Tolnavármegye és a Közérdek, 1914 (25./10. évfolyam, 1-104. szám)
1914-03-26 / 25. szám
hez egy minimális áldozattal kell járulnia. (Fadd 30.000 koronát, Szt-György több mint 20.000 koronát áldozott közúti célokra). Mi most a közgazdasági ellénérték: Először is a forgalom óriási emelése, javítása, teheráruban, direkt tehervonatok Budapest és dél felé. A direkt személy- vonatot — én, aki a teherforgalomra helyezem a fősulyt -— nem is említem. A vasúti forgalom ilyen nagymérvű emelése a megye fő gócpontján Bátaszéken és Dombóváron is uj vasuttechnikai berendezéseket fog előidézni és hozzájárul ahhoz, hogy Kaposvárról inkább Dombóvárra helyeződjék át az üzem súlypontja. Hisz: ha ez a vonal meg volna, akkor aligha esett volna el Dombóvár a javitómühelytöl. De itt van még az indirekt haszon is a megye rétszilas—dombóvári szakaszára. A Bátaszékről Dombóvárra beömlő alföldi forgalom olyan erővel rohanta meg a. dombóvár—gyékén/esi szakaszt, hogy a fiumei vonal másodvágányositását Adony-Szabolcs- nál megszakítva, csak Dombóvártól Gyékényes felé folytatják. Éppen a dombóvár— rétszilasi vidék helyi forgalmát, de a veszprémi és hidegkúti vasutakét is súlyosan befolyásolja már a mostani forgalmi torlódás az egyvágányú fővonalon. Ezt a szakaszt mentesiti majd a baranyavári vonal, de magával hozza később azt is, hogy előbb—utóbb a Veszprém—dombóvári vonal, úgy a baranyavári, mint szabadkai re- lácókban fontos transversális vonallá válik a darab- és teheráruk számára. Ép úgy hasznos lesz e vonal kiépítése, mely még ha a vicinális jelleg megmarad is, a forgalom tömege folytán alapos javításokra kényszerűi a vasutat, a szekszárd—rétszilasi vonalon, a gazdasági válság által,oty súlyosan érintett részére is. Csak, ha a baranyavári csatlakozás meglesz, lehet egyáltalában a paksi vasútról szó. Ezt az összeköttetést, melyet az adonyszabolcs—paks—tolnai vonalnak, az adonyszabolcs-—rétszilas—tolnai vonalnál hosszabb volta, a paksi állomás és Duna- part terepviszonyai, a Duna és a szekszárdi vonal közelsége úgyis nagyon költségessé tesznek, csak úgy lehet a környékre hasznosan, tehát olcsó tarifákkal megteremteni, ha nem vicinálisba, hanem Tolnánál egy 2_______________________ TÁRCA. A népjogok. Csip-csup sikereken felbátorodva, Két proletár veréb nagyon merész lett: Hipp-hopp: elfoglald a fecskefészket. „Jusson most már nekünk a tisztelet, Melyet eddig e frakkos pártfogoltak Előjogon maguknak bitoroltak.“ A gazda látta s elkergette őket. S szólt párjának a veréb nagy szitokkal: „Látod? így bánnak ok a nép jogokkal!“ SZÁVAY GYULA. Egy tolnamegyei körorvos 25 éves naplójából. Igaz történet az életből. Harmadik év. (Folytatás és vége.) Lefekszem ágyamba, alvásról szó sem lehet, borzaszt > látományok gyötörnek, egy rémes bűnesetnek lettem közvetlen fölfedezője, az egymással e lentétes gondolatok iszonyatos harcot vívnak lelkem vilagáoan, átkozom a sorsot, amely nekem nven kegyetlen szerepet juttatott, itt vagyok fi ital kezdő orvos, kidobva az exponált bűnöző helyre, nincsen collega akivel tanácskozhatnék, hogy mi a teendő ilyen esetben? ^ magasabb forgalmi vasutba vezetjük bele. Ezt a célt pedig és addig is a paks—tolnai automobil járatot hatalmasan elősegíti a baranyavári összeköttetés, a szekszárdi vonal-forgalom szaporításával. Soha még kisebb áldozattal nagyobb közgazdasági eredményeket nem lehetett elérni, mint ez esetben, nemcsak a vasút mentén, de az egész vármegyére nézve is. És csak elismerés illeti úgy főispánunkat, mint alispánunkat is, hogy ebben az ügyben is megtalálták a helyes utat a megye javához. TOLNA VÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK Munkácsy. Reflexió. hta: Harsányi Jenő. A „vagy jót vagy semmit“ phrasis nagyon is emberi. Gyarló, gyenge és szentimentális, mint maga az ember. De nagy képű is. Megható gesztussal hirdet amnesztiát azoknak, akiket elszólitott mors imperátor. De kicsinyessége mellett is, kétségtelen, kész humanizmus. Vannak