Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)
1911-01-30 / 9. szám
1911 január 30. TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK 3 körülményre, hogy az intézet tartalékalapjai a folyó évben az uj kibocsátás után amúgy is közel 300 ezer koronával szaporodnak, el is fogadta. Ezután dr. Leopold Kornél igazgató tüzetesen ismerteti az intézetnek az alaptőke felemelésére irányuló javaslatát, amely az intézet 800.000 korona alaptőkéjének 2000 darab 400 korona névértékű uj részvénynek 550 korona árfolyam mellett 1 millió 600.000 koronára való felemelését célozza. A jelen volt részvényesek, látva azt a legmesszebbre elmenő kulantériát, amelyet a kibocsátás körül a vezetőség az intézet minden egyes régi részvényesével szemben követ, minden ellenvetés nélkül egyhangú helyesléssel hozzájárultak az alaptőkének javaslatba hozott felemeléséhez. Az erre vonatkozó lapunkban már ismertetett tervezetet egész terjedelemben változatlanul elfogadta. Mivel az alaptőkeemelés szükségessé tette az alapszabályok egyes pontjainak módosítását, az alapszabály 3. 17. 18. 22. 29. 42. §-ait megfelelőleg átalakították. Úgyszintén módosították a tisztviselők nyugdijszabályzatát is. Szép humánus, teljesen uj intézkedése volt a közgyűlésnek az is, hogy az igazgatóság előterjesztésére jövőben a nyugdijjogosul- tak özvegyei és árvái temetkezéii járulékban is fognak részesülni, az elhunyt javadalmazásának 2 havi fizetése erejéig. És most a rideg számok otthonában igazán szokatlan, meghátó jelenet következett. Dr. Mártin József igazgató felolvasta Leopold Sándor intézeti vezérigazgatónak levelét, amelyben az igazgatói és vezérigazgatói tisztről való megmásíthatatlan lemondását bejelenti. Talán nem lesz szerénytelenség tőle, úgymond, ha kifejezést ad annak, hrgy egész életében kötelességtudó ember volt. Ez a kötelességtudás készteti most is e lépésre, mert látja, hogy hajlott kora és gyengült erői lehetetlenné teszik a vezérigazgatói fontos teendők akként való elvégzését,, amiként ő szeretné. Köszöni tehát igazgató társainak, de legkivált az őt betegsége óta helyettesitő dr. Leopold Kornél igazgatónak jóindulatát, fáradhatlan szorgalmát, azt óhajtja, hogy az intézet vezetőségét a jövőben is az a szellem hassa át, amely áthatotta az alapítókat, vagyis a részvényesek és a betevők érdekein kívül a hitelkereső felek igényeinek kielégítését is közgazdasági feladatnak tekintsék, amint az szolid pénzintézethez illik. Kéri az intézet további működésére és fejlődésére az Isten áldását. A távozó vezérigazgató utóbbi minőségében 10 év óta áll az intézet élén, de tevékeny részt vett már az intézet alapításában is s 1885-től kezdve folyton tagja volt az igazgatóságnak. Kora reggel ő volt a hivatal első fecskéje s dolgos méhe annak bezártáig. Az intézet kétségtelen nagyarányú fejlődésében nagy része van az ő pénzügyi dolgokban való kiváló jártasságának, páratlan szorgalmának, teljes odaadásának, tisztán látó éles szemének, józan bölcs megfontoltságának. Körültekintő óvatossága mellett is barátja volt ő a haladásnak s names embarbaráti gondolkozásával mondhatni, az intézetnek csak jóbarátokat szerzett. S hogy mindez nem frázis, semmisem mutatja jobban, minthogy az erre illetékesek egymással mintegy versenyezve keltek fel, hogy érzelmeiknek kifejezést adjanak. Mindenekelőtt gróf Széchenyi Sándor vbtt. elnök búcsúzott el a lemondott vezérigazgatótól. Őszinte