Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)
1911-10-05 / 80. szám
TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK • i . október 6. 2 oly elementáris erővel tört ki a tefszészaj, a lelkesedés, hogy az elnöklő grófnénak is percekig kellett várnia, mig szóhoz juthatott. Meleg köszönetét fejezte ki, hogy »a tudós püspök nem csak az ünnep fényét emelte, de mindnyájunk elméjét, szivét is fölemelte«. Az elmondott hatalmas beszéd Varga Ferenc főgimnáziumi tanár gyorsírói feljegyzése szerint a következő ; Mélyen tisztelt Diszgyülés! Ha az emberi lélek minden nemes megnyilvánulásának, hogy úgy mondjam, szent fa- kadásánalc örülhetünk, hogyha minden gyermeknek bölcsődalt zenghetünk, akkor minden esetre az emberi lélek legszebb érzésének, a szeretetnek is méltán jubileumát ülhetjük, amelynek értékét nem a számok, hanem az érzület maga teszi. — Mi is, mikor a Tolnamegyei Jótékony Nőegylet jubileumát üljük, nem világraszóló kihatásokat, hanem nemes érzéseket ünnepiünk, melyek sziveket melegítettek, hogy mások is melegedjenek általuk. Ezt tette az Egylet ötven évvel ezelőtt úgy, hogy becsületére vált. Meleg szívre szükség van ugyan minden időben, de szükség volt arra főként 50 év előtt. Akkor nagyon is szükség volt, mert akkor évtizedes ősz volt széles Magyarországon. Ősz, amely a Telkekre ült, amely letarolta Magyarország reményének zöldelő mezejét s mondhatnám »nem hagyott rajt’ virágot.« A magyar hősiség szálfás erdejét letarolták: a pusztulás és csüg- gedés volt körülöttünk. Nem az volt a baj, hogy csatát vesztettünk, hanem az volt a baj, hogy reményünket vesztettük el s a legjobbakban is a szabadság és függetlenség eszményi helyét a megalkuvás, lemondás és alkalmazkodás szürke gondolata foglalta el Ősz volt, száraz avar, poros dűlők, bánat és gond fogta el a hazafiak lelkét. — De van valami vigasztaló ebben az őszi milliőben. Ekkor keletkeztek a nemes irányú egyesületek, a Magyar Gazdasszonyok Orsz. Egylete, a Tolnamegyei Jótékony Nőegylet és más hasonló | intézmények. És valamint azon szeptemberi" tarlón az őszi halvány kikirics a szépség nyeltén azt kiáltja a hervadó világba, hogy az őszi hervadás dacára az élet győzhetetlen, épen igy ezen jótékony egyletek a csatavesztett nemzetnek a szeretet nyelvén azt kiáltották oda, hogyha csatát vesztettünk is szivünket el nem vesztettük, szivünk él, életet követel s boldogulást kiván. Mélyen t. gyűlés! A nemzet életereje nem fűződik egy gondolathoz, hanem alakul, fakad, úgy a hogy bir, mert az élet sokoldalú s szívósságával érvényesül. Ha bolyongok az erdőn, látok ledöntött, korhadt fákat, elpusztult életet; de a mélységben ott, a gyökereknek életében egy tavaszt Ígérő energia pihen, ha le is vágták a szálfát, majd fakad uj tavasz, uj élet. így vagyunk a nemzeti élettel is. A nemzeti géniusz tudja, hogy neki fakadnia kell, tudja, hogy a csatatereken kívül más erők is érvényesülnek, A nemzeti géniusz megnyilvánul a magyar nép hazaszeretetében s a hősiesség csodáiban. De ha az erőszak letöri e hajtásokat, ki tud fakadni máskép; megérzi, hogy kard és kar erőin, a hősiesség áldozatkészségén kivül vannak más erők is. Az erénynek, a nagy tetteknek vannak más terei is, hol a lélek áldásosabban is nyilat- ! kozhatik, mint a csaták