Tolnavármegye és a Közérdek, 1916 (26./12. évfolyam, 1-79. szám)

1916-07-13 / 55. szám

XXVI. (XII.) évfolyam 55. szám. Szekszárd, 1916. julius 13. Előfizetési ár: Egész évre ..............16 korona Fél évre.............. 8 > Ne gyed évre .... 4 > Egy szám ára ... . 16 fillér Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 kor., további sor 30 f. — Nyílt­téri garmoDd soronként 40 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint egyszer : csütörtökön. Szerkesztőség: Bezcredj lstván-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő _ összes küldemények. Kiadóhivatal. Béri Balog Ádám-utca 42. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Telefon szám: Főszerkesztő; 18. — Felelős szerkesztő: 24 — Kiadóhivatal: 11. Néptanítók, ha az előfizetést egész évre előre bekül­dik, 8 korona. « Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. izenetet a távoli hazából, sza- j vakat, melyeket meg sem ért, de meg sem hall a fogolytartó j gazdátok: otthon is aratnak. Ez az izenet adjon nektek erőt a munkára, türel/net a várako­zásra. Dolgozzatok, hisz szere­titek a földet és a föld nem el- I lensége senkinek. Arassatok, mert akikért elsősorban dolgoz­tok, azok ártatlanok e vérözön- ben. A fiakat sírva váró szülők, a férjeikért reszkető feleségek, az özvegyek és árvák nektek nem ellenségeitek, hanem min­den szenvedésteknek osztályosai. Dolgozzatok, mert minekünk nem jelszavunk a védtelen és békés lakosságnak kiéheztetése. Aratnak! És ti, kiket leara­tott már a nagy kaszás, ti meg­tört szivü és szemű hősök, kik az édes magyar földnek magyar voltáért és szabadságáért ontot­tátok véreteket: aludjatok nyu­godtan a Kárpátok lejtőin, a do- 'terdói íönsikon, a Lovcsen tö­vében, a lublini síkon, a Macsva erdőiben. Mi mindnyájatoknak sírja íölé egy keresztet teszünk. Egy buzakeresztet. A halál zsák­mánya fölé az élet szimbólu­mát. Szálljon le sírotoknak mé­lyébe az a boldog megnyugvás, hogy ime, élet kél a sírból, ime ti éheztetek, de gyermekeiteknek van már betevő falatjuk, ti szen­vedtetek, de családotok nem eszi a szolgaság keserű kenyerét, ti nem véreztetek hiába, mi nem verejtékezünk hiába. Fehér nyir- fa-kereszt, arany buzakereszt, egyesüljetek ebben a szent frigyben most, amikor nálunk aratnak. . . . Aratnak. Szivünk úgy telik el hálával a jó Isten iránt, ahogy csűreink telnek az ara­tás áldásával. S miként a zsol- táros az egész természetet, a napot, holdat, csillagokat, a föl­det és a vizeket, a szelet és a villámot, a havat és deret, a földnek minden növevényét föl­hívta, hogy áldják az Urat: úgy szólítjuk föl mi is az egész ter­mészetet, hogy áldja és magasz­talja a tölséges Istent és kérje őt, adja meg nekünk mihamar a legszebb, leggazdagabb ter­mést : a kiontott vérnek magvá- ból kikelt békességnek aratását! A polgári Iskolák reformja. Irta: Balassa Sándor állami polgári fiúiskolái igazgató. A magyar ifjúság nevelésének tár­sadalmunk igényeihez és életviszo­nyainkhoz való alkalmazkodását e történelmi idők nehéz napjai sürge­tik a legközvetlenebbül. A gyermek­nevelő családok iskoláztató helyzeté­nek megkönnyítése is a háborús jó­tékonyságok közé soro’ható. E téren Aratnak. Irta: l)r Magyarász Ferenc. Aratnak! Egy röpke szóban mennyi öröm, mennyi remény, mennyi hálaadás! Aratnak ! Zenévé válik a ka­sza pengése, dallá lesz a hulló rendek ritmusa. A régiek regéje a szférák zenéjéről szól. Mi a titokzatos, füllel meg sem hall­ható, csak az érző szívvel sejt­hető dalt nem a fel legek fölött, hanem a szellőben hullámzó kalásztengerben keressük. Ez