Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)

1911-07-24 / 59. szám

XXI. (VII.) évfolyam.

59. szám

Szekszái*d. 1911 julius 24,

TOLIIAVAm B A KÖZÉRDEK

Előfizetési ár: m m m B um m u mm mm« m M Szerkesztőség:

Egész évre . .

Fél évre . .

Negyed évre . Egy szám ára

16 korona. 8 „

16 fillér.

■UöfizetAseket és hirdetéseket a kiadó- a vatalon kivttl elfogad a Molnár-féle könyvnyomda és papirkereskedés r.-t. 8zekszárdon.

POLITIKAI HETILAP.

Az opsz. m. kin. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja.

Megjelenik hetenkint kétszer s hétfőn és csütörtökön.

Egye« számok ugyanott kaphatók. Szerkesztőségi teleion-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-szám : 18 és il.

Szerkesztőség:

Bezerédj István-utca 5. szán.

Ide küldendők a lapot érdeklő össze* közlemények.

Kiadóhivatal: Vármegye-utca 130. szám.

\z előfizetési pénzek és hirdetések ids küldendők.

Néptanítóknak,

ha az előfizetést eg»;sz évre előre be küldik, 8 kor.

Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNAR ISTVÁN.

Főmunkstárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY.

Laptulajdonosok a szerkesztők.

Andrássy — leleplezései.

A tecknikai obstructió pocsétájában fulladozó t. Háznak most szombaton hatalmas szenzációja volt: Andrássy Gyula gróf, az egykori koalíciós miniszter beszélt s hozzá tehetjük mindjárt, hogy kétségtelenül érdekesen, sőt hatalmas meglepetéseket keltve az összes párt árnyalatoknál.

Beszédjét megelőzte egy kis pikantéria. A „nyári zivatart“ rendező bizottság eleinte őt sem akarta meghallgatni. Félt talán bizonyos belső titkok feszegetésétől, mert nem tételezett fel Andrássyban annyi gavallériát, önmegtagadást, hogy megfeledkezzék a rengeteg sok személyi keserűségről, meggyanusitásról, amelynek éppen a mostani „hangosok“ részéről volt minisztersége utolsó idejében kitéve.

Andrássy tehát becsomagolta paksa- metáját s elment Tőketerebesre könyveihez s írásaihoz. Csakhogy azonközben visszafelé sült el a nagy ágyú, amelybe a fiatalabb Tisza Kálmán, meg egyik védelmére kelt munkapárti képviselő fejét akarták belecs.ömöszölni, — siker nélkül. A nagy ágyú tehát irgalmatlan nagyot pukkant, de magja bizony nem igen volt, sőt ugyanám nevetségesre kormozta be az egész vitarendező bizottság ábrázatját. Nagy töpülközések között maguk hívták hát vissza Andrássv Gyulát, sőt a lapok hírei szerint ma már Tisza István kedvéért is kegyesek lesznek felfüggeszteni hétfőn a beszédtilalmat, a patentirozott — parlamenti clotürt.

TÁRCA.

Bixiou tárcája

Október végén történt — épen reggeliztem — midőn egy kopott kinézésű, sáros öreg ember közeledett felém, ki hosszú, vékony lábszárain úgy reszketett, mint a kopnsztott bíbic Bixiou volt! Igen, a kegyetlen és mégis kedves Bixiou, az a veszett gúnyolódó,, aki tizenötéven keresztül mulattatta egész Parist röpiratai és torzképei által. Ah, a szerencsétlen, mily rettentő állapotban voltl Arcfintoritása nélkül, melyet a belépésekor vágott, nem ismertem volna reá.

Vállai közé húzott fejjel és botját furulyaként szájához emelve, a hirneves, de komor bohóc egész szobám közepéig jött. És midőn nekiment az asztalnak, siránkozó hangon igy szólalt meg:

Könyörüljön rajtam, &■ szegény, vak emberen ! . . .

Az utánzat olyan kitűnő volt, hogy kacajomat nem bírtam visszatartani.

