Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-05-31 / 22. szám
TOLNA VÁRMEGYE. 1891. május 81. párt már is előczihelődött azokkal a fegyverekkel, melyeket a hírhedt véderő vita alatt oly gyakran forgatott. A mérges közbeszólások és zajos ellenmondások egész halmazata lepte el a kormánypárti szónokokat, kik védelmére szálltak a törvényjavaslatnak. Első sorban említendő P e r c z e 1 Dezső szónoklata, a ki mint a közigazg. bizottság előadója a javaslatot bevezette a Házba, hogy ott szives fogadtatást vívjon ki neki. És ez a feladata teljesen sikerült. Mert P e r c z e 1 rokonszenves szónok, a ki nem abban találja arnbiczióját, hogy az elleniéit provokálja, hanem arra törekszik, hogy meggyőzze. És e szónoki sajátságának köszönheti Perczel, ha a függetlenségi párt csínján bánik vele és nem fogja csipkedésének czóltáblájává tenni. Az előadó beszéde különben tartalmilag is sikerült rhetorikai mü volt. Olyan tömören csak kevés politikus képes olyan sokat mondani, mert Perczel Dezső aránylag rövid beszédében felkarolta a javaslat mindama mozzanatait, melyek a parlamenti vita Eris almáját fogják képezni. A kormánypárt nagy megelégedéssel hallgatia végig a szónokot, kinél alkalmasabbat alig ültethettek az előadói székbe és szinte meglátszott a reform barátain az öröm a fölött, hogy Perczel minden fölösleges szót kerülve, egyen e s e n a z észhez szólt és érveléseivel bebizonyította, hogy rövid beszéde hosszú és alapos tanulmányok és sokoldalú tudásnak a kifolyása. Beszéde után siettek is számosán üdvözölni a szónokot, kinek, miután az előadói emelvényhez tömegesen nem férhettek, kézszoritás helyett szívélyes szavakban fejezték ki elismerésüket. A gratulálok közt ott volt Szapáry Gyula gróf miniszterelnök, W eke rl e Sándor pénzügyminiszter, Pejérváry Géza báró honvédelmi miniszter, Szalavszky Gyula államtitkár, G aá 1 Jenő, Gajáry Ödön, Beksics Gusztáv, Bakovszky István, Dániel Gábor stb. A napi lapok kivétel nélkül elismerőleg emlékeznek meg P e r c z_e 1 beszédéről, különösen hangsúlyozván annak szakszerűségét és tárgyilagosságát. Perczel beszédét egész terjedelmében külön mellékleten adjuk. A Garay szobor. (B—r.) Hazajáró lélek ez a Gara'y szobor ügye. Azt hinné az ember, hogy eltemetve nyugszik a feledés bemohosodott sirjában. Időközönként azonban elő-előtör. Elemészt legalább is egy fél rizsma papirt, 2. ______________________ ne hány liter tintát, nyomdafestéket s azután megfordul a másik oldalra és alszik csendesen tovább! A publikum nagy része ma már jóformán azt sem tudja, ki volt Garay János ? Vagy, ha tudja, bizon édes keveset törődik az országnak egykor egyik legnépszerűbb költőjével! A prózai élet ezer baja kiöli az idealizmusért való lelkesedésnek még a csiráját is! A poétát, ha megértették kortársai, — megtapsolják, azután elfeledik, — de legtöbbször az a baj, meg se értik. S ha a természet megmásithatlan törvénye szerint még a napnak tüze és melege is vészit napról-napra erejéből, mi jogon lehetne várni, hogy a lelkesedés szalma lángja örök időkre kitartson? Az emlékezet lámpájának olaja elfogy lassanként. A kortársak kidőlnek. A letűnt nagyságról a régi avult Írások beszélnek csupán., Ki lelkesedik pedig azokért manapság? A mának él minden. A hivatalnok, tisztviselő, ügyvéd, tanár, orvos, magánzó örül, ha hivatásának tisztességgel eleget tehet. A nagyszellemek emlékének ápolgatása legfeljebb a legközelebb érdekelt vidékek lakóira szorul. Pedig a vidék lassan mozdul, kimért, komoly méltósággal, mint egy óriási struccz madár. Nehézkes