terein. Meg is nyilvánult a nemzeti géniusz abban az irányzatban, mely a női szivekben fakadó szeretetet tűzte fel zászlajára. Ezek a derék nők, nemes és nemzetes asszonyok a Faludy Ferenc asszonyainak fajtájából valók voltak, kik ismerték a szenvedést, érezték, hogy sok irgalomra van szükség. Vallásos szivük a felebaráti szeretetet lehelte, az evangélium világosságában a régi irgalmas szamaritanus világított nekik. De ebben a világosságban mást is láttak, azt, hogy mily baj, ha az irgalmas szamaritanus egymagában jár - amint járnak egyesek is magános utakon. Fogjunk kezet 1 A szeretet többet akar, jobban akar szeretni; több szivet, több segitőkart 1 Kellett akarniok: mert megnehezedett az idők járása felettünk. Igen t. diszgyülés a szeretet munkálkodott eddig is, de mert jobban akartak szeretni, azért egyesültek, jobban azért, mert megesett a szivük az elhagyott magyar népen. Ők nemcsak a szenvedőt látták, 'de azt látták, hogy az a szenvedő árva is. A magyar nép szenvedésében az elhagyott letört nemzet szenvedését látták. Ha a gyermek szenved, fáj a szivünk,' ha az még árva is hozzája, kettős fájdalom hevíti Jelkünket. Segíteni kellett a magyar népen s e segítségnek nemcsak egyéni, de társadalmi akciónak, nemzeti kulturmunkának kellett lennie. Ezt tették Tolnamegye asszonyai is, kik a szegény árva nemzet szenvedésén akartak segíteni. Ez zseniális nemzeti tett volt. Ezt asszonyok, nők tették, akik lehajoltak a vérző telkekhez s csitították, legalább szenvedéseit enyhítették. Ezt meg kell nekünk becsülni ötven év múlva is s kegyelettel kell megkoszorúznunk. Mert tehet munkálkodni nemcsak karddal, lehet karral, de kell szívvel is; nemcsak a csatatereken, hanem a csendes otthonokban is. Ez is vér, az is vér munkája. Egyszer Skander bégnek azt mondja egy közvitéze : »Bég add ide a kardod, mert én is úgy szeretnék küzdeni és győzni mint te!« ő azt felelte: »Nem a kardomban van a titok, hanem a karomban!« A vérben van a titok ! A szívben van a titok. Kart karba! Mélyen tisztelt diszgyülés, azonban nemcsak a szeretetnek ilyen socialis fakadását látom én ezen egyletben, nemcsak jó és nemes érzést s több lelkiséget látok én, hanem látok én benne egy nagy müvet, egy szép alkotást. Alkotást,- melyet lélek teremtett: melyben magának képet s kifejezést teremtett. Ha Rómában, Athénben kiásunk a termákból régi görög szobrokat, nem azon örülünk, hogy követ kaptunk, amelyből meszet égethetünk, hanem örülünk annak a régi lélek próbálkozásának, mely a kőnek alakot adott: a saját képét. Ha az avar és kelta sáncokban gyűrűt, fibulát és boglárt ásunk ki, a néplélek dadogásának örülünk, mert örülünk, hogy az emberi géniusz olyat alkotott, olyat formált. Kegyelettel nézzük a küzködő, próbálkozó lelket. Ha a kódexek kötéseiből kifejtjük a régi nyelvokmányokat, örömünk telik a nyelviélek ósdi dadogásán A lélek próbálkozásai ezek az imént említett alkotások is; a lélek nyoma ez is; müve az ébredő szociális érzésnek, kifejezése a szociális kötelességeknek, jele a szolidaritásnak; a hagyományokból magát emancipáló testvériségnek ; lábanyoma a demokráciának s ha a nyom meg gyermeklábnyom is — de hiszen nem elefánt lábnyomokon jár a kultúra — s ha a szolidaritás még fejletlen, ha a testvériség még