Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)
1913-08-11 / 64. szám
TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK 1913 augusztus 11, Azért derékon kell fogni a kérdést. Emeljük a tanítóság kvalifikációját és társadalmi állását, mélyitsük képzését és biztosítsunk neki tisztességes fizetést és akkor kívánjuk meg tőle és követeljük a legnagyobb szigorúsággal azt, hogy magyar szellemet vigyen az iskolába, hogy magyar érzést csepegtessen az ifjúság szivébe, hogy magyar önérzetre ébressze őket és hogy önfeláldozó magyar haza szer etetet plántáljon azokba a kicsiny szivekbe, hogy az terebélyes fává nőjjön ott. Tanuljunk e tekintetben Japántól és Bulgáriától, hol a nemzeti nevelés célja hősöket, héroszokat teremtett és a magyar tanítói kar ugyanazt fogja produkálni, ha viszont mi is előzékenyek vagyunk velük szemben. Erre azonban céltudatos, erős, nemzeti, hazafias szellemű politikára' volna szükség, amely politika kiküszöböli a kicsinyes pártpolitikát és föltételezi az együttműködést a honmentésben. A bujtogatók ellen pedig kérlelhetlen megtorlást kell életbe léptetni, mert a hernyókat nem szokás a iáról csak eltávolítani, hanem meg is semmisíteni. Itt az idő! Tegyünk és dolgozzunk, hogy el ne késsünk! Sztankovánszky Imre nyílt levele választóihoz. III. Azóta engedtek a 48-ból, azóta ismét az önmegtagadásnak, bizonyos félszeg helyzetek elkerülése iránti finom érzékkel az általuk már gyakran megtaposott ösvényre léptek ; belátták, hogy a két Ház nagy többsége által, nyugodt tanácskozások alapján meghozott, a magyar király által szentesitett és szabályszerűen kihirdetett törvénnyel szemben hasztalan minden privát hadakozás ; látták, hogy sok oly törvényi Ítéltek halálra maguk között, amelyeket közhasznú voltuknál fogva már semmiért sem kaptak volna vissza az áldásaikat élvező polgárok millióitól és ekkor a megsemmisítés orkánja a revízió szellőjévé változott. Most egy nagy kérdés merült fel előttük ; hisz az ellenzéken 5—6 pártra vannak szétoszolva: az ultramontán néppárttól a szabadgondolkozó radikálisok táboráig •— a 67-esektől el a legszélső 48 asig ; ennyi párttöredék a hatalmas, összetartó, egységes munkapárttal szemben ! Itt feltétlenül „fuzionálni11 kell, még pedig „kormányképes“ program alapján ! De hogyan vegyüljön olaj a vízzel ? Hogyan férjen meg egy zászló alatt ennyiféle politika? Hogy egyezzenek meg egy vezérben azok, akik most egy féltucat pártelnök alatt „küzdenek“ ? ! Tudom, a politika az exigentiák tudománya : tudom, hogy akik az ellenzéken ülnek, sokkal mérsékeltebb hangokat ejtenek, mihelyt a gyakorlati tevékenység terére kerülnek; mert a megvalósítás nehézségei miatt eszméik tulságait lesimitani kénytelenek. De hol vannak ott eszmék, ideálok? Nem! Az elvtelen- ség, a politikai kötéltánc ily fokát nem lehet csak megbotránkozással néznünk ! Az ellenzéken azonban, úgy látszik, más a felfogás ! Az alkalmaz kodás nem mindig szép, de gyakran célszerű ! Bele tehát a sok elvvel a szövetkezett ellenzék közös műhelyébe és ha van azok között olyan csomós fáju, mely kicsorbithatná a nagy eszter gályosok kopott kését: elő a koalíció klasszikus szótárával! Hadd következzék a kikapcsolás, felfüggesztés, jogfeladás, elvfentartás ! T. Polgártársaim ! Bármiként alakuljanak is a viszonyok, bármennyire is erősitgessék a „fúzió“ létrejöttét, én abban nem hiszek; nem született még meg az a tudós vegyész, aki ezt a keveréket szerves vegyületté olvassza! És ez szerintem még becsületére is válnék az egyes pártok elvhüségének. Vagy elképzelhetőe egy 48-as fából való 67 es vaskarika? Elképzelhetőe egy, az önálló bank és vámterület után sóvárgó radikális álmokkal kéjelgő Andrássy, ki nagynevű atyjának müvével, a berlini kongresszussal szemben a legújabb Károlyi féle szlávbarát irányzatnak kétes magaslataira „sülyedjen“ ? Vagy lehetséges e ez megfordítva. Nem Uraim, sok jó magyar közmondással világíthatnám meg ennek képtelen voltát. És ha egyszer mégis azt fogjuk hallani, (mert erre el lehetünk készülve) hogy meg van a párthoz a p/ogram, találtak fejet a kalaphoz, hogy kész a nagy „fúzió“, akkor is nem házasság, nem egy közös család alapítása lesz az T. Polgártársaim, hanem amint arra mifelénk mondani szokás, csak afféle bagóhitre való összeállás, melyből csak törvénytelen fattyú szár- mazhatik ! Mert hisz mik a pártok, ha nem egy meglevő közös ideál, eszme, cél köré csoportosuló emberek, mely eszményi célnak a párt csak szolgálni akaró eszköze és nem mint az ellenzékiek képzelik: hogy meglévén az emberek, keresni kell egy közös célt, amely őket szolgálja. Félek, a fuzionált ellenzék is csak úgy állana velünk szemben, mint a gyanakvás, a gyűlölet és rombolás pártja, a bizalom, a szeretet, az alkotás pártjával szemben ; mert lehet- e jót várni egy olyan folyamattól, amely tőlünk a külföld által is irigyelt Tisza István megbuktatását célozza. Szomorú jelenség az, T. Polgártársaim, hogy ily áthidalhatlan ür választ el magyart a magyartól ; de sajnos, a béke nem pártunkon múlik ; hányszor ajánlottuk fel baráti jobbunkat, hányszor kértük feltételeiket a tisztességes békéhez ! Válaszul vezéreink fejét, elveink szegreakasztását követelték tőlünk ; leveleink felbontatlanul érkeztek vissza ; az országgyűlés termében sippal-trom- bitával jelentek meg és bár váltig hangoztatták, hogy az alkotmány veszedelmét látják a többség működésében, mindeddig lelkiismeretlenül mulasztották ol éppen ezen felfogásuk folytán hatványozott kötelességüket az iránt, hogy a Ház ülésein megjelenve, nemcsak a technikázás rut eszközeivel gyakorolják magasztos ellenőrzési jogukat. Pedig mily szüksége volna már éde3 hazánknak arra, hogy a költővel elmondhassuk, hogy : Harcainkban eszmék csaptak össze, Nem gyűlölet, nem lázas szenvedély!' Ó, csoda harc, kimondhatatlanul szép, Ahol erő s méltóság fog kezet A fórumon. Ahol nincs semmi önzés, Mert minden csupa hazaszeretet! Ahol a szívnek egy becsvágya van csak, A versengőket egy cél hatja át; Bus nemzetét ki' boldogítsa jobban, Ki tegye még nagyobbá a hazát! De most búcsúznom kell Önöktől, T. Polgártársaim! Nem mintha nem volna több mondani valóm Önöknek, hanem még itt a hófedte hegyek kopár sziklái között sem felejtem el azt, hogy odahaza a szép Tolnában, nagy most a sürgésforgás, munkálkodás; mert hála Istennek, úgy hallottam, nincs panasz a termésre és én igy dologidőben szerénytelenségnek tartanám, ha még tovább venném igénybe szives türelmüket! Sietve