Tolnavármegye és a Közérdek, 1914 (25./10. évfolyam, 1-104. szám)
1914-03-16 / 22. szám
XXIV. X. évfolyam. 22. szám. Szekszárd 1914 március 16. THHAVARHEGVE ES A KÖZÉRDEK Előfizetési árj: Ejgész évre . . . . .16 korona Fél évre . Negyed évre 8 > 4 » 16 fillér. Egy szám ára Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 kor., további sor 30 f. — Nyílttéri garrnond soronként 40 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az opsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőség telefon-szám: 18—24. — Kiadóhivatali telefon-szám: 18—II. Szerkesztöseg: Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal: Béri Balog Ádám-utca 42. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítók, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 8 korona. Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Fömunkatárs : FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Kétféle becsület. Magyarország mégis csak a kaszinók országa. Politikai kérdések dőltek már el jobbra, vagy balra, mert a kaszinó vezéreinek ez vagy amaz a döntés kellett, a legvéresebb parlamenti harcok idején is az volt a legszörnyüségesebbnek hirdetett ítélet, hogy a szent és sérthetetlen kaszinó nem vállalt közösséget egy bizonyos politikai irány képviselőivel. És — hogy teljes legyen a dicsőség — a magyar politikai élet egyetlen napfényre került nagy vesztegetési afférjében, a Szapáry—Dienes— Papp Zoltán ügyben is a kaszinóban folytak az alkuk, tanácskozások. Néhány esztendő előtt még úgy is illett, hogy minden nagy politikai izgalom idején tüntető ifjúság vonult este a Kossuth Lajos-utcába és beverték a Nemzeti Kaszinó ablakait. Ma már nem tüntet az ifjúság, el is szokott a kaszinótól, pedig még ma is nagy dolgok bonyolódnak a kaszinók tájékán és roppant nagy jelentőségű eseménynek számit az Országos Kaszinó és a hadsereg között támadt affér. Nézzünk egy kissé a mélyére ennek a szokatlan konflktusnak. Egy hirtelen természetű mágnás, néhány csökönyös ellenzéki segéd és egy sor katonai szabályoknak engedelmeskedő törzstiszt összekülön- bözése szokatlan ellenfeleket hozott végül szembe. Ebben a monstre lovagias ügyben a császári és királyi hadsereg a sértett fél és az Országos Kaszinó az elégtételadásra szólított, a vitás kérdés pedig az, hogy van-e' kétféle becsület, még municiózusabban : van-e kétféle lovagias becsület, külön polgári és külön katonai. Ezt a különös kérdést, amelyet még az is komplikál, hog}' a polgári becsületnek ezúttal politikai illatú válfaja áll a mérlegen, ebben kell bölcsen dönteni a kaszinó kegyelmes és. méltóságos fejeinek. Ha azt döntik, hogy csak egy becsület lehet és sem polgári, sem politikai, főleg politikai szempontok nem formálhatják másként a lovagias ügyeket, akkor jaj az Országos Kaszinónak. A tisztek megelégednek és békén maradnak, de Vay gróf és az egész ellenzéki konzert azonnal alávaló kormányzsoldban álló társaságnak bélyegzi az Országos Kaszinót. Mert képzelhető-e más, mint becstelen, korrupt kormánypártiság olyan emberekről, akik nem tartanak „von Haus aus“ elégtételadásra érdemetlennek minden parlamenti őrségi tisztet és el tudják képzelni, hogy a honatyai immunitás nem terjed ki a válogatlan, utszéli, tudatos gorombáskodásra is ?! Ha pedig ezt az álláspontot valamiképen mégis elfogadja Wekerle Sándor kaszinója, akkor a katonákon a sor és akkor felrobbant a szép társaság. Az Országos Kaszinó tulajdonképen teljes joggal kérdezhetné: miért kell neki lenyelni ezt a békát? Nem ártotta magát soha politikába, távol maradt minden tüntető, vagy titkos beavatkozástól, nem törődött azzal, hogy két korrekt, jeles, úri tagja, aki a kaszinó termeiben békés szomszédságban forgatja a kártyalapokat, ugyan az nap délelőtt a parlamentben vadul nézett szembén egymással és az egyik — az ellenzéki — nem is súlyos, hanem kaszinóilag elképzelhetetlen durva kifejezésekkel traktálta többséghez tartozó kaszinói tagtársát. Más a parlament és más a kaszinó — mondották és tulajdonképen ezzel a bölcs mondással jelentkezett először az a valószínűség, hogy csakugyan kétféle becsület van. Nem katonai és polgári becsület, hanem politikai és másféle. A külön politikai becsület fogalmának meggyökereztetése: az talán a legszomo- rubb eredménye a magyar ellenzék szomorúságokban épen nem szegény három esztendős tevékenységének. Egy darabig csak ment valahogy, hogy benn az ülésteremben ráorditott a harcias ellenzéki valakire: „Sótolvaj, hitvány, piszkos! Eladta a hazát!“ — és odakünn a folyosón barátságosan karon fogta: „Kérlek kegyelmes uram . . .