következetlen is, — örülünk, hogy' már akkor is úgy éreztek, amint hatványozottan, fokozottan nekünk is éreznünk kell, amelyet nekünk is nagyra kell becsülnünk. Nagyra kell becsülnünk azokat a speciális intézményeket, müveket, amiket a nép' lelek hozott létre, még az olyanokat is, amelyeken annyi a szociális érzés, mint amenyi művészet van egy kőbaltában. Éngedjék meg, hogy ezekután azt mondhassam, hogy ilyen egylet is a szeretet géniuszának müve. Aki ilyent teremt, azt én géniusznak hívom. Géniusz í&z a szeltem, melynek teremtő, alakitó ereje : van, az is jobb kornak hirdetője. Géniusznak azt hívják, aki lát ott, ahol mások csak sejtenek. Aki az erdők fáinak színeiből a Rafaeli Madonnákat; a liciumbokor vonalaiból a Belve- deri Apolló körvonalait veszi ki, az utca kövezetén döcögő kocsik zajából már hallja a Beethoveni skálákat, akinek érző szerve van a színek, vonalak, hangok felfogására, akiből létek árad. Hát ha van az észnek, a művészi észnek zsenialitása, miért ne legyen a szívnek zsenialitása ? a kedélynek, az érzésnek zsenialitása ? A szívnek is, a kedélynek s akaratnak is van zsenialitása; a szívnek is vannak inspirációi, víziói, alkotó s alakító géniusza. Hogy a szívnek is van zsenialitása, hogy a szív is lát, azt nekem maga Pál apostol mondja — aki beszél szemekről, aki azt mondja, hogy a szívnek is vannak ismeretei, belátása — én is azt mondom, hogy a szív is ért, sőt vannak dolgok, melyeket csak az ért. A szív is teremt, kitölti az egyéniséget, boldogít, épit hajlékot; puha fészket tövisek közé; enyhít fáradalmat. A törvényhozás, a miniszteri büntető novellák is ezt az egyet tartalmazzák : az embert emberhez léptető szellemet, hogy lássa az ember, hogy valaki nemcsak valamit ad nekem, hanem hogy szeret és megbecsül engem. Embereket csak úgy tehet mélyen magun-khoz vonzanunk, ha megérzik, hogy jót akarunk nekik és megbecsüljük őket. Legyünk mi js annak a szociális, annak a demokrata szellemnek — de nem sziciáldemokrata szellemnek polgárai és ígérjük meg, hogy több szeretetet lehelünk az emberekbe. — Ahol a baj a legnagyobb, oda a legnagyobb erőt kell állítanunk s ez a szerető, magát személyes, egyéni szolgálatban odaadó szeretet. A szegény gyámoltalan embert természetesen segíteni kell pénzzel is, de főleg hitet, bizalmat, bátorságot, nemesebb tudatot kell benne ébreszteni. Lelket kell neki adni. De a telket nem küld- hetem utalványon, telket nem adhatunk számlára, csak személyes érintkezésben. Lelket létekbe ömleszteni, csak létek tud. Ezt a telket, az érzés, a kedély zsenialitását megtalálom én a nőben.: a leányban és anyában. Az igazi nőiesség az akarat, az érzés, a kedély értékeit képviseli. Van valami áldozatos, papnői jellegük. Van tiszta szemük, lelkűk a megértésre. így volt ez kezdet óta. Az érzés inspirációit, a lelkek, a szív zsenialitásának motívumait látom én ezen egyletekben s e jellegüket becsülöm igazán. — Mert igen tisztelt közgyűlés! keltenek, akik jobban szeretnek. De kik legyenek ezek ? Nemde azok, akik az érzés zsenialitásával bírnak ? A nők, akikben a szív remekelhet. Szeressünk! Van mindig, akit szeressünk ! Ha a társadalom nyomorát el nem is tüntetjük, de nagyot tettünk, ha az emberekbe lelket vertünk bajaik elviselésére. Ha ez igy van