Tolnavármegye és a Közérdek, 1918 (28./16. évfolyam, 2-52. szám)
1918-09-05 / 36. szám
XXVIII. (XVI.) évfolyam. 36. szám. Szekszárd, 1918. szeptember 5. HAH £5 A KÖZÉRDEK Előfizetési ár: Egész évre ..... 24 korona Fél évre .......................12 > Ne gyed évre .... 6 > Egyes szám ára . 48 fillér. Hirdetési árab: Árverési hirdetések : 35 petit sorig 10 K, további sor 50 f. — Nyilt- lér: petit soronként 50 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint egyszer: csütörtökön. Telefon szám: Főszerkesztő: 18.— Felelős szerkesztő: 24. — Kiadóhivatal: 11. Szerkesztőség: v Bezerédj István-utca 5. szám Ide küldendők a lapot érdeklő összes küldemények. Kiadóhivatal: Béri Balogh Ádám-utca 42. szám Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 10 korona. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNAR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Tolnauármegye közönségéhez. Még mindég arat a halál. Kettős rendeket vág. Egyiket a harctéren. A másikat idehaza. Jobban mondva, véres munkáját itthon teszi teljessé. Akit a gyilkos golyó megkímél, halálos betegség csiráit hozza haza a — kavemákból. S a fogság idegölő magánya, a hontalanság, az édes otthon-vágy megőrli a lelket és a testet... A háború áldozatainak véres statisztikáját a tényleges harcok majdan való megszűnése után sem lehet még jó egy néhány évig lezárni. Az áldozatok száma, bár fogyó arányban, de még azután is szaporodik. Nem apad el hát az árvák könye. Annál siróbbá, panaszosabbá válik az elesett hősök hitvesének, hozzátartozóinak jajszava. Nyög, mint a sírból feltörő hang. Sürget, panaszol, — vádol és — méltán. Mert nézzünk csak körül. Most már megállapíthatjuk: mily készületlenül mentünk bele az öldöklő háborúba. Tartamát hónapokra számítottuk ki papiroson s már az ötödik éve verekszünk. A harc gyilkoló eszközei azóta ugyan tökéletesedtek, sőt egyre tökéletesednek. Jobban, biztosabban tudunk ölni, pusztítani. De kétséges, hogy jobban tudjuk-e, kivált a — láthatatlan sebeket gyógyítani, a könyeket letörülni ? Mert ha az ember- baráti intézményeinket tekintjük, vájjon nyugodt lélekkel elmondhatjuk-e, hogy ezen a téren is megtettük minden kötelességünket? Nem kell-e pirulva beval- lanunk, hogy még azok a lekicsinyelt kis népek is előttünk járnak ? Hát a nagyok ? És ellenségeink? Bizony ezek mind megelőztek bennünket a háború előtt is. Már akkor védték a csecsemőt, a jövő katona-anyagát. Ezért erősek. S hogy csak egyet említsek, tucatszámra állottak készen tüdőbeteg szana- toriumjaik, amelyeket csak bővíteni kellett, hogy sok ezer számra fogadják be a háború félhalottjait s azoknak legalább égy tekintélyes részét visszaadják a munkás életnek. Nem hiszem, hogy ellátatlan, utcán botorkálva kéregető vak katonát Német-, Angol- vagy Franciaországban megtűrne a társadalom ? S hogy akadna ott sánta- béna, ki csak azért nem dolgozhat és azért kell — koldulnia, mert nincsen pénze a hazáért áldozott kart vagy lábat pótló mü-végtagokra ? És csak nálunk legyen ez megszokott, mindennapi látvány ? Vertük pedig a mellünket, hogy a jövőben nem lesz a hős katona kenyere a — kintorna. És tán a — kolduskalap legyen azt... A háború kitörése után legalább megvolt a lelkesedés, mely alamizsnát hullatott a közcélokra kolduló perselyekbe s ma alszik az áldozat-készség, a könyörület. Mert nálunk szervezetlen sok minden. Szervezetien a társadalom, a közjóté- konyság. Jó, üdvös ideák vannak, de a kivitel nem egyszer botrányokba, majd részvétlenségbe fullad. A segítésre szoruló társadalmi közcélok koldusként, vagy talán inkább kóbor ebként ! bolyonganak ebben az országban. Előbb nagyot rúgnak rajta s úgy vetnek neki egy kis hulladékot. Ttt mindenki mindent az államtól vár. Pedig az állam, a megelevenítő társadalom nélkül jóformán semmi. Írott jog, papir-hatalom. Élet nélkül való béna szerv. A kettő együttes munkára hivatott s ekkor erő, vas izom, alkotni, építeni tudó energia! S a mi áll az egészre, áll a részekre is. Édes, szeretett vármegyém, te se vagy különb, sőt mély lájdalommal esik kimondanom, hogy sok-sok vármegye még — különb is te nálad. A közeli szomszédoknál a leglelkesebb munka folyik. Bács megyében