Tolnavármegye és a Közérdek, 1916 (26./12. évfolyam, 1-79. szám)
1916-12-21 / 78. szám
6. TOLNATÄHMZäYE és a KÖZÉRDEK 1916. december 21. Kadi jótékonyság Bonyhádon. A «Karácsony a harctéren* akcióhoz, vagyis a harctéri katonák megajándékozására a következők adakoztak: Id. Perczel Béláné, ifj. Perczel Béláné 10—10 korona, Perczel Leona 2 K, Genersichné 1, Gyalog Istvánná 2, Huss János 1, Fáik Henrikné 1, Eicher Istvánná 2, Gfusz Samuná 1, Sz. K. 2, Honig Al- fcertné 15, dr Szabó Elemér 5, Őzv. Jozgits Jánosné 1, Barabás Imréné 10, özv. Schwetz Antalné 20, Eibabhné 10, Eibach Ödön 5. Link Katica 2, Csik Józsefné 10, N. N. 4, dr. Berdéné 2, N. K- 2, Kun Mór 2, Herezeg Sándomé 2, Szepessy Mária 1, Stern Miksáné 2, Szini Márk és anyja 5, dr. Klein Antalné 10, Raubitschek Izomé 2, Bruck- mann fános 5, dr. B. K. 5, Eisner Sándomé 1, N. H. 1, Véber Ludovika 2, özv. Fehér- váry Istvánná 1, Schmiedt Adám 1, Matán- csovits Alajos 1, Koschwitz Antal 2, Kupi Antalné 1, Werner Mihály 2. Hoífmana Dávid 5, kgin Lajos 2, Htrchmanné 2, Stern Feren« 1. N. N. 1, Singer Salamonná 1. E’be«schütz Jakab 1, Schöncerger Báláné-1, Fischer Lina 1, N. N. 1, Gaál Elek 2, Gasz Alajos'2, Simkó János 1, özv. Becht Kon- rádné 1, Becht Sarolta 1, Davidovits Testvérek 2. Hirschfeld Dezsó 1, Englmán Frida 2, Koh® Jakab Mózes 2, N. N. 1, Pelczer Róza 1, Sehwarcz Józsefné 1, Kua Feiencné ,1, Fröhlich Simonná 1, Fröhlich Márkuszné 2, Schön Ignácné 2, özv. Hollender Ferencné 1, özv. Róth Fülöpné 5, Deckart Henrikné 1, Faragó Dénesné 2, Frieder,th»l Svmuné .1, özv. Baumgartner Sándomé 1, Steiner Lenke 1,- Faikas Aatalné 1, UllmanH Lipótné 1, Krausz Mózesáé I, özv. Soós Béláné 1, Strausz Dávtdné 1, Kosztelicz Imréaé 1, En Imann Antalaé 2, Póka Istvánná 2, N. N. 1, Wild Jakab 1, Schramék Alajos 2 korona A szives adakozóknak ószinte hazafias köszönetét mond: a bonyhádi Vöröskereszt egylet elnöksége. — Tíiboripostai előfizetés. Had- bavonult hozzanktartozóinknak semmi nem. esik olyan jól, mint a hazulról jövő, az otthon dolgaival foglalkozó, ismerősökről szóló értesítés. De még a hazai levélnél is kedvesebb, krpósabb a város, a megye ügyeivel foglalkozó helyi lap, melyet, mint ezt * hozzánk irt számtalan tábori levelezőlap és levél igazolja, kézről;-kézre adnak a lövészárkokban. És milyen pontosan reklamálják a hős hadfiak az elmaradt lapokat és milyen gondossággal jelentik be az uj címeket. Azt bizonyítja ez, hogy a harctéren küzdők számára a helyi lap híradásainak olvasása szellemi szükség, lelki nyugalom és jól eső Üdülés. Hogy lapunknak a harctérre küldését elősegítsük, 1916. évi okt. 1 tői táboripostai előfizetést nyitottunk, csakis a hadbáuonult katonák számára félévre ti, egész énre 12 korona kedvezményes árban. Az előfizetési összeg — legalább félévre, tehát 6 korona — egyszerre küldendő be kiadóhivatalunkhoz, a név és tábori posta pontos megjelölésével Eichardt József bátaszéki kereskedő ajánl 1-só rendű zománcozott üstöket, kilogrammonként 4 korona árban, előnyük tiszták, nem rozsdásodnak, étel, iuha, zsir- és szappan főzéshez kiválóan alkalmasak. A gorlicei pap. Irta: Koritsánszky Otto. Távol messze idők ismeretlenség ködének sötétjébe is vakitó fénnyel ragyog bele egy név: Gorlice ! Ha leszáll as est homálya és megkezdőd k az élet a földbeszántott állásokban: kiki szeretettel, gyengédséggel végig simítja fegyverét. Meg nézi, vájjon jól fekszik-e a ló- résben ; helyén vat-e minden. És röpködnek a parancsok ; ajárőr parancsnok rövid jelentései szakítják meg a tiszti fedezékben közös virrasztásra összegyűltek csevegését, mókázását. Hirtelen keresztül