekszik az a kérdés, vájjon tudtak-e az illetők helyesen bánni a szénkéneggel ? Csakhogy — nézetem szerint — ennek tulajdonképen kérdés tárgyát sem volna szabad képeznie ; mert idejekorán faluról-falura menve, meg kellett volna tanítani a termelőket a szénkéneggel való okszerű bánásmódra ; még mielőtt abba egyátalán belekaptak és a százakat nagy hiában — füstnek eresztették. Ha pedig túlhaladott álláspont az, hogy ez a proczedura általában nem használ semmit, vagy sikeres alkalmazása bizonyos talaj- ós fajoktól van feltételezve: nem lehetne ez iránt a termelő közönséget hírlapok, népszerű (magyar és német) füzetek stb. által tájékoztatni ?... Ajánlják újabban a szakavatottak, sőt ajáulta Pécsett junius 21-én 0 felsége, a király is egy hódolatára előtte megjelent polgárnak — az a m e- rikai vesszőkkel való próbálkozást. Ugyancsak az igen értelmes községi vezetés alatt álló Alsó-Nánán annak idején egy jókora területet beültettek amerikai vesszővek De van-e valaki, aki lelkiismeretesen utána nézne, vájjon azok az alsó- nánaiak okszerűen kezelik-e azt a telepet ? van-e, aki behatóan informálná a közbirtokosok nagy tömegét az iránt, hogy a talajviszonyokhoz képest mely fajokat hova kell elültetni? melyik hol díszük és áll legjobban ellent stb. ? S feltéve (mert én szakember egyátalában nem lóvén: el nem dönt- hetek semmit) hogy bizonyos viszonyok mellett hiábanvaló ez irányban minden kísérletezés, van-e, aki fentjelzett módon a nagy közönséget e felől is leplezetlenül felvilágosítaná, nehogy pénzét holmi czéltalan experimentumokra — akár az ablakon fi kidobja? Ha pedig a természettudományi buvárla- tok eddigi eredményeként az amerikai vesszőkkel való ujjáültetés a legczélravezetőbb, sőt egyedüli módja annak, hogy szőllőhegyeink — bár ha évek múltán is — a nemes nedűt ismét nagy anyagi áldásként ontsák: (örténik-e —kérdem nagy kételkedve — kellő gondoskodás arról, hogy az az amerikai sző lő vessző mindenki által a megkivántató mennyiségben és lehetőleg - olcsón megszerezhető legyen? sőt kényszeritik-e a községeket közigazgatási utón is arra, hogy legalább minden nevezetesb bortermelő helységben létesüljön amerikai vesz- szőkkel beültetett szőllőiskola. —- Az intelligensebb várdombi gazdák váltig keresnek amerikai vesszőket, de — aranyért sem kapnak... Végül ha az amerikai szőlővesszőkből a kellő mennyiség egyelőre semmi ái*on megszerezhető nem volna, nyer-e legalább az érdekelt termelő publikum — mindenki a maga nyelvén — időről-időre meg-megujuló tájékoztatást arra nézve, hogy e szörnyű csapással szemben tulajdonkép mittevő legyen ? s hogy a dolgok mily stádiumában mily eljárást kövessen ? Szóval részesül-e az értelmetlen tömeg az értelmi felsőbbségtől abban a gyámkodásban, mely reá nézve ily viszonyok között nemcsak hogy nem lealázó, hanem inkább hálára kötelező, nagy jótétemény ? ? . .. S az itt felsorolt, nagy fontosságú kérdésekre — igy tűnődöm magamban honfibánatos hangulatban — miért nem találunk kielégítő választ? Mi lehet vájjon az oka e roppant jelentőségű ügy vészes és vétkes stagnálásának ? A jó Isten bünül ne vegye nekem, ha rosszul gyanítom, de hát biz’ én csak azt gyanítom, hogy oka az a bizonyos „magyar betegség, melynek diákos neve : indolenczia“... Nem elég ám, kérem szeretettel az adózó I nép, a „miséra plebs contribuens“ sorsát intéző urakat, a fillokszera-kár