azonban kivételek, egyedek, akiket e kategorikus imperativus nem érint. És itt a művészekre gondolok. A halott emberekre Azokra, akik mint emberek elenyésztek, de mint műuészek tovább élnek. Mert a művész — nem az epigonokat értem — Phoenix, aki hamvaiból megfiatalodva támad fel. A halál náluk nem az élet epilógusa, hanem biológiai transzfiguráció, a Lét uj fejezete, az anyagtól felszabadult szellem láthatatlan élete, ami csak láthatatlan, de jelenléte hat, nevel, oktat és irányit. Es ez magyarázza meg a művészi halhatatlanságot és ez az a láthatatlan erő, amely a „hagy“-okát kiemeli a kalmárkodó tömegből, a „hosszuhajuak“ lármás tehetetlenségéből s a hírnév templomába viszi, oda, amelyről d’Áiambert mondja : ,,ebben a templomban csupa halott lakik, aki életében nem jutott be és egynéhány élő, akiket, majd ha meghalnak, mind kidobnak onnan". Ez magyarázza meg, hogy miért nem lehet a kor, amelyben a n űvész él, jó kritikus. Leszámítva az emberi szenvedélyek ezer módozatát, a friss effektust, amit a mű okozott, a 1 mámort, amely a végleteket szereti, gyakran a kivitel ismeretlensége, a mű tartalmi gazdagsága, amit csak évtizedek, évszázadok képesek kibányászni, az, ami a művésznek hal hatatlanságát, müvének konzervált értéket ád. Sőt merem állítani, hogy a nagy művész nem korának, hanem későbbi időknek dolgozik. És itt gondoljunk Stendhalra, Schoppenhauerra, vagy a mi Katonánkra. Az utódoké tehát a kritika joga. Minden ,,aut bonum, aut nihil“ kikapcsolásával. Korlátlan szabadság, szubjektív érzések, (mert a kritika lyra) értelmi és érzelmi közösség, avagy disszonancia — a kritika pillérei. S különösen az elsővel sűrűn visszaélünk. Gyengeségünket azzal a Jogi, közigazgatási ismeretem semmi, a hivatalos eljárásokat nem ismerem. Milyen jó volna ha csak egy ügyvéd is kénytelen volna a községben letelepedni, akivel az ember az eset jogi részleteire nézve kénye-kedve szerint kiperelhetné magát. Mennyire megkönnyebbedném. Senki sincs akivel szót válthatnék. Lidércnyomásként nehezedik rám fiatalságom botor állatias ös: tönéből kifakadó felhevülésem. Hogyan fog ez végződni. Mik lesznek következményei. Ilyen töprengések között fetrengek órákon keresztül, szempilláim nem képesek lezáródni, szinte megváltásképen esik, amikor ajtómat zörgetik : »tessék felkelni tekintetes uram, mert meghalt a szomszéd.« A református vallásu halottaknak az úgynevezett íuneratorok vagy bejárók által való bejelentése a legzaklatóbb dolog a körorvos halottkémre nézve, mert rendszerint már a korai hajnali órákban jön bejelenteni az éjjel történt elhalálozást s ebbeli megtisztelő hivatását oly komolyan veszi, hogy mindaddig nem tágít, mig magával az orvossal nem beszél, minthogy a tiszteletes urnák a reggeli istentiszteletnél ki kell jelenteni a halott nevét és a temetkezés idejét, és mivel rendszerint a család vagy a község legtekintélyesebb tagjait szokták megbízni e tisztséggel, a personatus megbízottak jogosítva érzik magukat az orvost legjobb álmából feldurgatni, csakhogy ezen fontos megbízatásuknak híven megfelelni látszottak légyen. Az állami anyakönyvezés a fiatalabb orvosi nemzedéket ettől az igazán kellemetlen zaklatástól is megmenti, amennyiben a legközelebbi családtagoknak teszi kötelességévé a bejelentést és igya funeratorok lassan kivesznek. Ajtómat kinyitva, röviden tudomására hozom . a bejárónak, hogy a temetés idejét meg nem határozherberti, pökhendi puffogatással akarjuk leleplezni, ami annyira jellemzi a mai kritikusokat. Most is, hogy az Ernst-muzeum összegyűjtötte Munkáesynak néhány nagyobb és ismertebb képei mellett tanulmányait és vázlatait s kiálli- tást rendez azokból, igen disszonáns hangok ütik meg fülünket. ,,Teatralis vásznai nem érdemelték meg a nagy elismerést . . .