például már közel három millió van együtt s már épülnek is az emberbaráli könyörület, a parancsoló hazafias kötelesség házai, a tüdőbeteg szánatonitmok. És'ezzel szemben vájjon nem elszomorító tünet e az, hogy ez a dúsgazdag vármegye, amelyet a harctéri nagy véráldozaton kívül nem érintett a háborúnak még futó szele se, amely zavartalanul vethetett, arathatott, szüretelhetett, úgyszólván, garmadába gyüjthette a milliókat, a háborús közcélok megsegítésében, beleértve a nyomorult tüdőbeteg, vak katonák és árvagyermekek részére megindult gyűjtést is, minden hírlapi és hivatalos agitáció mellett is még ma sem jutott el a — százezer koronáig... Ez a legszomorubb tapasztalat késztetett reá, hogy a hadi gondozó intézmények szervezése céljából e hó 2-ára, a központban értekezletet hívjak össze, amely aztán vármegyeszerte tovább irányítsa a közjótékonyság szomorúan elhanyagolt ügyét. Valamit tennünk kell a vármegye hagyományos becsülete érdekében! Ennek az értekezletnek nevében fordulok tehát Tolnavármegye közönségéhez. Itt a verő fényes ősz. Sárguló fürtök mosolyognak le a rakott tőkékről s a kéklő kádárka gerezdek már messziről szemünkbe nevetnek. Jöjjenek tehát elsősorban a szőlősgazdák. Soha jobb alkalom a segítésre, adakozásra, könyörületre. A háború mesés konjunktúrái harminc, negyvenszeresen megsokszorozták mipden csepp bor értékét. Ajánlja fel tehát minden bortermelő m nden századik liter brrát S ha ugyanezt cselekszi minden búzatermelő a századik kilogramm búza áranak felajánlásával, Tolnavármegyének nem kell tovább szégyenkeznie, sőt újra vezet az országban. Hozzátok fordulok tehát most elsősorban, ti szerencsés szőlősgazdák. Amit igy tesztek, az nem könyörület, de természetes kötelesség. Gondoljatok csak reá, mi lenne most, ha vitéz katonáink oda tapadó vas sarkaikkal, acél szuronyukkal ércfalat nem vonnak a Kárpátok s Do- berdó gyilkos szikláin? Szüreteltek-e más rakhatjátok-e élire a százezreket, milliókat s nem j az ágyuk ekézték, boronálták volna simává hegyeiteket, akárcsak a francia Champagneban ? Csak a századik liter bort tehát. katon ink minden századik, vagy talán minden ezredik vér- cseppjéért, árváik minden milliomodik elsírt könyeért! Kérve-^kérlek benneteket, hogy jöjjetek önként jószár iátokból, a hazafias becsi)’'térzéstől tüzelve. Ha pedig nem ihéfek, kérve-kérem borkereskedelmi két részvénytársaságunkat, a nagy és kis borkereskedőket, az ügynököket, kötelezzék magukat, hogy csak olyan termelők borát veszik meg, akiknek szivéből nem ölte ki a kapzsi önző vágy a hazafias kötelesség érzését s akik a kezükhöz majdan lefizetendő összegekből szívesen leengedik vonni a jótékonyság legnemesebb adójaként azt a csekély egy százalékot. Kérve-kérlek továbbá titeket lelkészek, tanítók, lelkes jegyzői kar, elöljáróságok — apostolos- kodjatok ti is ily irányban, agitáljatok a szent cél érdekében még mielőtt kézhez vennétek a központi értekezlet további irányító felhívását. Szüretkor pedig présházról- présházra járjátok be a kincset termő hegyeket. Ezt fogom tenni, ahol csak tehetem magam is. Bekopogtatok a tanyák, pincék ajtaján, de nem kocintásra, vig poharazásra, hanem a haza szent nevében, hogy szemébe nézzek az olyan embernek, aki az Istennek reá pazarolt áldásából meg akarja tagadni az árvának, a béna katonának, a hazának kijáró köteles részt. . . Hiszem, tudom, ilyen magyar ember nem akad. Hiszen ma csak egy gombocskáját kell oda adni ama hires magyar ingnek, amelyet hajdan a magyar ember egészen is odaadott, amikor tőle kérték... Fel tehát a lelkes munkára! Csak minden századik liter bort! A jóakaratnak, az önzetlen fáradozásnak pedig csak az ezredik részét! És én szentül hiszem, hogy a jövő tavaszra már lerakhatjuk Szekszárdon a tüdőbeteg szanatóriumnak alapköveit. Adjon tehát, aki keveset adhat keveset, aki sokat adhat, sokat! De aki sokat ad, az se feledje el, hogy amit ad, még mindég — kevés. Mert ilyen magasztos szent célra sokat, vagyis — eleget adni sohasem lehet! Szekszárd, 1918 szept. 5. HazafiuS üdvözlettel: 0r. Apponyi Rezső gróf Tolnavármegye főispánja. Hátralékos előfizetőinket tisztelettel kérjük a hátralékos ősszeg mielőbbi beküldésére.