— ön azt gondolja, hogy tréfálok ? — mondta nagyon hidegen. — Tekintsen szemeimbe!

S ezzel két nagy, fehér, üres tekintetű ezemgolyójával felém fordult.-j— Bizony vak vagyok én, kedvesem, egész életemre! ... Ez az eredmény, ha az ember 'vitriollal ir! ... Az a maró valami kiégette a szemeimet még pedig teljesen! . . .

— Ön dolgozik?

Andrássy Gyula gróf tehát beszélt igazán szépen, lélekből, sőt amint ő megmondta: szívből, amint egy már felelősség nélküli miniszternek lehet és szabad, úgy ahogy még talán nem beszélt soha. Egy kis vezeldésszerü önvallomással kezdte, egyszerűen tévedésnek minősítette egész, eddigi politikai múltját, a véderő kérdésben elfoglalt álláspontját. Volt ugyanis idő, amikor még nem is olyan régen, a hadsereg egységéért érvelt s egyik beszédjében egyenesen a „német“ nyelvet tartotta csak a vezényletre alkalmasnak a hadsereg egysége összetartó kapcsának. Később is már megelégedett volna a nemzeti jelvényekkel, az úgynevezett magyar századnyelvvel. Ma azonban a magyar nyelv teljes érvényesülését s a magyar szellem bevonulását követeli a közös hadseregbe.

Nagyon helyesen! Mert hát vájjon van-e közöttünk olyan hazaáruló, aki végeredményben nem ezt akarja ? Az azonban már egészen más kérdés, hogy bármily szép, bármily lelkűnkből lelkezett volt is Andrássy ily irányú fejtegetése, vájjon időszerű volt e most ezt a nagy kérdést bombaként újra beledobni a t. Ház tanácskozási rendjébe,' sőt az egész magyar közvéleménybe, amely meghiggadva a felesleges izgalmaktól, lassacskán ismét hozzálátott a nemzetet egyedül boldogító hétköznapi munkához. Mert sajátságos dolgok történtek eddigelé a mostani országgyűlési cikluson. A véderő vita folynék odafenn, vagy mi s eddigelé éppen a hadügyi kérdéseket bolygatták legkevésbbé. Az ellenzék úgy kerülte ezt, mint macska a

— Nem, Bixiou, reggelizem! . . . Nem kíván velem tartani ?

Nem válaszolt, de orrcimpáinak reszketésén nagyon jól észrevettem, hogy mennyire szeretné elfogadni meghívásomat. Kezénél iogva magam mellé ültettem.

Mialatt kiszolgálták, szegény ördög szaglászva forgolódott t jével az asztal fölött.

— Minden nagyon jónak látszik ! —jegyezte meg. — Most egyszer újra élvezni fogok. Már régiől fogva csak két sous ára kenyeret reggeliztem s azt is csak azalatt költ hetein el, mig a minisztériumokba futok ! Mert tudja, most egyedüli foglalkozásom a minisztériumokba való fut kosás. Dohánytőzsdét szeretnék kapui . . Hiába, otthon enni kell és már se nem rajzolhatok se nem irhatok . . ..Tollba ugyan mondhatnék, de mit?

Fejpmbe semmi sincs. Az én mesterségem abból állt, hogy megfigyeltem és megörökítettem Páris torzalakjait, de ez most már lehetetlen . . . Tehát dohánytőzsdére gondoltam, persze, nem a boulevardokon ! . . . Ilyen kegyet nem remélhetek magamnak, miután sem táncosnő anyja, sem magasabb rangú katonatiszt özvegye nem vagyok. Nem! megelégszem én egy kis vidéki boltocskával is, valahol jó messze! . . .