“, „kompozíciói csi- nálmáoyok“, „az alakok egyensúlyba állítása akadémikus", ,,a színpadi ábrázolásnak, színészi pózolásnak a túlzása“ („Krisztus Pilátus előtt“), ilyen és ehhez hasonló frázisoktól hemzseg néhány fővárosi lap. És itt eszembe jut Confucius ragyogó mon dása : ,,Az igazi tudás az, hogy ismerjük azt, amit ismerünk és ne ismerjük azt, amit nem ismerünk“. A tökéletesség teli át ,,Ding an sich“ Ehetetlen számunkra s nincs az a genie, az a művész, kinek minden kiválósága mellett hiányai és hibái ne volnának. Ezt megérteni már a hétköznapi fejnek is kötelessége s mennyivel inkább a kritikusé, kinek a kompenzativ rendszer alkalmazását — mert napsütésben és árnyékban egyaránt, mozog — elmulasztani, azt mellőzni soha sem szabad. Minden állapot a fejlődés eredménye. A művészetben is. Jákób létráján csak fokról fokra lehet haladni. S a létra tetején ülőnek orra alá dörgölni, hogy ,,te is ültél az első fokon !“ ugy e bár ez nevetséges ? Kritikusokhoz semmikép sem méltó. (Vagy csak azokhoz méltó ?) Aki ismeri Munkácsy szédületes karrierjét (és ki nem ismeri?), mint lett a kis festéktörő asztalos inaskából annyi szenvedés között világrészek Titánja, aki ismeri azt a gigászi erőt, akaratot és ambíciót, mely felsegítette őt a fen ségesen zord magaslatokra, az csak remegő csodálkozással beszélhet az ő művészetéről. Ami az olaszoknak Botticelli, az nekünk Munkácsy. A festészet egyik lángelméje, egy igazi teremtő művész. Az a vegyes gyönyör, melyet bennünk művei keltenek, egy neme az ideges remegésnek. Vannak hibái, de nagy kiválóságai feledtetik velünk ezeket. Sokan ,,iskolás modorát“, mások „klasszikus 'hidegségét“ hány- torgatják ; mások Jézus képeinek esnek neki s súlyos ballasztnak nevezik művészetét. Legeredetibb azonban Malonyay, aki Munkácsy tragédiáját abban látja, hogy : — Munkácsy idegen országban és ott a műtermében élt. Az idegenben töltött hosszú évek folyamán lassan, észrevétlenül szakadoztak szét a gyökérszálak, amelyek e tiszta, szinmagyar lángelmét a saját talajából, hazulról táplálták. Eleinte még könnyen teremtett, észre se vette, hogy baj lesz ebből úgy. Hisz különben sem elemezgetett ő soha. De amikor kezdtek szán dékai az ereje fölé nőni s pihenni, uj erőt gyűjteni kívánt volna, maga rémült meg néha legjobban attól, hogy mennyire idegenben van és ösztönszerüleg hazavágyódott. Idegen volt körülte a nyelv, amin beszéltek s amelyet ő soha teljesen megtanulni nem tudott, idegen, amit gondolnak, amit éreznek, az otthona is idegen ... Hogy vágyott ilyenkor haza, magyar testvérei közé, ____________1914 március 26. ha tom, mivel a halálesetet a hatóságoknak be kell jelenteni. (Nevezetesen akkortájban még a szolgabiróságnak és a járásbióságnak.) Nem sok vártáivá azt izeni nekem újból a vendéglősné, hogy ő követeli férjének eltemettetését és ne merészeljek ebben az ügyben semmiféle jelentést tenni, mert ő ártatlan, máskülönben majd megmutatja, hogy őt kinek hívják, Elképedve a részben jogosult, merész hangon való fenyegetéstől, magamhoz térten, szerényen jelentem ki azt, hogy „sajnálom nagyon, de nem tehetek róla.“ Őszi verőfényes reggeli napsugár törik meg ablabomon és én .ezek mellett most már határozott vonásokkal irom meg jelentésemet: ,,N. N. lakos hulláját megvizsgálván, rajta az erőszakos, mérgezés halál esetének tüneteit találtam.“ A hulla boncolását elrendelik, az orvostörvényszéki boncolást megejtjük, mely alkalommal a zsigereket stb. üvegekbe rakva szabályszerűen lezárva, a bíróság azokat az országos vegytani intézethez küldi. A nyomozás megindul, a csendőrség a javasasszonynál házkutatást tartva, ott 10 kilógrammnyi veszettség ellen való port, illetve orvosságot kobozott el ; a kuruzslónőt letartóztatták. A fényesen rendezett temetésen még egyszer láthattuk a hires szép asszonyt teljes díszben, amint a koporsót kisérte, de már ekkor a nagyközönség csendes megvetése érezhető volt Egy héttel utána a községből végleg elköltő zött, nem volt maradása. Szerzett tapasztalatok: A kuruzslónő el fogatása után, napról-napra jelentkeztek nálan azzal, hogy ők a veszett kutyától ijedtek meg adjak tehát nekik ez ellen orvosságot. Kezdet