fajdalommal és sajnálattal látja távozását. Ha nem ismerné, hogy igazi férfiúval van dolga, kit mindenkor a komolyság, érett megfontoltság vezet, próbálná marasztani, da mert semmi kilátás reá, hogy a távozó az itt elhangzó ujabbi kérésére is megváltoztassa eltökélt szándékát, kifejezést ad a közgyűlés nevében annak az osztatlan bizalomnak, amellyel iránta mindenki viseltetik, indítványozza a távozó érdemeinek jegyzőkönyvi megörökítését. Gróf Széchenyi Sándor vbtt. elnök nagy éljenzéssel fogadott szavai után, az igazgatóság nevében dr, Leopold Kornél igazgató búcsúzott el a távozó vezérigazgatótól. Senki jobban nem ismerheti úgymond és senki jobban nem értékelheti azokat a kiváló érdemeket, melyeket a távozó vezérigazgató as intézet fölvirágoztatása körül szerzett, mint az igazgatóság tagjai, akik közvetlen megfigyelői voltak az ő ügybuzgó, odaadó, lankadást és fáradozást nem ismerő, szakavatott tevékenységének és aki az ő bölcs tapasztalataival nekik is sokszor tanácsadójuk volt. A távozó vezér- igazgató ott állott az intézet bölcsőjénél és annak megalapításának első percétől kezdve, egészen a mai napig, az intézet fokozatos fejlődése és emelkedése elválaszthatatlanul össze van forrva az ő nevével és működésével. Az ő soha el nem évülő érdemeinek méltatásául az igazgatóság megbízásából azt az indítványt terjeszti a közgyűlés elé, hogy a távozó vezérigazgatónak arcképe az intézet tanácsterme számára lefestessék, hogy az ő alakja mindenkor nemes példaadásul szolgáljon a késő utódoknak is. A közgyűlés lelkes éljenzéssel, természetesen magáévá tette az indítványt. A részvényesek nevében azonban Bemrieder József még mindenkit megható lelkes szavak keretében egy utolsó kísérletet tett, hogy a távozni akarót maradásra birja. A kornak igaz, úgymond súlya van már a 70 évgn felül, de a távozni akaró munkaképességének még teljességében van. Maradjon meg tehát örömére, hasznára az intézetnek. Peresei Dezső; vbtt. a felügyelőbizottság elnöke teljesen egyetért s maga is osztja azokat a szép szavakat, amelyekkel az elnök, az igazgatóság és a részvényesek nevében Bemrieder József is oly melegen méltányolta a távozó vezérigazgató igazi érdemeit, de ő itt, min a felügyelőbizottságnak orgánuma szólal fel, amely bizottság, mint a betegnél az orvos legjobban Ítélheti meg az adott helyzetet. Az intézet alapításának eszméjét Leopold Sándor. pattantotta ki — a többiek csak segédkeztek a végrehajtásban. Ő állt ott az intézet bölcsejénél, ápolta a gyermekbetegségek ideje alatt, kiváló tevékenység, fáradhatlanság, lelkiismeretesség, a legmagasabb fokú ügyszeretet jellemzi őt s mindennek legfényesebb bizonyítéka, az a most felmutatható szép eredmény, amelynek elérésében készséggel elismeri, — Leopold Kornél igazgatónak nagy érdemét is. örömmel ragadja meg tehát az alkalmat, hogy mindezért hálás köszönetét nyilvánítsa a távozónak s csak is azért nem támogatja Bemrieder József indítványát, mert a távozni készülő vezérigazgató a felügyelő bizottság ismételt kérésére is a legnyomatékosabban fejezte ki megmásithatlan szándékát. Szintén kéri Leopold Sándor vezérigazgató elévülhetlen érdemeinek jegyzőkönyvi megörökítését. Peresei Dezső vbtt. után Leopold Sándor, a távozó vezérigazgató mély megindultsággal a következő beszédet mondotta: Nagyméltóságu Elnök ur! Tisztelt Közgyűlés ! Bizonyára természetesnek fogják találni, ha a meghatottság e percében, midőn