Tolnavármegye és a Közérdek, 1916 (26./12. évfolyam, 1-79. szám)
1916-08-24 / 61. szám
2. _____________________________________TOUlTÍKX&fYii 06 a E01SR9SK is , ha pőrén, mezteleoiil is, de kikerül belőle! Vegyük hát így, hogy egy helyzetben vagyunk, ahol ég, pusztul, veszendőbe megy mindenünk. Mind nyájat), akik látjuk, átéljük, nyögjük ezt a helyzetet, egy ember vagyunk Ebben a tűzben sokat izzad ki magából az ember, úgyszólván felolvad, elemeire bomlik. Sok nemes, értékes, becses része páraként elvegyül a nagy végtelenségbe ; sok értéktelen, piszkos salak válik ki belőle, láthatóvá lett, ami eddig rejtve volt benne. S amikor azután lehűl a levegő körülötte, újra emberré válik az ember. így — a gubóban kezd derülni, most már kezdem érteni, mért nem ismertem eDusugamra sem újra elfoglalt Íróasztalom mellett. Van tehát újra egy reményem, hogy az ember megmarad, az ember kikerül ebből a pusztulásból s az ember élni fog tovább is, az élet meg ránézve azt jelenti, hogy lesznek cél jai és fog alkotni is újra e célok érdekében . . . De ha ez igy van, akkor az a 35 ezer gyermek a jövő alkotásokban szintén szerephez jut és az alkotásokhoz kell majd újra szellem, kellenek erkölcsök, kell gyakorlati érzék ! ? És ha njra fölvetődnek ezek a kérdések, akkor nem is voltak őszi ökörnyálak soha, hanem megmaradtak égő lángoazlopoknak a fényű két csak ea a mindent felülhaladó helyzet törte meg. Szépek voltak ezek az oszlopok 1 Ezer, meg százsáéi' ilyen oszlopon Nyugodott a mi most égő kultúránk ! Ezek az oszlopok, ezek az eszmék, ezek az erők égnek, égig merednek ma is, de ég a rajtuk nyugvó alko táa is, égnek a 2—3 ezer méter magasságig emelkedő remek alkotások is s az Seazeégett gépváz lezuhan, Ízzé porrá zúzódik. Az alkotás lezuhant, de a lángosilop, mely oda emelte ezt a gyúlékony anyagot a beláthatatlan magas régiókba, az lobog továbh, az eszme él, az alaktalan romhalmaz fölött ia! Ne bolygassuk most a pusztulás részleteit. Minél szebb, minél hatalmasabb volt az a palota, melynek üszkös romjait szemléljük, annál nagyobb fájdalom, annál wetscőbb el keseredés vonja be lényünket. Ur Isten ! nagyobbak voltunk önmagunk előtt, mint a Te végtelenséged ! Megaláztál bennünket, nem a Te jogodnál jegva, hanem a mi akaratunkból, mert összemértük Veled véges erőnket. Megélhetés helyett uralkodni vágytunk az osztályrészünkké lett földön, vizen és légkö rön. Tulajdonunkba vettük a haszon- élvezet tárgyát s mint tulajdonunkat kikapcsoltuk a végtelen mindenség- ből. Ezt és egyebet semmit sem akartunk ismerni, ebbe gyökerez- tettük meg erkölcseinket is, erre támaszkodott igazságérzeiüuk is. Urai lettünk itt mindennek, csak érzel meink, indulataink, szenvedélyeink tomboltak uratlxnul. De az ember a Te alkotásod, az naég ebben a tűzben sem fog elharn vadni, az ember küzd majd tovább, Veled vagy Ellened, de nőm Nél küled ! . . . Padányi Andor. Adakozzunk * a harctéren elhunyt tolnimegyei szegénysorait katonák árvái és hozzátartozói részére. A 1 iró Schell Jázsefné úrnő kezdeményezésére megindított gyűjtés folytán, újabban a következő adományok folytak be a Tolnamegyei Takarék és Hitelbankhoz : Báró Schell Józsefné úrnő Katalin-puszta K 100 — Eddigi gyűjtésünk: K 26902'Jo Összesen : K 27002 96 Adakoizunk a „Vöröskereszt- Egyletnek' Háborús ebéd Borosdon — Igaz történet. — Ki ne ismerné a magyar ur típusát, a tüzeaszemü, daliás huszarez redest és kamaráit, kinek még a vizitkártyán is Pista s kereszineve ! A minap is vármegyénk egyik deszka- egyenesnek épen nem mondható gyönyörű járásában, melyet valaki a „sárga hegyek országa“ címmel ruházott fel, lovakat vásárolt. Azaz csak szeretett volna, mert a vidéknek nem épen Ázsiából bevándorolt jó népe. mivel a hivatalos hirdetményen az állt, hogy „aki lovát eladni hajlandó“, nem igen rendezett valami nagy kínálatot. Az ezredes ur, mive! hajdanta sok asszonyi álomban szerepelt d-b trr mete újabban némileg a „magyar mell“ felé hajlik, elhatározta, hogy —• felhasználva a mostani élelmiszer- hiányt — némileg szakit a hazai konyhaművészet nyújtotta túlságos élvezetekkel. Ilyen szándékkal szivében érke zett már a járás székhelyére is, a mely annyiban hasonlít Nizzához, hogy, ha az ember nagyon uuja magát a varosban, hit kiráudul a vidékre. Rossz vicc, de máiban tényleg nem lmsonlit hozzá. Szóval ebben a csinos provinciális városkában nem fogadta el a több oldalról vett meghívásokat, hanem az állatorvossal a nagy vendéglőben *csak« egy szép fejes salátát rendeltetett ecettel-olajjal. Fejes salátát ebben a szárazságban és az ottani nagy kocsmában ! Természetesen ebéd nélkül maradt. Estefelé a járásnak nagyapa létére is legszebb jegyzőjéről híres falujába utaztában keresztül kocsizott, a szintén több mindenről hires Borosdon és ott „auf einen Sprung“ betért egy hosszú sárga házba, mely Tolnában arról nevezetes, hogy abból vonult be a legtöbb katona a moz góaitáskor. Elmondván a saláta esetet természetesen meghívták másnapra ebédre, de az ezredes, kinek e téren nagy, vagy jobban mondva bő tapaszta latai lehetnek, kikötötte, hogy ne legyen mis ebédre, mint leves, főtt hu* és tészta. Hozzátette, hogy most najdnem hazafiatlanság többet enni, kivált húsfélét. A sugárszép, nyúlánk termetű Lázi kisasszony kertére mégis beleegyezett, hogy a leveahus legalább garnirozva legyen. A borosdiaksn akart kifogni konyhai dologban ? No lássuk hogyan járt! Az aiztal gyönyörűen feldíszítve a pompás dáliákkal, melyek vitéz fiai után szintén egyik nevezetessége a sárga háznak. Az idén ugyan, mert nem volt eső, a virágtövek slacso nyabbak maradtak, úgy hogy a szépen nőtt (ez germanizmus! A szedő) házi kisasszonynak ugyancsak bajul- doznia (hát ez milyen -izmus?) kellett, mig a nagy csokrokat összeszedte, melyek sűrűn borították a bosszú asztalt, mégis helyet engedve kellő számú boros üregnek is. Kezdődik az ebéd: Leves tüdős- táskával. Főtt pulyka, több tálon a következő körítésekkel: Sonkás rizs, libavér, malac-aprólék, velő tojás sál, rántott kel, nem is szólva az idevágó normális dolgokról, mint burgonya, sárgarépa, zöldbab, gomba, uborka stb. stb. A tészta húsos rétes volt. Pista kamarás, becsületére legyen mondva, sterahunyoritás nélkül meg ette az általa engedélyezett „Károm tál“ ételt és végül csak ennyit jegyzett meg : „Háborús ebéd Borosdon!“ Sőt ott maradt vacsorára is megkóstolandó amaz állatok busát, me lyek áldozatul estek, hogy „többféle“ garnirung legyen a leveshusboz. Vacsora után még azt konstatálta egy sikerült felköszöutő keretében, hogy ellenségeink kiéheztetési szándéka ngy játszik még messze áll a megvalósulástól vagy valami hasonlót! Az ezredes ur — hiába, holtig tápul a jó katona! — azóta ilyen alkalmakkor óvatosan igy precizirozza szerény kívánságát: „Laveshus egyféle garnirunggál, de az ne legyen húsféle.'