Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-07-26 / 30. szám
javaslatban. a közhivatalnok visszaéléseire vonatkozólag. Feltétlenül alkalmatlannak tartja azonban a biroi megítélésre, a javaslat azon eseteket, midőn I Választás szabadsága és tisztasága lélektani tényezőkből ítélendő meg a gyakorolt illetéktelen befolyásolás és hatás szempontjából Ezek az esetek, mint bfioi eljárásra .természetüknél fogva alkalmatlanok, nem utaltatnak a kúria hatáskörébe. A választás ellen intézett kérvények közvetlenül a kúriához adatnak be, mely öt tagú tanácsban Ítél. Ha a kúria döntése lehetetlenné válik azáltal, hogy a kérvény visszavónatik, vagy a felek nem jelennek meg, akkor a képviselőház bíráskodik. A ház hivatalból is észleli azt az érvénytelenségi okot, ha a megválasztott választási kópességgal nem bir. Viszont azonban a kúria Ítéletét a képviselőház tartozik elfogadni s a kúria azon, hatáskörrel is bir, hogy esetleg nem a választási elnök által kijelentett, hanem a kisebbségben maradt jelöltet mondhatja ki megválasztott képviselőnek. A magyar románok és a magyar nemzet. — A magyar főiskolák ifjúságának válasza Románia egyetemi ifjúságának emlékiratára. — Elénk emlékezetünkben van még — legalább a lapok bő ismertetései utján, — ama sötét gyűlölettel megirt s rossz akaratú ferdítéseket, és koholmányokat tartalmazó memorandum, a melylyel pár hónappal ezelőtt Románia politizálni szerető, de úgy látszik keveset tanuló ifjúsága elárasztotta az egész művelt világot. Nem sok jelentőséget kellene tulajdonítanunk a mosolyra érdemes badarságoknak, a miket elefánttá felfújva bocsátott világgá ez a nagy reményű ifjúság, vagyis talán inkább nevében egy nagyot akaró politikai párt; — hagyhatnánk bátran e nekünk nagyon, keveset ártó szunyog-csipéseket megtorlás nélkül, — ha t. *i. : nem lenne a dolognak reánk nézve komolyabb jelentősége és háttere is, az nevezetesen, hogy hazug szinben állít bennünket a világ elé s az európai népeket ellenünk ingerelve, — azt a nagy nehezen megszerzett rokonszenvet, a melylyel itt-ott találkozunk, — elámitani s a mi rovásunkra kiölni igyekszik. Hogy a nagy Romániáról álmodozó ifjúság ily irányban Czéltérjen, sietünk kinyilvánítani, misem hisszük ugyan; de sokszor tapasztaltuk már, hogy külföldi felületességgel megirt, egyébként teljesen jóakaratu ostobaságok is mennyi kárt okoznak nekünk, mert a nyomtatott betűt még a müveit népek is feltétlen igazságnak fogadják el, a nélkül, hogy azok súlyát, a bennük-rejlő igazságot mérle1891. Julius 26. gelnék; ezért mindnyájan egy szívvel lélekkel éreztük, hogy ezeket az otromba rágalmakat valami módon okvetlenül meg kell czáfolui. A román fiata'ság kezdte a harczot, a magyar ifjúság vette fel a lábainkhoz dobott keztyüt. Meg kell hajolni ezelőtt az ifjúság előtt. Megmutat* a, hogy van benne bátorság, lélek. S ha csak annyit tesz, hogy oda áll a küzdtér sorompói elé, — bátran szólítva harczra kihivó ellenfelét, de elbukik, — még akkor is még kell bámulnunk nemes becsvágyát, lelkesedését, becsülettudását. De a magyar ifjúság többet tett, megállta helyét emberül, nagyot gondolt, dicsőre, szépre, nemesre, az igazság védelmére vállalkozott s volt ereje hozzá! Az ellenséget saját fegyverzetének súlyával nyomta agyon. Saját érveit, koholmányait, zúdította, mint kartács záport fejére vissza. Erő, lelkesedés, sok tudás, — férfiúhoz illő önmérséklés, higgadtság jellemzi azt a 64 lapra terjedő kis füzetet, a melyben derék ifjúságunk síkra szállt a megtámadott magyar becsület védelmére. Mi lelkesült örömmel tapsolunk nekik, s hisz- szük, hogy nem fog elmaradni a külföld rokonszenves elismerése sem, mert az őszintén elmondott igazság mindenkor megtalálja útját a szívhez és lélekhez! Az érdekes füzetből közöljük a következőket: „A bukaresti oláh egyetemi ifjúság egy emlékirattal árasztotta el a. művelt világot, a melyben a magyarországi oláhok sorsa van leírva. Ez a sors, a mint le van Írva, igen szánandó. De ha az emlékirat rajzai, állításai és adatai valók volnának, akkor kevésbbé volna