“ A közönség már beleszokott ebbe a furcsa frazeológiába, amikor maguk a sértegetők megelégelték és azt kezdték hirdetni, hogy most már nemcsak tréfából fognak sérteni, hanem az életben is megvetésükkel sújtják a megsértetteket, akiknek azonban elégtételt — ha csak kikerülhetik — nem adnak, mert más a politikai sértés és más a személyes sértés . . . Ez a beteges, elfajult és egyazon társadalmi osztályok tagjai közé is éket verő felfogás szépen — egy-két párviadallal mégis megtűzdelve — virágzott addig, amig katonák nem kerültek a játékba. Itt már nem lehetett labdázni a szavakkal és mert mégis megpróbálták az uj, a politikai kisegítő becsületformulákba szerelmes honatyák: ennek köszönhető az egész kaszinói fölfordulás. Ferde szembeállítással lehet itt katoTÁRCA. Egy a sok közül. — Epizód a 1848—49-iki szabadságharcból. — Irta: V. Fejes György. Jól esik a képzelődésnek, ha valami kedves dolgot fényben és dicsőségben láthat; pedig a valóság sokszor nem felel meg neki s a benne szereplők ugyancsak le tudnák hűteni a múltak iránt való lelkesedés lobogó lángjait, ha úgy maguk tudnák elbeszélni amit átéltek ! . . . Mert hát szép az a dicsőség, de nagyon göröngyös az xitja,! A győzelmi babér rendszerint küzdelmek és nélkülözések után zöldéi csak ; a csaták diadalát könnyű a vezérnek jelenteni, de a legénység magaviseleté és edzettsége dönti azt el legtöbb esetben ! . . . Ezért tiszteljük a közkatonákat, mert nagyobbak ők, mint a hadvezérek ! . . . Trombita harsog, dob peieg, Kész a csatára a sereg Előre! Hogy magunk elé is tudjuk varázsolni azt az örökhirü vitéz honvédséget ! Mintha előttünk vonulnának a zászlóaljak, a dandárok, a hadtestek ünnepi díszben, cser- galyas csákókkal, ragyogó fegyverrel, csengő tábori zenével, lengő trikolórral, vidám kedélyhangulatban, dalolva, éljenezve, majd a halállal játszva é^ űzve az ellenséget egész a megsemmisülésig. Az ám ! , . . Nézzük csak meg az érem másik oldalát ! íme az alvidéki csatamezőkről, Bácska vendégmarasztaló fekete sártalajáról most vonul fel egy egész dandár a Tisza mellékére, az elhagyott verbászi táborból, hogy onnét ismét fel felé haladva megvívja a hires „Tápióbicskei“ és a még híresebb „Szob oki“ ütközetet. A februári olvadás sártengerré puhította az addig fagytól kemény földszint; ha hó nem huiott, zuhogott helyette a szapora hetes eső, vagy pedig aláereszkedett a sürü köd; váltakozva fuj t a metsző északi és keleti szél, amely elől — falu nem lévén közel — a szellős sátorok adtak némi eny- helyet; a lobogó tábortüzeket közben állta vagy ülte körül a fogyatékos rukáju didergő honvéd. Nem volt ott lelkesítő zene, sem kényelmes meleg szoba, puha aggyal, zsupp, szalma, a háti borjú, meg a köpönyeg. Soknak inkább volt szakadozott, kopott zsinóru attilája, elnyűtt nadrágja, foltozott vagy épen lyukas lábbelije ; ámde mindeme hiányt bőven fedezte és kiegyenlítette a nemes ügy iránti hév, a haza szent szeretetének belső lángja és a nélkülözésekben való közös részvét. — Crescit sub pondere palma ! , A nemzetőrt honvéddé fejlesztette az idő ! A cibakházi összecsapás már sejtem engedte az erő önérzetét, pedig ott még kevesen voltak. Minduntalan húzódtak fölfelé szaporodó tömegekben, megmutatni a világ előtt a honvédbecsületet és hogy milyen ereje van a szuronynak ! A harmadik zászlóalj második százada is ott vonul lassan a kecskeméti és körösi tanyák között. El vannak ugyan látva kellőképpen elő-, utó-, hát- és oldalvédekkel, de annál inkább marasztalja őket a bakkancsot elmerüléssel fenyegető lucskos sár; az aláereszkedett köd pedig gátolja a vidék közelebbi megismerését és a kellő tájékozást. Az elővédet alkotja 30 embor — nagy- részt kecskeméti fiú — egy fiatal, még bajusztalan, vékony termetű őrmester vezetése alatt, akinek foszladozó zsinóru nadrágja, avultas köpenye, szakadozott bojtu kardja, foltos csizmája van ugyan, de intelligenciára valló módon szívja a kabánószt és vidáman adomázik a többiek mulattatására, amit is olykor jóizü nevetés követ. — Eg-e a pipátok Miska ? — kérdi hátrafordulva az őrmester. — Jobb vóna, ha nem égne mán, mer az utolsó muníciót tömtem bele, — válaszolt mogorván a kérdezett, arcát törölgetve a megderesedett bőséges ködtől. — - Inkább szeretnéd a birkatokányt főzni a szentlőrinci karámban, úgy e ? — Azt tartom, többet is érne az, mint ezt a ködöt falni, meg úgy vélem, őrmester ur is szivesebben konviktusóna a kollégyiomba, — volt reá a válasz. — Hát bizony nem ártana már egy kis verekedés, legalább kiengednének ezek a gémbere- dett kezek és lábak — folytatá az őrmester. — A vóna csak jó, mer má nagyon is ágaskodik bennem a juhászvirtus ; aztán meg a kenyeremet is régen süthették meg; a bakkancsom pedig tavaszt érez, mivelhogy kinyílt az oldala. Amint igy beszélgetnek a homokbuckás partoldalban vezető utón, egyszer csak valami árnyékot vesznek észre velük szemben. Kibontakozva a ködből, látják, hogy az egy subás atyafi, lehajtott szélű kalappal; subája alól kilátszik a karnpós végű csati bot — tehát juhász. — Hová atyafi ? Mi hir a környéken ? — kérdi a kis őrmester harsány hangon. — Mi ám! Hát gyün a nimet, de nem sok, — válaszolt felemelt szemöldökkel — valami kilenc bagázsiás szekér, mindeniket három ló huzza, rajta ül tizennyolc cserepár gyalog, kíséri