testével nem tud repülni, — gyors lépte pedig csak arra való, hogy a haladó kort beérje s nagyon el ne maradjon. Nyugalmas vérét egy-egy képviselő választás, vármegyei restauráció, minister-fogadás, vagy főispáni instelláció hozza olykor-olykor gyorsabb keringésbe, azután csend van ismét. A tengődő, társas élet nem alkalmas talaj eszmék fejlesztésére, a közszellem ébrentartására s a lelkesedés lángjának ápolására. — Ekként a különben országos érdekű ügyek megfeneklenek a közönyösség süp- pedékes talajában. Akárhogy szépitgetjük. igy vagyunk ezzel a Garay szobor ügygyei is. A nemzet összesége, — bár fennen hangoztatjuk, hogy a magyar nemzetiségi eszmék diadalra jutásának napjait éljük, még nagyon keveset tett eddigelé úttörő nagyjai s köztük Garayért. Pedig éppen ezeknek az örömmel üdvözölt s ma már testet öltött eszméknek volt egyik lelkes magvetője Garay János. Költői tehetségéből sokat letagadhat majd az utókor, de az a hazafiui tűz és önzetlen lelkesedés, — a melylyel szolgálta elárvult hazáját, — beragyog majd a késő idők homályába s századok múlva is fénynyel övezi nevét és emlékét. S ime ez a szobor ügy is helyi érdek és kötelességgé devalválódott immár! j Már évek óta kiapadt az adományok olajos korsója, a megye par áldozatkész fiától, egy két pénzintézettől csorran-cseppen^ évente^ nehány forintocska s kamatjaiból no a toké, — de az ország hallgat! így aztán nem csodálkozhatunk, —— ha a szobor ügyét különben szivén viselő bizottság — a semmittevésre van kárhoztatva, mert abban mindnyájan egyet értünk, hogy a jelenleg meglevő összegből olyan emléket állítani, mely Garayhoz méltó, — semmikép sem lehet. Mi ezért az időt, a szobor kivitelére elérkezettnek még magunk sem látjuk. S hogy a dologhoz ennek daczára hozzászólunk, okaink ezek: A szobor-bizottság múlt hó 1-én tartott ülésében elhatározta, hogy bevárja a közoktatásügyi minister leiratát, vájjon a sétateret átengedi-e a szobor helyéül, s ha igen, úgy kiírja a pályázatot. Ehhez a határozathoz lesz pár szavunk. A várt leirat a múlt héten megérkezett. A minister hajlandó a teret odaadni, — de nem ingyen, hanem négyzetölenként 1 forintjával. Nagyon helyes, vegye meg ezt a város saját költségén, nagy szükségünk van úgyis — sétatérre, (Fe a tervezett szobrot ne ott állítsuk fel, mert ez a hely egyáltalán nem alkalmas a szobor elhelyezésére s félreeső voltánál fogva nem méltó Garay emlékéhez. Nem áll az érdekében senkinek, hogy egy sok ezerbe kerülő impozáns emlék úgy szólván a városon kívül, egy kietlen, rideg, por, sárnak kitett kert közepébe helyeztessék el. Szemiramis hires függőkertje jogo-_ sán pompázhatott szebbnél-szebb szobrokkal, — mert oda jutott több is, de nekünk csak egy lesz, az is mikor?! :— Hát ezt az egyet is eldugjuk oda, a hol senki se látja ? Szerintünk a szobor felállításának kettős czélja lenne. Egyik az, hogy Garaynak méltó emléket állítsunk, a másik az, hogy városunkat, a mely bizon nagyon lassan halad előre, valamicskét külsőleg is emeljük és csinositsuk. Ha csak emléket akarnánk emelni, akkor fel lehetne azt a szoboczeánján evezett, de hogy ezen üdvözítő érzelem hatása, mint tudvalevőleg a boré, tengeri betegséget idézzen elő (honni sóit qui mai y pense) arról pedig — higyétek el barátaim — még prózában sem olvastam semmit. A mit pedig nem tudok, azt nem is állítom. Ezt a pontot tehát kihagyva, midőn a bukást követő nehéz álmokbóli ébredés után a kijózanulást említem, az egészet koronázó másnapi fejfájást sem hagyhatom ki, mely aztán — mindkét esetben — erősen vakartatja velünk füleink tövét és felsóhajtat a költővel: „Der Wabn ist kurz, die Beue ist lang. De azért igyatok fiuk, majd áztatott torokkal ón is könnyebben beszélek tovább, ügy van, a mint mondom. Elhihetitek, hogy ezt a szerelmi theoriát prakszisból, csakis bizonyos idő óta ismerem. Azelőtt — mint már előbb említőm — gyűlöltem.a nőket, és ezen gyűlöletet, mely már gyermekkoromban támadt keblemben egy iczi piczi kis lányka ébresztő, ki szomszédságomban lakott és nemes Hertenfeld Egon nyugalmazott tábornagy unokája volt. Tudjátok hová való vagyok, és az sém titok előttetek, hogy apám K—en czipész volt. Nos, olyan kis helységben az emberek egymásra lévén szorítkozva, nem volt csoda, hogy a tábornagy és a suszter között — ha nem is barátság — de a legjobb viszony fejlődött — melynek levét — mint hallani fogjátok —• én ihattam meg. írónké mind a két családnak szeme fénye volt, és különösen atyám bálványozta annyira azt a négy éves gyermeket, hogy egy mosolyáért képes lett volna — nemcsak napokszám dolgozni egy pár piros czipőn, — hanem még talán a csillagokat is leszedni. Meg nem foghattam hogy azon az inczi- finczi lányon mit tudtak oly nagyon szeretni, — részemről minden rútnak, kiállhatatlanságnak fogalma benne összpontosult, még ő ezen ellenszenvemet határtalan szeretetével viszonozva, engem tar!ott a legszebb, a legkedvesebb lénynek a világon. Ebből kifolyólag az én érzelmeim lenyomattak — az. apám által kezelt virgács segélyével — és a kis hölgy, diadalának örvendve, láthatott piczi lábai előtt a hányszor és amikor csak parancsolta. Csókolt, ölelt, ütött, kergetett kedve szerint. Most a kocsiját kellett húznom, majd karomra emelve a kertben futkostam vele. Egy ideig nőm volt, és a jelenlevők hangos nevetése közt — karöltve kisértette magát, de ezt a játékot csak- • hamar megunva, lóvá dekretált és nyargaltatok, kis ostorával elég érzékeny csapásokat mérve nyakam közé. Igyatok fiuk, de azért higvjótek el, hogy a mely gyermek, — még hozzá egy 14 éves eleven suhancz — ezt a ^helyzetet négy évig kiállja, az nem kér belőle da capo. Hogy az a kis kegyetlen mennyire meggyii- löltette általam magát és egész otthonomat, azt legjobban mutatta eskü fogadásom, melylyel — midőn a szabadulás órája ütött, és engem tanulás végett a fővárosba felhoztak, — szülővárosomat elhagytam, ugyanis : hogy szülőim házát mindaddig fogom kerülni, mig ott Irénnel találkozhatok. Csakhogy ezen fogadásomat nem sokáig kellett megtartani. Már második évben értesültem, hogy az öreg Hertenfeld hirtelen meghalt és Irént atyja — ki valahol jószágigazgató volt — elvitte magával. Evek múltak, és mikor végre tanulmányaimat végezve fővárosi ügyvéd valék, a legelső dolgom volt nevem magyarosítása. Weiter Andorból, dr. Beövy Endre lettem, apám nem csekély szívfájdalmára, ki sehogy sem akarta belátni, mi szükségem lehet túladni azon a néven, — melyet elődeim becsülettel viseltek. Szegény jó apám, de jó, hogy nem sejté, hogy épen ő, illetőleg az ő mestersége siettető nevem változtatását, hogy nem bírtam elviselni és legsúlyosabb teherként nehezedett lelkemre a tudat, hogy én suszter fia vagyok. Otthonomból távol mindég tagadtam mesterségét, az előforduló kérdésekre pedig azt szoktam volt felelni, hogy apám házi ur. És ez igaz is volt. Apám jómódú mesterember lévén, neki köszönhettem taníttatásomat és később dr. Beövy is a suszter pénzéből rendeztette be-oly csínnal ügyvédi irodáját, ^valamint nagyszámú vidéki klienseit is csak atyja becsületes hírnevének köszönheté. (Vége következik.)