-1 Még igy is attól lehet tartani, hogy nem fogja visszaszerezni a régi karcsú termetét, amíg foglalkozásánál fogva gyakrabban ebédel Borosdon, vagy hasonló helyeken. Kár, hogy lapunkat nem igen ol vsssák entente körökben, (De már ez ellen protestál — a szerkesztőség), mert bizonyára pukkadoznának az irigységtől, ezeket olvasva úgy éreznék magukat ellenségeink, mint a régóta körülzárt vár őrsége, mikor az ostromlók gulyáságyuiból az ételszagot hozza a szél. De úgy kell nekik ! • Be»« Trorato. Pilzenben. Reggel már jókor masíroznak * bakák, a mókusok az „egzecir platz“ felé. A városból kiérve vigan fújják a nótát, amelyre büszkén lépegetnek : »Reien, reien, doppelreicn reksz um 1 Direkció a littici templom. Lesz még nékem direkció más is ; Fehérvári vasút állomás is !< Itt van a Kader nnk. Itt vannak a mi tolnamegyei fiaink, a dicső Hindenburg bakák. Itt képezik k> fiáinkat és apáinkat a katonai tudományokban, hogy azokban megerő södve a harctéren minél több dicsőséget hozzanak a magyar névre és ezredünkre. 14 hónapja élvezzük már a város vendégszeretetét. A bölgyközönség az első perctől kezdve rokonszenv vei fogadta a lovagias, hevesebb temperamentumu magyar katouákat, sőt ma már nagyon sokan beszél nek közöttük magyarul ia. Most már a férfipépséggel is, sógorzik a baka, akik közül azonban az első időben sok megúszta a Radbu.-&-vizét, amely csendesen, csobogva folydogál a városén keresztül s titkait senkinek sem fecsegi ki. A város hatalmas völgyteknőben terül el. Dombos, erdős vidék szegélyezi. A házak és paloták töm kelegéből hatalmas gyárkémények merednek az ég felé ; bőségese« ontják magukból a kormot, amely a nyitott ablakokon a lakásokba szálldogálva a háziasszonyokat a gyak- rahbi tisztogatásra buzdítja. Bumm . . . Bumm . . . Minő isme ros hangok, melyeknek hallatára nem éppen kellemes emlékek ébrednek a katonában. Ágyú bzó. „Virtigliclie“- agyu. A Skoda dolgozik. Gyártmányait próbálják ki. A mi büszkeségeinket, a jó öreg Schwere két. t—. Egész városnegyedet foglal el e gyár, melynek beléletébe pillantani szigorúan tilos. Éjjel-nappal zúg zakatol, fáradhatatlanul ontja magából a vár- düngető, föidrengető agyukat, gránátokat, srapnelleket. Világhírű nevezetessége a városnak a pilseni „pivo“. A jó pilseni sör. A bennszülöttek 10—12 korsó elfogyasztása után könyékre támaszkodva csendesen elbóbiskolnak. Eb ben még a gramofon (amely egy sörcsarnokból sem hiányzik) rekedt hangja sem zavarja őket. Bezzeg kinyílik a szemük, ha a szomszéd szobában megszólal a magyar cigány s felharsan a magyar nóta: — Hej, ha ez a csárda Tisza partján volna ! . . . Bakáink kényelmes kaszárjaya- és iskolaépületekben vannak elszállásolva. — Esténként hatalmas tömeg korzózik ezen épületek előtt, amikor a „Beschöftérung“ után a nyitott ablakok mögül megszóllal az énekkar, a — Führer ur — vezetésével és megszólal a magyar nóta: — Édes anyám ne sirasson Majd lesz nékem rózsás sírom Valahol az orosz határon . . . Érzéssel, szinte áhítattal fújják. Majd azután egy vigabb nótába kezdenek : Nincsen olyan cseléit lány itt Pilsenbe Kisek nincsen magyar legén