villan a legsűrűbb sötétségben is a 'fépyszóró sugár- csózája, amöly nem hagy semmit se* titokban és amely felfedi még az elsárgult bokor aljára busódó eh tévedt nyulat is. A nappali fény, ami ebből fakad, lehetetlenné teszi, hogy az ellenség állásainkhoz óvatatlan pillanatban rajtunk törjön . . . Gorlice ! Történjék bár mi is, szakadjon bár bele eröfeszitéseibe az ellen, zúdítsa ránk kifogyhatatlannak hirdetett népeinek árját — a történet arany lapjára vésett név fénye, ragyogása, varázslatos ereje erőt ad és hatalmat s az ellenség nem üthet rajtunk és vaá ellentállásunkon megtörik 1 Mert előttünk Gorliee emléke s annak ragyogása, dicaőség sugár kévéje világítja előttünk cselek- véseinknek útját! . . . . . . Parancsom' úgy szólott, hogy mint futár menjek valahova. Utam Geilice mellett vezetett. Hogy hagytam volna el Gorlice megtekintését, amikor időm is futotta s kitudja vájjon lett volna-e erre még egyszer ilyen jó alkalmam. Szinte mélyen bele kell nyúlni az emlékezetünkbe, ha ma — másfél esztendő elmúltával — a Ropa folyócska szelíd dombos vidékét járjuk s elgondoljuk, hogy a világ leg fényesebb haditénye innét indult ki. Rét, mező, szántóföld váltogatják egy mást. Helyenként fától megfosztott erdők : egyik szál derékba roppanva, a másik mintha pokoli gépezettel nyisszantották volna le, mindmeg- annvit ágyuknak gyilkos tüze beret válta le s jaj volt a benne bujkáló ellenségnek. A hires dombocska, a meíyubk megszerzése oly sok drága vérbe került és amely a gorlicei temetőn túl emelkedik, fogadta be a sok-sok tetemet, amit erdör.-mezőn, egyebütt találtak meg a mieink hősi eevonulásulc után. Ma olasz, oroszszerb meg cernagorc fog'yok farag- ják-csiszolják a hősök temetőjének sok keresztjét és hordják fel kis vasúton a kavicsot, rnés/et, miegymást oda, ahol ma oly sokan alusszák örök álmukat, csendes békességben, akik akkor gyilkolták egymást és ahonnét az orosz ágyuk bőgtek, bömböltek, csaholtak fel fájdalmas sejtésben, rettenetességek fölötti fel- jajduláshan. És a város egy kőhalmaz : 615 ház közül 42 volt olyan, amelyet lakhatónak minősítettek, ide értve azt az egynéhányat is, amelynek má eodik és első emeletét elvitte ugyan a gránát, de földszintje épségben mamaradt s lakhatónak minősítették. Ahogy az ásitó ajtó — ablaka házroncsok között bolyongok, katonaruhámban is fölébred az újságíró, aki nem elégszik meg a látottakkal, aki többet óhajt tudni, mint amit a fantáziája mond neki a dicsőséges rémnapokról. És igy vezet el utam nagy szakáin, még ma is a kiállott borzalmak következtében róveteg nézésű öreg szent zsidókhoz, fllintha az Ótestámentum lapjai közül léptek volna ki : mindmegannyija biblikus alak. Hallgatag, zárkózott, félénk, gyanakodó mindahány: — Uram, borzasztó volt, rettenetes ! % Ezt hajtja váltig mindegyik s többet — egylélekzeten elhadart siránkozó panasznak kivételével — nem lehet belőlük kivenni. Ahogy papirszeletként széttépett orgoDáju, széthasított tornyu, elnémult szentegyházba lépek, olt találom az öreg harangozót, akivel nagy nehezen megértettem magamat. — Biz most csak otthon dicsérjük az Urat,’mert az Istennek hái-a is romokban. S tessék nézni : amily tiszta most a menybolt, oly haragos volt az ég akkor, amikor az a nagy veszedelem járta és amikor a mi szép templomunk is romhalmazzá lett; a láng és ágyuk martaléka. Aztán a paphoz utasított, aki itt volt az egész idő alatt. Amikor először kerestem, nem volt otthon, a városházán időzött, mert hogy ő a kormánybiztos, mint ahogy ő volt a polgármester az egész orosz uralom idején. Ahogy másodszor kopogtatok ajtaján, maga nyitott ajjót. Szerény