elősorolom még pártunk legközelebbi programúját, mely hivatva van egyrészt az államéletet, a jogszolgáltatást, az anyagi megélhetést javítani, másrészt a magyar nemzeti kultúrát és szupremáciát e hazában biztositani. — Legsürgősebbek azon reformok, melyek az uj választójoggal vannak szoros kapcsolatban : a választói bíráskodásról szóló javaslat, a választókerületek beosztása, a népiskolák ingyenessé tétele, rend- szeresitése, stb., hogy ezek már-a legközelebbi 1915 iki választásokon érvényre léphessenek. Igen nagy fontosságú a közigazgatás államosítása, mely az önkormányzat fentartása, sőt fejlesztése mellett egyöntetűvé, gyorsabbá és pontosabbá fogja azt tenni, ami egyrészt a jogkereső felek, másrészt a vármegyei és községi tisztviselők érdekeinek védelmét fogja szolgálni. De addig is, mig e korszakalkotó nagy munkán a legmesz- szebbmenő figyelemmel és a tradíciók, hagyományok iránti szerető gonddal dolgozunk, hamarosan el fog készülni a községi jegyzők méltányos segélyezése, a munkásbiztositás helyesebb alapokon való felépítése, az uj általános polgári törvénykönyv életbeléptetése, a sajtó és sztrájk törvényes szabályozása; tisztázni kell már a sok keserűség gyupontjait képező horvát kérdést, a nemzetiségi ügyet, a vallásfelekezeteket megillető autonómiának, mint a kölcsönös béke legbiztosabb zálogának végleges rendezését. Látják T. Polgártársaim, mennyi munka áll az országgyűlés előtt ! És én mégis ismervén pártomat, föltétlenül megbízván kormányomban, bátran ígérem, hogy ha csak rajtunk áll, e reformok áldásai mihamarább szét fognak szállani édes hazánk polgáraira ! Ünnepélyesen ígérem Önöknek, Polgártársaim, hogy ép úgy ki fogom venni a részemet ez országos jelentőségű nagy munkából, mint ahogy fáradságot nem ismerve, fogok ezentúl is mindenkor, legjobb tehetségemmel, őszintén rendelkezésére állani minden egyes Polgártársamnak, aki bizalommal hozzám fordul, csak úgy, mint ahogy ezt eddig is tenni igyekeztem. Istenhez emelem fohászomat, hogy az ehhez a polgáristák mindkét nemben ; valamint a varro- dások is, akik közül a tehetősebbek igénybe vették már olykor-olykor müvőszetét. — Szép szőke fiú volt, ábrándos kék szemekkel, kicsiny de gondozott bajusszal és oldalszakállal, teljesen magyarrá alakult át, holott a boldogult papa, az öreg budweiszi cseh még egyebet se tudott mint: „Álászolgája, Kásumadiner — he-he-he, tesék ziccen !“ Gondtalan vidám lévén, kellemes tenor hangját gyakran hallatta; a régibb és újabb operett áriák naponként műsorra kerültek, sőt még tánciskolába is járt, amikor pedig dolga nem akadt, kiállt az ajtóba s kegyes meghajlással üdvözölte az ifjabb női nemzedék tagjait, kik előtt általános elismerésben részesült; Eliz kisasszony kivételével azonban minden komolyabb intermezzó nélkül. Hanem hát nem egyformák vagyunk ! Elizke nem bízta reánk gondolatait ! . . . Á varrómama már észrevette, hogy a különben tanulékony és eleven kedélyű tanitvány kelleténél több „M“ betűt kopirozgat erre-arra, olykor a tintarajzolást eltéveszti ; a kiszabott ruharészeket fölcserélve illeszti össze — szóval szórakozottá, idegessé válik ; sőt virágos levelezőlapok és illatos levélkék is rejtőzködnek a ridikül mélyében. Landauer táncmester ur