a mindenség dala, ez az élet éneke, az Alkotó dicséretére. Aratnak! A nap első sugarai még nem keltették föl álmukból a dalos madarakat, még nem verődnek vissza a virágok kely- héről: máris talpon vannak az emberek és mennek ki a máso­dik buzaszentelő körmenetre, a mikor a kéz nem imára kul- csolódik, hanem munkában se­rénykedik, amidpn az ajknak hangos könyörgését a szívnek néma, de őszinte hálája váltja föl. S ha leszáll az éj, sötét fátyolával az törli le a fáradt embereknek homlokáról a verej­téket. t Aratnak a magyar földön. Ezt az áldott munkát, hála érte a Mindenhatónak, nem zavarja a pergő tűz, nem gátolja az offen­Régl harcok idejéből.* Irta: Bodnár István. II. H kárpáti nagy betöréskor. »Éheztek, fáztok ? — szegény gyerekek, No, majd segítek, oda nézzetek! vtt előttetek a dús Kánaán, Jólét kacag ki a ház ablakán ... Az Bártfa ... Kassa ... és alább — Tokaj — Lángborba fül ott minden jaj, sóhaj I Tavaszra aztán mienk — Debrecen, Mind — mind, ameddig ellát ott a szem I S a Hortobágyon nem csak délibáb, De messziről int kenyér, friss kalács, Lágy, puha, foszlós, könnyű, mint pehely, Ha király szegi, az is — ünnepel... — Nos rajta hát, ti ácsorgó ebek, Kancsukát vártok? — Tüstént— menjetek! •— Imigy kiállt a muszka ezredes, Éhes népe örömtől nem repes, De lassan indul, mint a — birkanyáj — S alig-alig ment, nhris meg-megáll, Mert a Kárpátban csípős lett a szél: A puskacsöve rekedten beszél, És az ágyú is csak fojtva köhög, De a »honvédek«, »veres ördögök« Akként rohannak, mint a zivatar, Az éles szurony mély örvényt kavar, Amíg vér-pára oldja a fagyot S mint egy kis patak messze kanyarog ... Közben megered: gépfegyver-eső, Ez az igazi: halálmagvető ! Előtte ember, állat nem marad, A gárda-ezred úgy iut, mint a — vad. Az ezredes meg lent a hóba már. De félholtan is folyton kiabál, Szidja szolgáját, aki felszedi, Pisztolyt szegez, ököllel megy neki: »Ne velem törődj, de kiálts barom, * Felolvasta a szerző egyik háborús dél­á non. ziva, nem hiúsítja meg a ten­gernyi ellenség. Igaz, hogy so­kan hiányoznak, akikre oly nagy szükség volna itthon ; igaz, hogy férfiakká edzett nők, idő előtt nekiserdült gyermekek, újra meg- ifjult aggastyánok végzik ezt a munkát; igaz, hogy az uj nép- vándorlás Ázsia síkságainak szőke szülötteit, meg a Balkán hegyszakadékainak szálas fiait sodorta az aranykalásszal ékes rónaságra; de az a fő, hogy van mit aratni és van, aki le­arassa. Aratnak! Ti barna gyermekei a magyar hazának, kik ott fenn, a harcmezőn, a halál aratói'vagy- tok, kiknek szurony a kaszátok, kard a sarlótok s kik a szeren­csétlen ellenség hulláit rakjátok szomorú keresztekbe, szálljon erő karotokig, kitartás a szive­tekre arra a gondolatra, hogy abban a magyar hazában, mely­ért ti harcoltok, most folyik az aratás. Aratnak! Mintha látnánk tite­ket, szegény magyar hadifog­lyok, kik valahol . zsiában, po­gány eleink ősi hazáján is mesz- sze túl, szintén arattok. S ha déli pihenőre egy fának árnyé­kába dőltök, hallgassátok meg, hogy mit susog néktek a szi­bériai nyárfának ezüstös levele. Azt susogja, hogy izenetet ho­zott nektek a nyugoti szellő, Ne fussanak ... Előre ... Akarom ... Száz halál fia, aki meg nem áll 1 — Közben felsóhajt: mit szól majd a — cár?! S őrjöng, tombol már, hangja zúg, süvölt, Majd karddal csapkod a friss hóba kört: Üsd, vágd, előre ... Tokaj... Debrecen ... Hajrá !... Még csak most szorítsd ezredem I... — Hiszen szemem a Hortobágyra lát S ide hallom már a — kolomp szavát...