megjelenésit, ráncokba szedett homloka, tiszteletet kiváltó egyén. Szemében jóságos Ukintet és a tenni tudás tüze. Szívese® veszi látogatásomat. Elmondom, hogy tudom: ő -volt a megszállás nehéz idejében a visszamaradottak apja, megértője, vé dője, tanácsadója és mindenek bizodalmának, reményének ébren tartója. Végtelenül örvendek, hogy szemtől- 8zembe állhatox vele. — Csak kötelességemet tettem — hárítja el magától as elismerés. És csendesen, észrevétlenül egyre jobban belemelegedre elmond sok sok minden érdekeset a gorlicei nagy napokból. 126 napig tartott az orosz uralom — úgymond — ami egyenlő azzal, hogy városunkat — a két húsvéti ünnep kivételével — amikor hallgatólagos fegyverszünet volt s egymáshoz ajándékokat küldöttek a mieink és az orosz — ennyi napon átérték ágyulövések. A lakosság közül körülbelül 1200 maradt itt, mintegy 6000-en elmenekültek. Igen sokan a pincébe költöztek és nem volt kevés azoknak a száma, akik az egész idő alatt nem kerültek napfényre, levegőre. Kezdetben elviselhetetlen volt az állapot. Az élelmiszereket mind fölették a muszkák, akik a városi események „ellenőrzésére“ kozákokat kvártélyoz- tak be a városházára, ahova ennek dacára a polgármester-pap kötelesség szerüleg naponta eljárt a hivatalába. Amikor tetőpontjára hágott a nyo mór és elviselhetetlen volt a helyzet, felkerekedett s elment az orosz város parancsnokhoz, akit megkért, hogy gondoskodjék a lakosság ellátásáról, nehogy éhen pusztuljon. Közbenjárásának meg is volt a foganatja, mert ettől kezdve napi 500 adagot kapott a város az orosz Vöröskereszttől. 500 adag 1200 embernek ! Ahoz is a pap kellett, hogy úgy ossza fel a kapott adagokat, hogy mindenkinek jusson belőle. A mennyire lehetett, szigorral és megértéssel kezelte ezt az ügyet is épp úgy, mint minden egyebet, amit a kegyet nem ismerő garázda ellenség és a város visszamaradt polgársága közti összeküiöm- bözés elmeilőzése megkívánt. Az idők folyásában hellyel-közzel megtudott egyetmást a mi ügyünk állásáról, mivel időnként egy-egy ké műnk került a városba s az el nem kerülte volna e város legelső emberét, a papot. Az utolsó kémünkkel március 18 án találkozott. A városházán ép az -elemózsia elosztásával volt elfoglalva, amikor az óra deli 12 őt mutatott (mert hisz harangozni nem volt szabad s különben is a tor nyot az oroszok megfigyelő helynek használták) s a pap a főtéren levő városházról a templom melletti lakására ment, egy szükjsifeátorabban elibe toppan egy meglehetősen, lerongyolódott alak. A pap az egész város pénzét mindig magánál hordta (ott tudta azt belsőzsebében a fosztogató kedvű oroszok elől a legjobb biztonságban) s igy azt hitte, hogy ez az alak tudja ezt és most megtámadja. Nem úgy volt. Melléje somfordáit ét oda súgta: — Beszélni szeretnék a tisztelendő urrai négy szemközt, hadd látogassam meg a lakásán. Mit volt mit tennie, bár egy cseppet sem volt bizalomkeltő a koldusnak látszó idegen, nem tudhatta; nem az oroszok csalják e kelepcébe, akik mindég gyanús szemmel nézték tevékenységét. Maga a rettentő szigorúsága és kíméletlen város parancsnokid orosz tiszt a legkiszámíthatatlanabb időkben — éjjel, hajnalban, akármikor betoppant hozzá (a kapukat nem volt szabad bezárni, viszont az utcára néző ablakokat el kellett torlaszolni, nehogy világosság szűrődjék át) s valami ürügy alatt ellenőrizte : nincs-e nála idegen — a mieink közül hirt hozó — hirtvivő. Istenem! Hogy epedhettek is hir után, hogy megtudják az igazat, mert a muszka mesterkélt elferdítésekkel rémhírekkel traktálta őket mindig. Az idegent magához tessékelte. Fel a lépcsőn át a kis sötét folyósón