szánandó az ott leirt szegény román nép, mint inkább a magyar nemzet, a mely e nép számára ezt a sorsot készíti. Mert ez esetben | kénytelen volna lemondani arról a tisz’életről és | rokonszenvről, melyet magának ezer éves ittléte alatt Európa többi népeinél szerzett. Semmi kétség, a bukaresti emlékiratnak egyelőre nincseu is más czélja, mint a magyart megfosztani attól a jó hírnévtől, a melyet eddig élvezett, mint 'oly nép. mely Európa keletén egyetlen bizonyult államalkotó erejűnek mind azok közül, a melyek a népvándorlás áradatával Ázsiából ide beözönlöttek s itt megtelepedtek. Ez a nép a kilenczedik évszáz végén költözött mostaui lakóhelyére, itt keresztény ál a- mot alapított s azt mindama viszontagságokon át, a melyek Európát a lefolyt ezer év alatt érték, megtartotta egész a mai időkig, a mikor ezer éves fennállásának jubileumát készül raegülni. Kétségtelen, hogy birodalmat megalkotni és fentartani erre való komoly erkölcsök nélkül nem lehet. Ez erkölcsök kétfélék: egy része katonai, a másik része az. a mely a békében teszi feladatát. Katonai tehetségekkel alapiita'ott és azokkal védetett meg e birodalom: erkölcs pedig és műveltség és rend és igazság és szabadságszeretet tartották fenn mindekkoráig. Ezek egy ezer éves állami élet tanulságai és hagyományai. Mi dolog történt a __________TOLNAVÁRMEGYE. ma gyarral újabban, a mi arra indította, hogy ez erkölcsöket, e hagyományait újakkal cserélje fel, olyanokkal, minőkkel a bukaresti emlékiratban jel- lemeztetik? A magyarral valóban semmi uj, semmi különös nem történt; legalább semmi olyan, a mi arra indithatná, hogy régi természetéből kikelve, új ösvényekre lépjen. Ellenben körülötte, rajta kívül igenis történtek dolgok, a melyek magyarázatát megadják annak, hogy miért hurczoltatik álnokul befeketítve a művelt világ itélőszóke elé. Történt az, hogy I nemzetiségi eszme vezérlő eszméje lett a népeknek és hathatós eszköze a politikának. Hogy ez az eszme Nyugat-Európa sorsa alakításában is mily döntő szerepet játszik, mutatja az olasz és a német egység és | latin fajok egyesülésének gyakori emlegetése. Oroszország ragadta kezébe a szláv ideát s inkább ezzel, semmint hadseregével tartja bizonytalanságban Európa keletét. És a mi délkeleti szomszédságunkban megalakult a legifjabb államok s királyságok egyike: az oláh királyság, európai nevén Románia. Es mióta e változás megtörtént, azóta a birodalmunkban lakó nem magyar fájok állandóan háborgatva, izgatva vannak. Évszázadokon át leghűbb népeink és fegyvertársaink, szlávok és oláhok most állandó csábításnak, állandó búj toga tásnak, nyugtalanitásnak áldozatai. Ezek pedig vétkes törekvések Magyarország, sőt az illető népfajok békéje és érdekei ellen. Történeti hagyomány, jog, geografikus fekvés, maga az illető népek hangulata, köztudata és helyzete: mindez semmi jogczimet nem ad ama felforgató törekvésekre, a melyek a pánszlávizmus és dákoromaniz- mus eszméinek nevében itt folytattatnak. Ily jog- czimejt az európai intelligencziába becsempészni a magyar nemzet szemérmetlen rágalmazásával: ez a bukaresti emlékirat első czélja. Hogy az emlékirat czélját el nem érheti, az iránt nyugodtak vagyunk. Mesékkel gyermekeket és a tudatlanságot lehet félrevezetni. Hazugsággal az együgyüeket és hiszékenyeket. Az emlékirat fegyverei pedig ily fegyvertárból szedettek; ellenben a közönség, a melyre hatni kíván, távol attól, hogy gyermek vagy hiszékeny tömeg lenne, az európai értelmiségnek épen színe virága, a vezérlő elem a nagyhírű európai nemzeteknél: tudósok, professzorok, politikusok és egyéb nyilvános szerep- lésü férfiak. Ézt tartjuk szem előtt, midőn viszont mi, a magyarországi főiskolák ifjúsága a követke- zendőtben válaszolva, e kiváló forum figyelmét kérjük. Tudatában vagyunk annak, hogy súlyos feladat ily közönség elé lépni fiataloknak. í)e mentségünk az, hogy a bukaresti provokáezió nélkül soha sem lettünk volna oly vakmerők, hogy mi, magyar fiatalok próbáljuk kitanitani Európa értelmi vezetőit: és további mentségünk, hogy mi legalább saját hazánkról, hazai viszonyainkról beszélünk, melyeket módunkban van ismerni; mig ellenfeleink kétes források alapján, egy idegen nemzet viszonyait ismertették illetéktelenül, Ezután ezeket a kérdéseket téve fel: „Igaz-e. hogy a magyar nemzet ellensége a magyarországi románnak; igaz-e, hogy üldözte a múltban, üldözi a jelenben állami institucziónak segítségével; igaz-e, hogy nemzetiségétől mega.