— Ez az összes, amit kérek. Ugy-e nem valami nagy dolog ? . . . Es mégis mintha az ördög szövetkezett volna ellenem! . . . Pedig pártfogókkal is kellene birnom azokban, kik azelőtt annyira fölkaroltak, tábornokok, hercegek és miniszterek asztalánál nem egy-zer étkeztem Majdnem szétszedtek ezek az emberek, mert mulattat tam őket vagy pedig féltek tőlem. Most már mindez elmúlt. Oh, szemeim, szegény szemeim!... A gazemberek ugyancsak fukarkodnak azzal a nyomorult dohánytőzsdévé 1! Kérvényemmel már

forró kását, mely egyszer már megégette a lábát. Érezte, hogy ezt a nagy kérdést feszegetni egyfelől céltalan, de másfelől talán nem is igen ildomos, amikor annak idején éppen ő volt az, aki kikapcsolta az ütközési pontok sorából. Egyetlen egy szóval sem mondta azt, hogy nem adok pénzt, de a hadügyi milliók mostani megszavazását beállította rekompenzáció fejében, vagyis adunk mi pénzt, ha kell milliárdokat, hanem nekünk is adassák meg nemzeti vívmányul nem az önálló hadsereg, nem is a magyar vezényszó, még csak nem is az önálló bank, de a titkos, egyenlő választói jog, amit pedig éppen Andrássy akart annak idején a legkevésbbé, sőt amit valami különösebben manap sem akar.

Hasztalan ujjonganak tehát az ellenzékiek Andrássy íegyverbarátságán, nem sokra mennek vele, mert Andrássy körben forgó okoskodással ismét a hadsereg kérdéséhez tért vissza, amit ők kikapcsoltak s nem a titkos választói jogra, mely nekik az egyedül idvezitő, a nemzetet Eldorádóba vivő vesszőparipájuk.

S Andrássy ezenfelül eddigelé a legkeményebb kritikát mondta az egész koalíciós rendszerre. Nemcsak a belső villongásokról rántotta le a leplet, de érdekesen világította meg a király álláspontját is: „A király legnagyobb tulajdonságait abban látja, amely neki mindig az első sort fogja biztositani a történelemben, hogy ő mindig tudott alkalmazkodni ahhoz> amit szükségesnek látott, hogy ő azért, hogy népeinek és a dinasztiának hasznot

hat hónap óta szünet nélkül járom a minisztériumokat. Igen, húsz évi zajos és osztatlan sikerek U’án ennyire jutottam! . . . De a művészéiet vége már ilyen 1 . . .

Ekkor azután nekiállt és mint az éhes farkas. úgy evett. Igazán sajnálatra méltó látvány. Kenyerét villáját minduntalan elvesztette és poharát csak tapogatózva találta meg. Szegény ember, nyomorúságához még nem szokott hozzá! . . .

Pár perc múlva tovább beszélt:

— Tudja-e, hogy mi a legborzasztóbb ? ... Az, hogy nem olvashatok újságot! Este, midőn hazamegyek, néha ugyan veszek egyet, de csak azért, hogy érezzem a papir nedvességét és friss szagát . . . E« olyan kellemes! De senkim sincs, aki fölolvasná. Feleségem megtehetné ugyan, de nem teszi! Azt állítja, hogy a hírek között sokszor illetlen is akad . . . Ah. azok % volt szeretők, ha egyszer férjhez mennek, náluk senki sem rátartóbb. így van nálam is. Mióta madame Bixiou-t teremtettem belőle, azt hiszi, hogy vakbuzgónak lenni egyedüli kötelesség!.. . . Nyakig vagyunk a jótékony egyesületekkel, uram, pedig az is jótékonyság lenne, ha fölolvasná előttem az újságokat ! . . . Ha leányom még otthon volna, ó biztosan fölolvasná. De távol van, mert midőn látásom elveszett, bedugtam a Notre Dame des Arts ba, hogy eggyel kevesebb legyen, akit táplálni kell 1

— Ugyan ez sem szerzett számomra valami sok örömet. M->g kilenc éve sincs, mióta a világon van 8 máris keresztülment minden betegségen. Es emellett szomorkodó és ha lehet, még nálam is canfabb! . . . Valódi szörnyeteg! . . . De hát hiába, életembe soha sem tudtam szépet alkotni... Ugyan no, de nagyon belemerültem családi dől-