úgy az Elnök ur őnagyméltósága, valamint a többi utána szólott urak, érdemeimet sokkal felül- becslő dicsériádokkal elhalmoztak, sőt személyemet illetőleg nagyon is megtisztelő indítvány is tétetett, mindezt pedig a tisztelt Közgyűlés tagjai egyhangú helyesléssel fogadták, mondom nem csoda, ha hamarjában nem találok megfelelő szavakat, hálaérzéseim méltó kifejezésére ! Egy — az bizonyos : hajlott korom dacára, még mindig bírok annyi idealizmussal, hogy az imént ért kitüntető elismerésben legszebb jutalmát lássam, hosszú éveken át folytatott becsületes törekvésemnek! Fogadják ezért egyszerű szavakban bár, de őszintén érzett,; szivem mélyéből fakadó hálás köszönetemet 1 Éljen Őnagyméltósága a mélyen tisztelt Elnök ur 1 Éljenek a tisztelt Közgyűlés összes nagyrabecsült tagjai! Intézetünk pedig ezentúl is virágozzék és fejlődjék! A magam részéről ez ünnepélyes pillanatban ismétlem, mint volt igazgatótársaim előtt is kijelentettem: Tudom ugyan, nem lesz reá szükség, de ha mégis előadná magát valami, mire nézve hosszú évek tapasztalataiból merített nézetemet ismerni akarnák, bármikor is a legnagyobb készséggel rendelkezésükre fogok állani. Végül még megjegyezni bátorkodom, midőn a többi közt, a haza és vármegyénk két oly kiváló fia, mint Széchenyi Sándor gróf és Perezd Dezső urak őnagyméltóságaik, velem szemben megelégedésüknek ilyképen adnak kifejezést, az nagy lelki megnyugvásomra szolgál, hisz örökké igazak maradnak a hallhatatlan költő szavai: »Aki kora legjobbjainak eleget tett, az minden kornak élt!» Éljenek ők boldogan és boldogi- tóan még sokáig, igen sokáig I Az elhangzott szép beszéd mély hatást tett s a távozó vezérigazgatót számosán üdvözölték. Ezután Gróf Széchenyi elnök indítványára a megüresedett igazgatói tisztségre ifj. Leopold Lajos ózsáki nagybérlőt választotta meg a közgyűlés. rály tehát, ha csak országát elveszíteni nem akarja, — mondja Brodarics — engedni volt kénytelen.« Tömöri a haditanácsban a mellett szólt, hogy a magyar sereg siessen Mohácsról a mohácsi síkon túl fekvő Karasica és Duna-Dráva- közi vidékre, hol a Dunai kiöntések, mocsarak és ingoványok közt nehéz lett volna az ellenségnek áthatolni s egy számra jóval gyengébb, sereg is visszatérésre kényszerithette volna. Azonban Tömöri helyes, józan felfogását a haditanács nem tette magáévá. Csatatérül Mohácsot választották. Azt a mintegy husz-huszonkét kilóméternyi hosszú s mintegy nyolc kilométer széles területet, mely Mohácson alul a Duna és a pécsi hegységnek a nagy síkra leereszkedő keleti szakadékai közt terül el. A magyar tábor Mohácson alul, a várostól mintegy félórányira, a kölködi csárdától északra eső szögben helyezkedett el. A magyar had augusztus 29-én, már a kora reggeli időben, kevéssel a napkelte után állott fel csatarendbe. Verőfényes, derült, tiszta nap volt, tikkasztó hőséggel. Ebben a hőségben vesztegelt a magyar sereg nehéz fegyverzetével egész a késő délutáni órákig, mintegy 5 óráig. A szokatlanul hosszú várakozás annyira kimerítette a nehéz fegyzerzetü vérteslovasságot és gyalogságot, hogy közülök sokan a hadsorok mögött lévő táborba kívánkoztak visszatérni. E válságos pillanatban Tömöri, aki abban a téves nézetben volt, hogy a török seregnek csak része van előtte, melyet könnyebben és. biztosabban győzhet *le, elérhezettnek vélte a támadás idejét. A csapatoknál is oly felbuzdulás jelentkezett, hogy a király sem állhatott