be a háló szobájába s innét az átnyiló könyvtár dolgozó szobájába, afféle irodába. Fütykösét (ezt megengedték a maszkák neki, hogy hordja) jó marokra fogta, hogy lelsunkózhassa vele az alakot, ha a pénzért megtámadná. — Kém vagyok. Igazoló iratom nincs. De X. községből (ott akkor- már a mieink voltak) ettől meg ettől a paptól üdvözletét hozok. Milyen lelki állapotban is lehet ilyen veszélyes Helyzetben egy szelíd lelkű pap ! A katona megszokta,, a halál mindig ott ólálkodik körülötte, szemébe néz: jöjjön ha tud. A pap a béke, a szeretet, a megértés embere; pusztitást, gyűlölködést elhárító, az embert az Isten országa felé irányitó és tőle a bftnt távoltartó. Szivét, lelkét eltölti a vágy, hogy megtegye kazafiui kötelességét. Mindenben alkalmazkodni akar a uagy időkhöz: előtte is nehezebb kötelességek állanak. Neki vág, mit, — ha tőrbe csalják — életét veszti c is, mint annyi kiváló testvérünk ügyünkért. Es elmondja, amit tud és ami fontos lehet a mi csapatainknak. Amint egyetmást közöl, nyilani hallja a háló szobájába vezető folyósó ajtót. Vájjon ki jöhet? Hátha az orosz parancsnok ! Talán nem is annyira a saját életének megmentése (jóllehet nagy szükség van még rája az ott maradt polgároknak), mint inkább az á gond bántja, hogy ha ez a fiú nem jut el éppen szerencsésen a raieninkhez s nem tudja hirul vinni a nekik fontos tudnivalókat! — Térdelj le fiam! térdelj le! Azzal térdre szorítja s maga a székbe ül s a fiú fejére teszi kezét, mintha megáldaná. Nyílik már az irodába vezető ajtó s az orosz parancsnok hatalmas alakja tűnik fel. —: Mi az ? Ki az ? — Egy szegény környékbeli, hogy a templomba most nem járhatnak, hozzám jött Isten igérjóre szomju- hozván. Parancsol a kommandás ur ? Bzurós tekintetével átjárta a fiút, de a benne lakozó orosz vallásos lélek nem eDgedte, hogy zavarja az egyházi funkciót. — Majd későbh elhivatom. A pap kikisérte: — Holnap szemlére jön N. tábornok, tisztittassa meg a város főterét. .'. . Es a kém Gorlice felszabadulása után irt a papnak, akkor sem feledkezvén meg a hálálkodásról. Rövidesen ezután egy éjjel gránát csapott a pap lakásába is. Csak a háló szoba maradt meg, meg az irodának az a fala, amelynél a könyves polc áll. Egy pár könyvbe belevágódtak gránátszilánkok, amiket úgy őriz hűséggel. A ház többi része egy törmelék halmaz volt. Május 1-én nem érkezett meg az 500 adag élelmiszer. A pap elment a parancsnokhoz és hivatkozással, hogy a lakosság rettentően megsínyli, ha egyetlen egyszer is elmarad a tápszere, intézkedését kérte. A parancsnok a tábori telefonon intézkedni akart. A tábori telefon nem működött. Ez volt az első híradás arról, hogy „valami baj van,“ Másnap a nevezetes május 2 áu istentiszteletet akart tartani a pap a fiu- árvaházban.jReggel háromnegyed 6-tól kezdve rettentő ágyúzás folyt a város körül, magát a tüzes poklot varázsolván a földre. Az oroszokat rettentő izgalom fogta el. Lótás-futás. Egyre szállították a municiót. A várrá álalakitott temetőt (ami a város végében egy dombon van) a lecsapó gránátok egészen felszántották. Az erdőket leborotválták, a nagy petroleum tartályokat (a közelben petroleum finomitó gyárak vannak), felgyújtották. És a lakosság szive feldobbant. Fonnyadt, penészes arcukon talán öröm rózsák gymlladta^. A pap 11 órakor menet hivatalába. A városháza udvarán néhány orosz ’ katona ólálkodott: — No — úgymond — ma az ellenségnél kapunk zupát! Úgy ie lett. Délutánra megtört a muszkák szívós ellentállása; háromnegyed ötkor bevonult egy bajor patrul a városba. Közben a mieink meg kissé északkelet felé fekvő Jasló. nak vetették magukat, a lionnét