czimén annak a szegzárdi, várdombi, bátaszéki stb. szegény embernek nehány forintot az adójából leütni ! Ebből a negativ eredményből ugyan meg nem ól. Pedig él ni akar és élnie kell, még pedig igen soknak feleségestül és 5—6 gyermekestül együtt! Hiszen csak nem vándorolhat ki mindnyája egyszerre Slavoniába vagy plane Amerikába ! Hiszen oly édes az a honi föld. Ugyancsak itt az ideje, hogy valahára tegyünk is már komolyan valamit, itt a tizenegyedik órája, hogy: „videant consules, ne quid res- publica detrimenti capiat!“ P, Zs, 1891. augusztus 2. csekélynek mondható anyagi áldozatról, — óva intjük tehát, hogy a nem igaz barátok tanácsától óvakodjék, hatáiozzon óvatosan es bölcsen j de nem késlekedve, mert periculum in mora. Adjon alkalmat a magyar fajnak, hogy gyermekeit taníttassa ; meg lehet győződve, hogy ha eleinte vonakodik is az iskoláztatástól, 10—15 év múlva örömmel küldi már oda gyermekét, ellenszenve lecsillapul s épen ezzel — ha épen szükségét látja — ellensúlyozza a magyar polgári intel- ligenczia satnyulását és pusztulását. Hiszen épen ez egyik kiváló czólja, ha talán elpalástolva is, ezen intézménynek, a mit jó lesz figyelembe venni Paks azon álbarátainak, a kik most titkon az intézet ellen agitálnak. Aztán még egyet ne felejtsenek! A miniszter azt mondja, hogy — ha nem akarjátok az ón felszólításomra és támogatásommal — majd kényszeríteni foglak, hogy saját erőtökből állítsátok fel az egészet. A törvény erre jogot ad és ón e jogommal élek. Akkor nem 80—40 ezer forint befektetéséről lesz szó, a mennyibe talán most egy épület és a dologi kiadások jönnének, hanem háromszor négyszer annyiról, a mi mégis egy kis különbséget tenne Paks község pénztárát illetőleg. Azért jó lesz mindent fontolóra venni, nehogy a kedvező alkalmatelszalasszák. Védekezünk-e kellőkép a fillok- szera ellen? Nekem ugyan, ki ezeket irom — manapság azt lehet 'mondani: hála Isten ! — nincsen szőlőm, de a föld népe között lakván s vele naponkint érintkezvén: teljes közvetetlenséggel látom és hallóin, mily óriási rohamossággal terjed a fillokszera- vész s mily közel állunk ahhoz a szomorú kilátáshoz, hogy borágkoszorúzta hegyeink — a világhírű magyar bor helyett — csak burgonyát, zabot, kölest fognak nagyobbára teremni. Szőlőink megmentése, esetleg ujjáültetése oly nemzetgazdasági érdek hazánkra s oly megélhetési kérdés vidékünkre nézve, hogy ennél nagyobb érdeket s égetőbb kérdést hamarjában alig ismerek. Nos — mit tesz Magyarország és mit tesz a mi vidékünk ezzel a fölötte érdekes életkérdéssel szemben ? Köztudomás szerint édes keveset, mert szenvedünk abban a magyar betegségben, melynek diákos neve — indolenczia.... Arról sem igen olvasok, ugyan akár a fővárosi, akár a megyei lapokban, /hogy Budapesten, s illetve Szegzárdon valami mélyrehatóbb s gyöke- resb. eljárás folynék a szóban fo,rgq vész elleni védekezésre nézve ; de én ettől eltekintve, e sorokban a hitben, hogy meg fogsz sajnálni, hogy néha rám is fogsz gondolni . . . A nő szelíden, szánalommal nézett rá. Meg-megsimogatta a férfi gyöngyözni kezdő homlokát. — Hajolj reám — suttogá fülébe a leány. A férfi boldog mosolylyal engedelmeskedett. De oly nehéz is volt feje. Ott pihent az a nő kebelén, hisz nagyobb boldogságot nem is kívánhatott. Érezte, hogy gyöngéden simogatja az imádott nő izzadó homlokát, mily szelíden suttog