--.--------—------- . 1 —’---------i------*-------------ha nem gyermekes kíváncsisággal jártak az udvaron, a börtönön. Mosolygása közben fehér fogsora mutatkozott s pirult két orczáján nevetes közben két oldalt kis gödröcske látszott. Csevegés közben le emelte fejéről a terhet. —- Itt a közelben van lakásom — szólt, — a nevem Firuska ; Firuska, jgy hiv mindenki, ismernek engem. Hallottam, hogy ebben a mindig üres börtönben is van most va'aki, egy olyan, a ki nagyon rosszat tett. Meg aztán hallottam, hogy itt most sok derék ember is van, akik azt az egy rosszat őrzik. Én aztán gondoltam, hogy az a sok derék ember bizonyosan fog venni az én almámból. De annak a rossznak nem adok el ám. Ugye a te neved Yesdedshird ? így mondta egy katona, de nem. te vagy az, a kit itt őriznek, a ki rossz ember ? Yesdedshird biztosította Firuskát, hogy ő nem az akit őriznek, meg aztán ő nem is rósz ember. — Hát aztán ki parancsol azoknak, akik őrzik ? ügy elmerült a börtönőr, hogy. nem is szólt, csak ujjával mutatott magára, jelezve, hogy ő lenne az, a ki parancsol. — Te akkor sokat veszel ón tőlem. És azzal leült a jámbor Yesdedshird melle. Az mindig húzódott tőle, de szeme azért rajta pihent. A leány pedig ártatlan kaczérsággal-mindig közelebb húzódott mellé. — Hát nem veszel? Pedig jó ez,‘ én is sokat eszem. És azzal egy almát elővéve, beleharapott. Olyan nagyot tudott leharapni, mint egy kis mogyoró. És rágta-rágta, szemei pedig nevetőleg pihentek a börtönőrön. — Na nézd, kóstold meg, hogy milyen jő alma. És odatartotta a saját maga által megkezdett almát Yesdedshird ajkához s úgy kaczagott rajta csengő hangján, hogy annak muszáj volt beleharapni. Még topogott is kis lábával, a miért nem akart beleharapni, — Milyen, ugye jó ? — Édes. — Hahaha! hiszen ez nem édes. — De ez az egy édes. — Miért Yesdedshird? — Mert te is ettél belőle. Add nekem ezt az egyet. — Itt van. De hát venni nem akarsz? Neked olcsón adom. — Yes^ek, hogyne vennék .... mennyit . . . milyen puha a kezed. Az már előbb is feltűnhetett volna Yesded- shirnek, hogy nem ilyen almaárulónak való kéz. De most már hiába tűnt fel, mert már fel nem tűnt. —-Ne fogd meg, ha sért! — Dehogy . . . milyen fehér . . . milyen szép arczod van . . . fogad ... itt milyen piros. S arczához nyúlt olyanforma mozdulattal, mint mikor megakarunk valakit simogatni. ’ Abban a pillanatban rácsattant a leány keze a tapogatódzó kézre, de úgy, hogy Yesdedshird majdnem bekapta megütött kezét. — Hát gorombáskodni akarsz? — kiáitá a leány felcsattanó hanggal. Pedig Yesdedsbirdnek. eszébe se volt. — Hát igy bántok velem ? Kapta kosarát, és folyton zúgolódva elindult, s vissza sem tekintett. III. Nyugtalanság volt ezután a szegény Yesdedshird élete. Egész nap kint ült, arra nézve, amerre eltűnni látta a leányt. Nap nap után múlt, és nem jött a lányka. Hogy átkozta magát, hogy miért nem tudott ellenállni a vágynak, megsimogatni azt a bársony arczot; nem tudott ellenállni, hogy meg ne fogja azt a puha fehér kezet, nem tudott ellenállani, hogy ne nézze mindig arczát, haját, termetét. Fölében csfengett még a kedves hang, s midőn ártatlan jó kedvvel ajánlgatta almáját s megkóstoltatta, a mit az ő ajka érintett. Elmerengve, álmodozva, szomorúan ült ott emlékébe hozva a jelenetet, midőn hirtelen egy kéz érintő vállát, s a mint feltekintett, Firuskát látta maga előtt. — Firuska! kiáltott a börtönőr, s benne volt ebben a hangban a viszontlátás öröme, és szemrehányás a hosszas elmaradásért. —- Yesdedshird! válaszolt a leány, S benne volt e hangban az elégedettség a fogadás felett — Milyen régen nem jártál erre Firuska. Pedig . . . pedig . . .. (Vége következik.)