nemkülönben konstatálta, hogy a ,,napraforgó csárdás“ túl közelről járódik ; a szemek pedig szótalan izenetváltás eszközekép szerepelnek ! . . . De hát — gondolá magában — ő se volt különb boldogult vándorszínész korában ; ifjú láng — szalmaláng — punktum! . . . — Ez mind igaz ; hanem itt a punktúmot kellemes pauzák előzték meg és a kicsiny szikra csakhamar lángban csapott föl ! A gyakori találkozások a két szivet hovatovább egybeforrasztották s midőn egyszer Makszi ur eltremolázta a „Sevillai borbélyából hogy: „Én a szerencse fia vagyok ám ! Nappal vagy éjjel kézügyben lenni Mindent megtenni kész vagyok én !... Széles világon nincs oly szükséges Mint egy hűséges borbélylegény !. . . Ervágó, köppöly, lancetta, kristály, Olló, beretva kezemben van, Csak borbély adja az egésszéget Csak ő adhatja a szépséget ! Engem óhajtnak, utánam sóhajtnak Grófok és bárók, Leányok és asszonyok ! . . . — Most beretválni, Majd híreket hozni, Majd egy levélkét Másnak odadni . . . Figaró — itt vagyok Figaró — ott vagyok, Egyszer ide, egyszer oda, Villámsebességgel Vagyok tovább eggyel ! Nagy az érdeme annak Ki érti magát . . . La, la, la, la, la!“ Elizke ennek hallatára egészen átszellemült. Hát amikor meggyőződött az* urfi választékos társalgásáról! Amidőn bizalmasan megvallotta hogy ő orgonista kántor leánya s megkérdezte Maksziját: tudja-e miféle hangszer az? válaszul ezt nyerte: „Hogyne — igenis kérem az nem más mint egy: „előzménybillegényes hátfujtat- ványi öszhangályolt szentélysipogály !“ Vagy a midőn kedélyesen célzott a papucsra, rögtön készen volt a felelet: „Óh kérem, felséges dolog az a „kéjelmi csosszantyu!“ végre, hogy a cigarettázás élvezete is szóba került, Makszi ur mosolyogva jegyezte meg, hogy ő is élvezi — de csak módjával a „papirhártyán tolendékolt do- hányhosszvágantyus gyorsfogyatéki füstszippan- csőt“ — Elizke csak odaborult a fehér piké mellényre s úgy érezte hogy ő most nem az öreg keresztmama levendulaillatos szobájában van, hanem a hetedik menyországban, ahol egyébről sincs szó, mint egy szakadatlan „igen“-ről. Ennek a jelenetnek folyománya lett az a levél, amely Makári Dániel ur siestáját annyira megzavará ! Az amorózó akkordok ilyenformán játszó- dának le; azonban következett csakhamar egy kis „staccato“ is a nagymama vétójában ; majd beleszólt a „pedál“ is kellő nyomatékkai a papa határozott ellenzésében, hogy: igy meg úgy . . . akkor . . . nemkülönben . . . mert hát . . . erre- arra ! . . . stb. De hát mindez vékony gátnak bizonyult a szerelem óriási zuhataga előtt! Eliz kisasszony aggódásait tökéletesen ellensúlyozta Makszi ur azon hősies önfeláldozó kijelentése kogy : vagy élet vagy halál ! Vagy Európa vagy Amerika! Pénzzé teszi minden ingó és ingatlan vagyonát s úgy el-kivitorláznak, hogy többé hiröket sem hallják ! . . . Meg is tartotta mindkét fél a fogadást, Makári Dániel ur csakhamar beadta a kulcsot; nyugdíjazva lett ott — hol fölemelt fizetés nélkül is élvezheti az örökös vakációt. Elizke viszont az ő szive Makszijával, ha többé bosztont nem járt is — de Bosztonban telepedék meg, ahol oly látogatottságnak örvendett az officina, hogy állítólag még a „presidens“ urat is ők kezelték ! Hja, minden jó, ha a vége jó ! . . .