többé ellen. Riadót fuvatott tehát. Trombiták harsogása, tárogatók megszólamlása, dobok pergése mellett, Jézus nevében és az ősi nemzeti »hajrá* kiáltással, zárt sorokban rohantak neki az ellenségnek, Tomorival az élükön. A rohamtámadás közvetetlen volt a távoli fegyverek használata nélkül. Az ágyukat elsütötték ugyan, de inkább csak jeladásul és ijesztésül. Amint a magyarok első csatavonala az ellenséget elérte, legott kitűnt a vezérek tévedése. Amint a támadók a terephullám magaslatára feljutottak, szemben találták magukat az egész törökséggel. A ruméliai hadtest mögött az anatóliai állott csatakészen. Az egész emelkedést a janicsárság özönlötte el s köztük állott a tábor közepén lévő zászlónál tizenötezer testőrtől oltalmazva, maga a szultán. A magyar lovasság tömören sorakozva, lovai nyakára hajolva s lándzsáit vízszintes döfésre tartva, a törökök kis-ázsiai vonalára vetette magát, amelynek közepén a szultán állott. Köztük volt Lajos király is. Többször megújították a rohamot, de a török ágyutelep és a janicsár puskák tüzelése meyhiusitotta a magyarok további előnyomulását. Egy ideig tartott még az emberkavarodás és kétségbeesett küzdés; de a rettenetes ágyudörgés és füstgomoly, melyről az egykorú keresztények azt tartják, hogy meg volt mérgezve, főképpen pedig Báli bégnek oldaltámadása, másfél órai harc után végre is hátrálásra kényszeritette a rendetlenségbe jutott magyarságot. A hátráló lovasság agyongázolta a gyalogsorokat. Elhullottak a vezérek s ezzel rémület és teljes zavar támadt a megfutamodók soraiban. Mindjárt az első roham után nyorna veszett Lajos királynak is, kit az arcélén hősiesen küzdeni láttak. Aztán általános futás következett. A csata magyarságra nézve teljesen elveszett. Elpusztult benne a magyar főpapi és vitézi rendnek szine-java. Lajos király a budai útra való menekülés közben, elmerült sebzett lovával és belefuladt a szakadó esőtől megdagadt Csele patak iszapjába. Mohács mezejét szerteszét piros vér öntötte el. Szulejmán naplója szerint »olyan öldöklés volt, hogy nem lehet leírni«. Úgyszólván, az egész magyar nemességet kiirtották. Várdai Pál, az egri püspök sírva panaszolja a lengyel királynak, hogy »seregünk erejét elvesztettük, számtalanok elestek, a futókat pedig barmok módjára lenyakazták«. Az egész hadiszer, hadipodgyász, társzekér, igásló, szállító hajó, házi- és fényűző-cikkek, ruhanemű, mind a győztes törökök kezére került. Akkora vereség, amilyent a magyar a mohácsi síkon szenvedett, kevés van a nemzetek történetében, a miénkben éppenséggel nincsen. A szultán a csatát követő napon körüllovagolva a véres csatatéren, az élve elfogot- takat, ezerötszáz magyar vitézt, divánja elé rendelte s körbe állítva őket, augusztus 31-én kegyetlenül agyonverette valamennyit. Fejeiket három garmadába rakatta. Tömöri feje lándzsára került, a táborban körül hordoztaték s végül a főur sátra elé kitüzeték. A lángaboritott Mohácson túl, a távolabb eső vidék népét is kardélre hányatta, vagy rabul elhurcoltatta a barbár győző. Szétküldött martalócai elárasztották a Duna jobboldali partvidékét. Tolna-, Fejér-, Pilis-, Esztergom-, Győr-, Komárom-, Vas- és Sopron vármegyéket, különösen a Balaton és Győr között elterütő földeket felégették s elpusztították a száguldozó török csapatok. Ami virágzó község csak volt, mind néptelenné s felperzselt pusztasággá lön. Kétszázezerre teszik az egykoruak ama honosaink