« Vergődik soká ... Elpihen a zaj, Az egész völgy egy néma ravatal. S mikor kis/enved, a holttest felett, A hfl szolga keresztet veteget... S ott a távolban piros lesz az ég, Sok falu, város, átkot szórva ég. A véres zsarát halott gyertyaként Rémes világgal szórja rá a fényt. De később enyhül s mint szelíd mosoly A kék éggel a vad fény összefoly. S engeszteléskép ott, lent, messzire, Mint galambszárnyban puha, lágy pihe, Halkan megsuhan, repül, száll a hang, — — Épp most kezd sírni távol, csendesen, Méla zsongással egy — kicsiny harang ... Pityu. Irta: Marosy János. Pityu a napfényben született s nap­fényben is halt meg. Tavaszi, máreiusvégi napsütésben látta meg a napvilágot valamelyik ; dunántúli kis sváb faluban s mesz- sze onnan, Oroszország kietlen róná­ján, téli, decemberi tiszta verőfény­ben hunyt el. E két határidő közé sok minden esik ! Boldog gyerekélet, vidám ifjúság, aztán változatos ka­tonaidő, amit ostobán egy rnnszka- ! golyó szakított félbe. Gyerek volt még Pityu! Tizennyolc évével olyan szende, félénk, mint egy ártatlan leány. Ve­lünk együtt őt is messze, egy ausz­triai garnÍ8onba vetette a sors; egy modern Sodorna és Gomorába. Mi többiek sorra megromlottunk, aklima- tizálódtnnk, felvettük az itteni szo­kás erkölcsöket, Pityu érintetlenül naiv maradt. Félt a nagyvilágtól, félt a félvilágtól s megijedt, ha egy piros ajk rámosolygott, halálra rémült s lelkendezve panaszkodott nekem, ha rákacsintott valamelyik kókszemü, szőkehaju csinos — senkiség ónagy- síiga. Gyakran kikelt ellenem is „ko­misz“ életmódom miatt. Velem őszinte volt, nekem elmondta minden búját, baját. Azt hittem minden titkát is­merem. Csak egy titkát nem árulta el. Tudtam arról is, hogy van, de nem sejtettem, hogy mi az. Aztán beosztottak mindkettőnket a menetzászlóaljba. Én csendes rézig- nációval belenyugadtam, Pityu, mint mindenki, ki először készül farkas­szemet nézni az ellenséggel, csupa tűz, csupa mámor, csupa lelkese­dés volt. Az indulás előtti napokban ki sem mozdnlt hazulról. Ha késő este haza­vetődtem, íróasztalnál találtam. Le­veleket irt. Sokat, lázas sietséggel. Amint beléptem, rögtön összepakolta s eltette azokat. Egy fogalmazvány- foszlánya mégis kezembe került egy­szer : — „Mélyen tisztelt Nagysád! Kedves kisasszony !“ — Banális meg­szólítás csak az egész, amit olvas­hattam s én azt hittem, megfejtettem már Pityu talányát. Tudom már mért sóhajtozik, tudom már, hová küldi azt a rengeteg levelet. Pityu szerel­mes ! Komoly betegség, de nem halálos. Aztán elmentünk. A vonat csupa virág, zászló. Mi katonák csupa jó- kivánatoktól roskadozó virág és sza- lagdisz voltunk. A virágok elhervadtak, a szala­gok megfakultak, a mámor, a lelke­sedés kötelességtudássá alakult s az élet, Pityu szegény fiatal élete sem­mivé/ halállá foszlott. Eltemettük bajtársi részvéttel, fájó szívvel. Eltemettük messze kicsiny falujától, idegen föld alá, orosz földbe. Orosz földbe, ahol a sirásó szanitée- katona ásója mastodon csontokat s őskori kövületeket vet napvilágra. Antik társaságba kerültél szegény bajtárs! Apróságait ón vettem át. Iromány - tárcáját s benne egy általa irt, de el nem küldött levelet is. Gondolva, hogy elküldöm én, keresem a cimet a levélben. A megszólítás ismerős r — „Mélyen tisztelt Nagysád ! Ked­ves Kisasszony!“ Olvasom — olvasom. A levél min­dig érdekesebb lesz. Szegény Pityu tényleg szerelmes volt. Szerelmes, de kibe ! Az én volt „csaknem — meny­asszonyomba“ szeretett! — Siegény Pityu, ha tudtad volna, hogy már­vány-szobrot szeretsz ! Bajtárs, cseréljünk helyet ! \ •

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom