Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)
1911-03-20 / 23. szám
2 TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK ■i .i március 20. Ideális hevülettel az elvek és eszmék szolgálatában teljes ellentéte volt azoknak, akiknél a politika nem egyéb, mint öncél a saját egyéni érdekeik előmozdítására. Sokáig elnöke volt a megyei függetlenségi pártnak. A szekszárdi kerületben az újabb alkotmányos időszak első évtizedeiben az ő szava olyan súllyal és tekintéllyel bírt, hogy csak az lehetett képviselő, akit ő ajánlott. Neki sokszor felajánlották e kerület mandá- dátumát, amelyhez kardcsapás nélkül juthatott volna, de ő mindig kitért előle. Mint ügyvéd tekintélyes pozíciót vívott ki magának, nagy forgalmú irodája volt, de csak olyan ügyet vállalt, amelynek igazáról meg volt győződve, amellyel erkölcsileg szolidaritásban állott. Jóságos, szelíd lelkületű lérfiu volt, aki önmagának nem kért soha senkitől semmit, de szívesen fáradozott másokért. Anyagiakban nem dúskál kodott és az ügyvédségtől való visszavonulása után hiába kínálták az őt 48-as honvédszázadosi minőségében törvényesen megillető nyugdíjjal, azt kereken visszautasította. Puritán jellem és tiszta hazafi volt. Egyszerű és szerény, nemes és becsületes. Ujfálu8y Imre 1828. szeptember 18-án született Szekszárdon, atyja Ujfalusy Ferenc tekintélyes szekszárdi lakos, közalapítványi urad. számtartó volt. Iskoláit Pécsett és Budapesten kitűnő sikerrel végezte s mint végzett jogász a szabadságharc kitörésekor beállt honvédnek, hol nagy bátorsága és vitézsége által csakhamar hadnagy, főhadnagy és 20 éves korában kapitány lett s mint ilyen Görgey táborába volt beosztva s az ő százada őrizte a lánchidat, mikor Alnoch ezredes fel akarta robbantani. Részt vett az 1848-iki május 21-én végbement Budavár bevételénél, hol könnyebben megsérült. 17 csatában vett részt. A szabadság- harc letörése után foglyul esett és besorozták az osztrák cserepárolt közé. Innét megszabadulva Szekszárdra, szülőföldjére tért vissza, hol a jogtudományoknak élt, egészen visszavonulva. Később ügyvédi oklevelet nyert, megyei szolgálatba lépett, hol aljegyző, majd pedig a vármegye főjegyzője lett. A megyei pályán is a legfényesebb siker várakozott volna reá, ő azonban veleszületett érzelmeinél fogva inkább vállalkozott a teljes függetlenséget biztositó ügyvédi pályára, amelyet ritka humanizmussal, páratlan becsületességgel, mindenkor a legnagyobb korrektséggel töltött be hosszú évtizedeken át. Hatalmas klientúrára tett igy is szert, bár valósággal »válogatós« volt a perekben. Tudunk rá esetet, amiprofesszor, a XVII. század közepén, meg akarván írni a magyarországi ev. ref. egyház történetét, Pathai Sámuel tolnai lelkészhez és seniorhoz fordult felvilágosításokért, aki idős ember volt már, sok vidéket bejárt és sok mindenfélére emlékezhetett még. Pathai válasza, mely 1647 szeptember 10.-én kelt, nagyon sok érdekes adatot őrzött meg a dunántúli reformáció történetéhez és Tolnára vonatkozólag is számos érdekes adalékkal szolgál. Elmondja Pathai, hogy Tolna első reformátorának nevére nem tudott ráakadni, bár szorgalmasan végig kutatta a város összes fennmaradt regesztrumait, de kétségtelen, — mint írja, — hogy már Buda elfoglalásakor ^1541-ben) volt Tolnán reformáció, amint azt a városnak örökül hagyott könyvek bizonyítják; a város gazdag könyvtárában ugyanis, amelyet az egyház könyvtárában őriztek, talált egy könyvet, melynek bejegyzéseiből kitűnt, hogy tulajdonosa Jacobus Faber Stapulensis tanítványa volt. Nevét nem sikerült kiderítenie, de kétségtelen, — folytatja — hogy tiszta református volt, s mint jegyzetei mutatják, jól tudott latinul, görögül és héberül. Bőd Péter egyháztörténetében már megtaláljuk a nevét is annak a férfiúnak, aki a hires párizsi professzornak, Jacques le Févre d’Estaples-nak tanítványa volt, mint Pathai irta, s oly jól tudott latinul, görögül és héberül, szerinte Tövisi (Mucejus) Mátyás volt ez, 1540-ben tóin ű lelkész. Pathai azonban tévedett az időpontot, Bőd pedig az első tolnai reformátor személyét illetőleg, mert a reformáció első hirdetője és terjesztője Tolnán Szigeti (vagy Eszéki) Imre volt, akinek Flacius Mátyás wittenbergi tanárhoz intézett levele legelső és egyik legfontosabb emléke a tolnai reformáció történetének. Szigeti 1544 előtt tolnai tanító volt, majd Wittenbergbe ment, s mint az ottani egyetem anyakönyvében olvassuk, 1544 december 20.-án iratkozott be az egyetemre a következőkép : kor egy igen előkelő nagybirtokos elvitte hozzá az első nagyobb pert, amelynek más ügyvédek minden skrupulus nélkül megörültek volna, ő figyelemmel végig hallgatta magas kliensét s aztán kijelentette, hogy véglegesen csak később fog nyilatkozni, mert csak olyan ügyet fogad el, amelyet alaposan ismer s amelynek belső igazsága, kellő, etikai alapot nyújt az ügyvédi működésre. Ily eljárással aztán természetesen mindenkorra magához láncolta a jogkereső közönséget, igy például a Sztankovánazky családnak közel 40 éven át volt ügyvédje. Etnöke s vezére volt a függetlenségi pártnak. 20 évvel ezelőtt azonban visszavonult a politikától, sőt később az ügyvédeskedéstől is s a Tolnamegyei Takarék- és Hitelbanknak lett igazgatója, majd felügyelő bizottsági tagja s ezt a helyét is a legnagyobb pontossággal és odaadással töltötte be. Az intézet helyisége volt úgyszólván második otthona. Régebben aligazgatója volt a Szekszárdi Takarékpénztárnak is. Nem sokáig betegeskedett. Az elmúlt hét péntekjén még résztvett egykori tanulótársának, Szánthó Zsigmond, nyugalmazott plébánosnak temetésén, ott hült meg, influenzába esett s reá egy hétre már ő is elköltözött a jobb hazába. Temetése impozáns részvét mellett f. hó 19-én ment végbe. — Ott volt a város egész intelligenciája. A vármegyei tisztikar testületileg jelent meg, élén Simontsits Elemér alispánnal. Leopold Kornél vezérigazgató vezetésével megjelent a Tolnamegyei Takarék és Hitelbank egész igazgatósága, felügyelő-bizottsága és tisztikara is s hatalmas koszorút helyezett a ravatalra, amelyet szebbnél-szebb virágok bontottak. — Vidékről hűséges ügyvédje temetésén résztvett Sztankovánszky János kir. kamarás, nagybirtokos is s az egykori honvédszázados végtisztességére kivonult az utolsó három szekszárdi honvéd iS;, A temetési szertartást dr. leni Ferenc apᣠplébános végezte, Czinderi és Kun káplánok segédletével. * Életéből epizódként felemlítjük a következőket: '*' A hírneves szekszárdi dalárdának az ötvenes és hatvanas években kiváló tenoristájá volt. 1853-ban Bezerédj Istvánnak, a Hidján internált kiváló hazafinak tiszteletére és üdvözlésére az ő indítványára ment ki a szekszárdi dalárda Hídjára s ott szebbnél-szebb hazafias nótákat énekeltek; ezt megtudta a hatóság, ezért a dalárdát a nyilvános szerepléstől hosszú időre eltiltotta. 1862-ben ugyancsak a dalárda a szekszárdi kaszinó éttermében elénekelte a jaj de... nótát, amiért is a dalárda összes tagjait a tolnai katonai hadbíróság 1—2 napi elzárásra ítélte. Későbbi éveiben a vadászat szenvedélyé- lyének élt s mint hires puskás sok bravúrt aratott. Egyetlen fiának korai halála nagyon lesújtotta s egészen visszavonult életet élt. Sajátságos véletlen, hogy 10 évvel ezelőtt ugyancsak „Emericus Sigetinus Ungarns“. Wittenbergben azonban nem soká maradhatott, mert megbetegedett és kénytelen volt haza jönni. 1546. év nyarán vagy őszén térhetett vissza és egyenesen Tolnára ment, mint Gyalui Torda Zsigmondnak Melanchtonhoz intézett, 1546 december 25.-én kelt leveléből tudjuk: »Imre, — írja — aki nem rég tért ide vissza, egyenesen Tolnára ment, mely a Duna túlsó partján fekszik s török őrség tartja megszállva.« Két hetet töltött Tolnán Szigeti, hirdetve Luther tanait, de ezen idő alatt, — mint említett levelében elmondja, — annyi ezer ember között alig három-négyet talált csak, akik elfogadták a reformáció tanítását. Ha tehát ekkor Tolna még tiszta katholikus volt, Szigeti mint katholikus tanító működött ott 1544 előtt, s csak Wittenbergben tért át a lutheránus hitre, melynek hazatérte után rögtön lelkes hirdetője is lett régi működési helyén; de nem nagy eredménnyel, mert Tolna erősen ragaszkodott még ősi hitéhez. Nem is volt megelégedve Eszéki s Kálmáncsehibe távozott, ott tartózkodott egy ideig, majd innen Veresmartra ment. Ezen idő alatt azonban nagy változások történtek Tolnán, a lutheránus hívek száma egyre szaporodott, s ezek visszaemlékezve Szigetire, 1548-ban meghívták prédikátornak, Szigeti elfogadta a meghívást, Tolnára sietett s itt a város végén levő kápolnában kezdte hirdetni az új tanokat. Ez a körülmény mutatja, hogy ha meg is nőtt a protestáns hívők száma, a katholikusok még jól túlsúlyban voltak, mert a lutheránusok a város végére szorultak. Szigeti említett levelében panaszkodik is, hogy sok baja van a katolikusokkal, »de az Isten ,',r-r írja — csodálatos módon megvédett minket a török fejedelmek és parancsnokok utján, akik — úgy látszik — különöskép kedveznek nekünk*. Elmondja az.- után, hogy Keresztelő Szent János napja körül a tolnai biró a budai basához ment panaszra, március 17-én hunyt el neje. szül. Rácz Anna is, akit ugyancsak, mint őt március 19-én temettek el. A család a következő gyászjelentést bocsátotta ki: „Özvegy Schöner Imréné, született Ujfalusy Julianna, Ujfalusy Lajos és neje született Doria Róza és özvegy Jasek Alajosné, született Ujfalusy Jozefa, mint testvérek és sógornő, a maguk, valamint az összes rokonok nevében megtört szívvel jelentik felejthetetlen, kedves testvérbátyjuknak és rokonuknak Ujfalusy Imre ügyvéd és volt 1848—49. évi honvédszázadosnak, folyó hó 17-én, rövid betegség után, életének 83*ik évében, a haldoklók szentségeinek felvétele után bekövetkezett gyászos elhunytát. A boldogult hült tetemei folyó hó 19-én délután fél 4 órakor fognak Szekszárdon, az alsó temetőben levő családi sírboltba helyezve az anyaföldnek visszaadatni; lelki üdvéért pedig a szentmise a belvárosi róm. kath. templomban folyó hó 20 án d. e. 8 órakor fog a Mindenhatónak bemutattatni. Szekszárd, 1911. évi március hó 17-én. Áldás és béke hamvaira!“ A Tolnamegyei Takarék és Hitelbank pedig a következő gyászjelentést bocsátotta ki: „A Tolnamegyei Takarék- és Hitelbank r.-t. igazgatósága, felügyelőbizottsága és tisztikara mély fájdalommal jelenti, hogy húsz éven át volt igazgatósági, illetve felügyelőbizottsági tagja: Ujfalusy Imre ur ügyvéd, az 1848—49. évi szabadságharc századosa f. hó 17-én, rövid szenvedés után elhunyt. Közéletünk e puritán, nemes alakja intézetünknek is hűséges, buzgó munkása volt, kinek tisztes emlékét mindenkor hálás kegyelettel fogjuk megőrizni. Szekszárd, 1911. március 17.“ # Az elhunyt nemes szivét mutatja végrendelete is, amelyet ma reggel bontottak fel. Rokonain kívül anyagi erejéhez képest a következő szép célok előmozdítására hagyott kisebb- nagyobb összegeket: Szekszárd város szegényei számára 100 K. A Szekszárdi önkéntes Tüzoltóegylet javára 100 K. Dunántúli közművelődési Egysület részére 200 K. Mise-alapra a Tolnamegyei Takarék és Hitelbanknál beteendő az Ó és neje részére 400 K, melynek kamataiból évenkint értök 3 mise mutatandó. Végrendelkezését a következő szavakkal fejezte be: »És most azon nevezetes pillanatban, midőn az ember életpályája végén mindentől, mi az életben előtte kedves volt és beccsel birt, — örökre megválni készül: el nem mulaszthatom még utoljára azon hő óhajtásomnak és szeretettel eltelt szivem mélyéből fakadó imaszerü fohászomnak kifejezést adni, hogy az Isten áldja meg és segítse minden jóra az én kedves rokonaimat, barátaimat és jóakaróimat. Az Isten áldása legyen szeretett magyar Hazánkon és sokat szenvedett nemzetünkön, hogy amiért aranyakkal adván súlyt ama kérésének, hogy Szigetit végeztesse ki vagy űzesse el a városból. De rosszul járt a biró, mert a tolnaiak néhány jó embere a basa figyelmébe ajánlta ügyüket, s ő megengedte, hogy a protestánsok szabadon prédikálhatnak, taníthatnak, s aki akarja, szabadon hallgathatja őket, a bírót pedig haragjában szigorúan megbüntette. A protestánsoknak hitük terjesztésére legfőbb eszközül az iskola s a szószék szolgált. Mivel a régi iskola, ahol még Szigeti is működött, a katholikusok kezén volt, legelső dolga az lett Szigetinek, hogy iskolát állítson; tolnai tartózkodása hetedik hónapjában sikerült is e tervét megvalósítani, s azokból az adatokból, amelyek ez iskola első tanulóiról fennmaradtak, képet nyerünk arról is, mily népes volt ebben az időben a tolnai gyülekezet: tudjuk ugyanis azt, hogy a gyermekek közül körülbelül 60 tanulót számlált, a felnőttek közűi pedig ötszázat. így azután megérthetjük, hogy nagy hiányát érezte Szigeti segítő kezeknek, mert egymaga nehezen győzte a prédikátori és iskolai teendőket. — A pap-hiány különben nagyon általános baj volt ekkor, mert a külföldről hazatérő, tanulmányaikat befejezett ifjak elkerülték a töröklakta vidékeket. Szigeti is kéri levelében Fiaciust, a wittenbergi professzort, küldjön hozzá ott tanuló magyar ifjakat s Tövisi Mátyás barátjának, aki 1548 október 9.-e óta tanult a wittenbergi egyetemen, üdvözletével azt az izenetét küldi, hogy siessen mielőbb hozzá, mert nagy szüksége van segítségre munkájához. Ez a Tövisi Mátyás lett azután Szigeti utóda Tolnán. Hogy mikor tért vissza Witten- bergből s mikor jött Tolnára, nem tudjuk; Szigetinek Flaciushoz intézett levele 1549. évi augusztus hó 3.-án kelt, ekkor tehát még ő volt a tolnai pap. — Tövisi Tolnán is halt meg s könyveit a városnak hagyta; Pathai még for*