kedvese... Az idő rokkáján gyorsan lepereg e pár hónap. „Kitanultak“ — a bakák. Megalakul a Marsch. „Feltakarnak“ rá a fiuk. Nemzeti zászlókkal fellobogózva zene kiséri ki őket a vasútra. Bámulnak is a csehek, hogy milyen jó kedvvel, milyen lelkesedéssel megy a magyar katopa a harctérre ! Megindul a vonat. Lassan, méltóságteljesen. A kerekek egyhangú kattogását tulharsegja a fiuk vig danája : — A gőzösnek hat kereke de fényes. Azon mennek el a magyar legények... Tölgyfaleveles sapkájukkal még- egyszer búcsút intenek a pilseni „Sleéiakák“-nak ; majd lassan eltűnnek a távolság homályában. Isten veletek fiuk ! Segitsen benneteket a Magyarok Istene! __________1916. augusztus 24. Sc hmidt Jenő. Tábori levél két tolnanegyei huszártisztről. Kövy Árpád, losonci ref. lelkésztől, ki pár évvel ezelőtt Tohiavármegyé- ben káplánkodott a most a magyar lovasdandár tábori lelkésze, vettük a következő sorokat: A»g. 12. Mint a népfelkelő magyar lovasdandár tábori lelkésze, aki már körülbelül egy esztendeje végzem az Ige szolgálatát, itt kinnt a harctéren, keresem fel e pár sorral Szerkesztő urat. A mi bátor, derék tolnamegyei tisztjeinkről óhajtok néhány szóval megemlékezni. Igazi mintaképe mind a kettő, úgy Dömötör Miklós hadnagy, mint Fördös Mihály főhadnagy a kötelességtudó, semmi fáradtságtól és kockázattól vissza nem riadó mintaképe a magyar katonánakIgazi büszkeségei a mi sok megpróbáltatáson keresztülment huszárdandárunknak. — Ez a szintnagyar lovasdandár (amelyet Oséa« dandár névea ismer mindenki) a 10. magyar huszárezred öregebb legénységéből és tisztjeiből alakult, mindjárt a háború kezdetén. — Végig küzdötte a szerbiai, lengyelországi, kárpáti, majd a keletgaliciai és legutóbb a volhy- niai nehéz harcokat. Mindenütt oda irányították, ahol legnagyobb volt a veszély és mindenütt becsülettel, vitézül állotta meg a helyét. Eharook alatt már kétszer fogyott le, de mindig kiegészítették s ujult erővel ment az ellenségre. Különösen sokat vesztett a banumini, majd legutóbb a szopanovi kemény harcok alatt. Itt igazán bámulatraméltóan viselkedett. Miden a többi csapatok már visszavonultak, a népfelkelő huszárok még mindig tartották magukat és nem engedték előbbre jutni az óriási tömegben támadó ellenséget, öt napi irtózatos harc után vonultak csak vissza, de most se pihenőre, hanem, hogy lóra ülve, más — talán tnég • veszélyesebb helyre menjenek. Itt küzdenek most újra, már 3 hét óta. Tolnamcgyéből is több huszár van a csapatban s mindannyian a vármegye ősi tradícióihoz hiven, szolgálják hazájukat. És most hadd fordítsam a szót újból a mi derék tolnamegyei tisztjeinkre. Fördős Mihály főhadnagy és Dömötör Miklós hadnagy a dandárnak csaknem a megalakulásától kezdve szolgálatban lévő tisztjei. A* összes , eddigi harcokban tevékenyen és ered ményesen vettek részt. Fördős századparancsnok volt a szopanovi harcokban. az öreg Dömötör pedig az osztály segédtisztje. Fördős század jábél a borzasztó harcokban nagyon sokan vesztek el, de drágán adták magukat, mert miudemk vitt magával legalább is 10 szolgának való muszkát a másvilágra. A jó Dömi bácsi meg (mint ahogy mi Dömötört becéző néven nevezzük) Schwsrciel őrnaggyal a harcot irányította, de ők sem hátulról, hanem legíöbbssör a legelső vonalban. Isten csodálatos kegyelme őrizte meg eddig a^ két