fülébe. Oh! hát nem lehet ilyenkor azonnal meghalni. — Oh! mily jó volna most meghalni — suttogá Yeshird. Firaska pedig mintha egy könnyet törölt volna le. Aztán a mindig nehezedő fejet átölelte és suttogott a férfi füléibe, mintha altatná, altatná. Az örök álomra. — Mi az Firuska, alig látok. Sötét van előttem. Fü, fa, virág minden csak a te alakod vette fel. Milyen szép is igy a világ, a máskor czudar világ. De ni, mi az -— riadt fel egyszerre — amott mintha hunn lovasok jönnének, csak nem árulás! i;. A fogolyért jönnek. Csakugyan lehetett látni a közeledő lovasokat, lehetett hallani a lódobogást — A fogoly, fogoly marad. S felakart állani. Hirtelen szelíd mosoly jött ajkaira és visszadőlt. — Ha a világot vinnék el, s ha felkelnék megakadályozhatnám, nem mozdulnék innen. Firuska, itt vannak a kulesok, ez itt . . e nélkül nem lehet kinyitni. Ereszd ki a királyt, hisz ő Galsuindát akarja látni, hisz ő is úgy szeret, mint én. Most már tudom, mi az De jó most meghalni, Firuska . . ne még . . . bucsuzóra kezedet. Firuska odaengedte kezét a haldoklónak s hozzáhajolt. — Yeshird, búcsúra vidd csókomat, hisz meg- érdemled nagyon. Hunyjon ki világod abban a tudatban, hogy most e perczben szeretlek, mert megsiratlak. És azzal megcsókolta. Útban találta már e csók, elszállani készült a lélek, de a boldogság még mosolyt csalt az ajkakra, s úgy is maradt mosolyogva.----------------— — Felnyílt a börtön ajtaja. — Galsuinda! — kiáltá a szabaddá lett Kobad Firuskához és hévvel ölelte át önfeláldozó nejét. Milyen szerelem lakik abban a gyönge nőben. A hunn lovasok majdnem erővel ültették őket egy lóra, egymás mellé. Sietni kell, mert a szabadság csak Ctesiphon várán kívül kezdődik! JL szerkesztőségi szobából. Mondhatom nincs kellemetlenebb valami, mint a holt ugorka saisonban egy vidéki hetilapnak főoszlopa lenni. Nyájas vagy nem nyájas olvasó, te nem is tudod, ha e lapot olvasod, - mennyi gondot, mily helyes érzéket követel egy ilyen vidéki lapnak ösz- szeállitása. A fő-főszerkesztő elutazik, szórakozik és a szerencsétlen munkatársakra bízza a mindenre elszánt olvasó közönség szórakoztatását. No ez ugyan szép mulatság! Végig nézem a megérkezett vidéki lapok cserepéldányait és — ó véletlen! — mind ugyanarról — és még nagyobb véletlen — ugyanazt, szorul szóra ugyanazt vezér- czikkezi. Hát ezeknek egy és ugyanazon vezérczikk- irójuk van ? És milyen helyi érdekű az a vezór- czikk! Ha az egyik lap ólén „a hindu társadalmi helyzetek javításáéról zeng az ének, rögtön az egész vidéki sajtó — tisztelet a kivételnek — erről vezérczikkezik. És miért zárkózzék el a mi lapunk, egy ilyen — az egész világot érdeklő „helyi“ érdekű kérdésről? Ide az ollóval, tegyünk úgy, mint oly sokan kollegáink közül és lesz pompás vezér- czikkünk! A tárcza, no ez egészen más. Itt lehet .válogatni. Megtörténik.- az is, hogy valaki a lap számára lop — pardon ir. Ez azután az öröm. „Lapunk számára irt eredeti tárcza.“ „Utánnyomás tilos.“* Büszkén hirdeti ez a két mondat, hogy ezt más lapból nem ollóztuk, nem is a vidéki lapok számára a fővárosban kiadott litografirozott Ívből szereztük, hanem egy „nagy jövőjű“ tárczairó a mi számunkra irta. És ha ilyen tárcza még a kisvárosi élet pletykáit tudja ügyesen elrejtve félig feltárni, akkor mondhatjuk „a lap mai száma valóban érdekes.“ Ha végre még egy „holdvilág-éj-es“