i. t. Közgyűlés, fogadják el, hogy nekünk nem szabad megelégedünk régi módi mulatságokkal, nem azzal, hogy a jótékony dámák összeülnek és kávéznak, nem azzal, hogy csak pénzt adnak, de vigyünk bele az életbe minél több' szivet és szeretetet, amelyektől elcsendesül a bánat és szenvedés, ekkor hallom a harmóniát felém csendülni és ebben bírom a zálogát annak, hogy ez a Nőegylet nemcsak a múltba néz vissza, hanem a jövőben is azt a célt szolgálja, amely az embert, boldogságát keresi és dicsőiti. Végül legyünk szerényék díszközgyűléseken. Ha nem lehet az embereket megszabadítani minden bajtól és nyomortól, de öntsünk a szenvedőbe bizalmat, hogy a szenvedést elvitethesse. —Dolgozzunk e programmon, váltsuk ki a boldogító életet önmagunkból. Szűnni nem akaró éljenzés után elnöklő grófné ezután Bodnár Istvánt, lapunk szerkesztőjét hívta fel szólásra. Ki a következő költeményt olvasta fel: A nő. A Szekszárd-Tolnamegyei Nőegylet 50 éves jubileumára IRTA: BODNÁR ISTVÁN. Felséges nap, jótékony nőszivek Verőfényes, mosolygó ünnepe, Ihleád meg lelkem, szálljon messze fel: Sasszárny alatt a dal — ökörszeme . . . Csak fel, merészen, égbe csapkodón, Égi harmatba fürödj meg ma szóm, Rím, mint hárfa-hang csengve törj elő: Méltó tárgyad ma nem más, mint a — nő! Nőkről, a nőknek mondok szép mesét, — Öreg szárnyamnak ni, új tolla nőtt, Sok ezer éven könnyen szállók át, Születni látom ime, ott, a — nőt .... Mert született, — mégse lett rózsafán, — Maradjunk nálad öreg bibliám. A napot, évet tán elvétheted, Engem elbájol szép költészeted ... Puszta, kietlen vala hát a föld, Pedig megvolt már napja, csillaga, Vizekben hal, földön fű, vad, madár, . Csupán az ember társtalan maga. Az Úr arcára gond redője ül: »Az embernek mégsem jó egyedül, Nincs, ki segítse, gyámolitsa őt, Társul teremtem neki hát a — nőt . És úgy teve . . . Társ lett tehát a nő, — A férfi bordá szép formát kapott, Hús-bársonya párnázva tölti ki -=■ * Az Úr, mi szép, mindent reá rakott . . . Hajnal-sugárból fonta dús haját, Arcát kelő nap pírja csapja át, Szemnek, csillagot égről vett elő, A Teremtés remeke lett a — nő! Ádám földre hullt: uj Isten, hivé, Az Úrnak kellett észre rázni fel: lm, itt a társad . . . Bátrabb Éva volt: »Vár már az éden, nos Ádám jövel!« Hozzá simult . . Megreszket minden ág, Ontja szép terhét: illatos virág Amerre lépnek . . . s mint szolgasereg, A sok vad mind-mind földön hentereg ... Lábukat nyalja tigris, leopárd, Oroszlán torkán a hang ott akad, Hogy ne zavarja édes álmukat: Lágyan csipognak dalos madarak. Éh, szomj, ha gyötri, csak nyujtnak kezet: Belé az ág datolyát ereget, Irigyelve úrnője ajakát: Eper, szamóca kínálja magát . . . És Éva tapsol, ujjong: mily remek S mienk itt minden, mit csak lát a szem! — Gúnyos kacagás volt a felelet: »Óh, az a minden, sokszor — semmi sem!* — Egymásra néznek félve, tétován, Álom az egész, avagy tréfa tán ? — De már jön egy nagylábu szörnyeteg; Öles nyelve s hátán pikkely rezeg. A kígyó volt, még akkor nem csúszott, »Port enni« az Úr nem Ítélte még S incselkedve imigyen folytatá: »Szép, szép a minden, ha nem — semmiség! De hát a minden, vájjon minden-e ? Hát itt e két fa, Éva, semmise ?- Igaz, a semmi — mindenné lehet« — — S Éva nem félt mír menni, — közelebb . . .
