Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-11-21 / 82. szám
2 először az elhagyatott községekről is, kidolgozván azt a megváltani hivatott községi törvényt, amelynek megszületését még ma is hiába lesi az elhagyatott községi köz- igazgatás. S mit tett ó a főváros fellendítése körül! Reformálta a kerületi elöljáróságokat, pár hónap alatt nyélbe ütötte a végleges vízvezeték éveken át kísértő nagy kérdését. 0 dolgozta ki s terjesztette az országgyűlés elé az egyházpolitikai törvény- javaslatot, amelynek végrehajtása azonban már Perczel Dezsőre maradt. Kereskedelmi államtitkársága, majd minisztersége a viz- szabályozás, ármentesités terén korszakalkotó, a zágráb — károlyvárosi vasút megváltásával, a pécsi vasút engedélyezésével hatalmas rést ütött azon a már-már áttörhetetlen kínai falon, amely elzárta tőlünk az utat le, a szép Adria-telé, ahonnan pedig ez a kereskedelmileg, iparilag nyugat felől fojtogatott ország a levegőt, az életet kapja. — Hieronymi nagy értékét semmisem mutatja jobban, mint, hogy a folyton változó politikai irányzat tekintélyeket szétmorzsoló malomkereke sem tudta megőrölni. Kétségtelen nagy zsenialitásának osztatlan elismerésére vall az az általános tisztelet, amely őt ma is környezi, sőt igazán csak ma környezi. Nem hisszük, hogy lenne még a mai kormánynak egy olyan tagja, akinek a letört ellenzék megbocsátotta volna azokat a megsem- misitö kritikákat, amelyeket ő itt-ott fejéhez csapkodott a letűnt rendszernek. Magyar- országon, a hazugságok országában mindent eltűrnek, csak az igazságot nem. Hatalmas ember legyen az, ki itt az igazságot ki meri mondani s ha ki merte mondani és fejét be nem verték, bizony az igazságnak is nagynak kellett lennie. Ezek ötlenek az eszembe, amikor arról hallok, hogy Hierdnymi a vasút ügyében nála járt deputáció kérelmét a sablon útjáról leterelte. Nem temette el ugyanis igaz ügyünket a hivatalos jelentések, előterjesztések megszokott útvesztőjébe, de mindjárt szakférfiút küldött le ide mihozzánk, ki reátegye kezét az itteni beteg közlekedési viszonyok ütőerére, aki közvetlen szemlélet és tapasztalat mellett, élőszóval is előadott panaszainkból is megállapíthassa a baj diagnózisát, a sérelem mibenlétét, hogy ahhoz legyen szabható a kivánatos orvosszer is. Hálánk, köszönetünk illeti meg már ez dolgot, az asszonyok is támogattak a kérésükkel, a házigazda néhányszor biztatólag hátba ütögette makacskodó vendégét — s Szabó Pista végre vállatvonva beszélni kezdett. Olyan hangon beszélt, mintha va ami egyesület, vagy takarék- pénztár évi jelentését olvasná fel: Hát jó, tudja meg ön is, hogy én voltam az a muzs kális vándorlegény, aki tiz évvel ezelőtt egész Európát elbolonditotta. Nem azért énekeltem, hogy babérokat gyűjtsék, — gyűlöltem, most is gyűlölöm a színhazat. Nem való ez a mesterség felnőtt férfiaknak, de hát mit meg nem tesz az ember, ha az éhenhalás fenyegeti, ugyebár ? Úgy áll a dolog, hogy a szegény apamtol kaptam örökül a mesterségemet s egész gyermekségem ott telt e a műhelyben, a vizes agyag és az égető kemence között. Tudja, hogy a gyerek lelke milyen fogékony minden régi impresszió iránt, — nos tehat bogarat ve.tem a fejembe, hogy magam is cserepességgel fogom megkeresni a kenyeremet. Nagyzoló terveket szőttem arról hogy valaha uj fölfedezéseket viszek a kerámiába s a magyar iparnak a külső országokban is dicsőséget szerzek. A barátaim a jogot és az orvostudományt tanulták, a megyén és az országházában szónokoltak, én romantikus félelemmel a puha agyagról, a tűzben égő masszákról, a különböző ismeretlen zománcokról, a szivárvány mi den színébe égő kérámiai csodákról álmodoztám. Fájdalom én is csak úgy jártam, mint a legtöbb magyar fiú: mikor a szegény apám meghalt, nem igen akadt egyéb örökségem regi és becsületes családi nevemnél. A műhelyben még dolgoztak immel-ámmal, de az udvaron könyörtelen hitelezők lármáztak és akárhányszor megesett, hogy a hetibérrel is adósak maradtunk a családos munkásoknak. Beláttam, hogy igy sohase valósíthatom meg a terveimet s mivel nem olyan anyagból vagyok, hogy tu nyán megnyugodjam a sors végzésébe, hat egy TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK előltgts jóakaratért is a minisztert s hűen, minden betűjében az igazságnak megfelelően fejezte ki alispánunk e környék igazi érzületét abban a meleghangú táviratban, amelyet a megyei érdekeltség nevében forró üdvözletként küldött a miniszterhez, akitől ennek a már a AX-ik századba nem illő forgalmi elmaradottságunknak sürgős megszüntetését reméli nemcsak ő, a vármegye első tisztviselője, de e, forgalmi tekintetben elhanyagolt országrésznek sok százezerre menő lakossága is. De ha megnyugtató volt már e vidékre a miniszter fent vázolt intézkedése is, még nagyobb reménnyel kell a jövő elé tekintenünk, mert hogy a miniszter megértett bennünket, biztosíték reá az itt következő levele, amelyet vármegyénk alispánjához intézett : Budapest, 1910. november 16-án. Nagyságos Alispán Ur! Szives táviratát, melyben engem, abból az alkalomból, hogy a szekszard—sárbogárdi vonal menetrendjének mődositáta iránt a tárgyalások megindultak, a megyei érdekeltség nevében melegen üdvözölni szives volt, csak most vettem kézhez, minthogy időközben Bécsben voltam. Ennek folytán szives figyelmükért ezúttal mondhatok csak őszinte, meleg köszönetét. Szives üdvözlettel igaz hive Hieronymi Hát igaz, hogy nem lehet még ebből a pár sorból álló levélből egyebet kiolvasni, mint udvariasságot, ami a műveltség jele, kritériuma, semmi egyéb. Csakhogy voltak már a nem rég múltban olyan müveitek is, akik velünk szemben még csak — udvariasak sem voltak. Mi tehát ezt a néhány sort is a legjobb jelnek vesszük s a legnagyobb köszönettel nyugtázzuk. Tudjuk, kiérezzük belőle, hogy végre törődnek velünk, gondolnak reánk s mindez megnyugtató ígéret arra nézve, hogy jogos, igazságos kérelmünk már a közeljövőben teljesítve lesz. Főnyereségnek azonban azt tartjuk, hogy az a sas tekintet, mely a Fiume felé vezető ut kinyitását, szabaddá tételét már a mubban is elsőrendű feladatul ismerte fel, nemcsak ezt az elhagyatott vidéket látja meg, de át is tekint rajtunk s észreveszi azt a Bátaszéktól Mohácsig terjedő kiépítetlen útszakaszt is, amely mint egy 1910 november 21. nagy felkiáltó jel áll eme mondatnak a végén: hogy keletre, délre Szekszárdon át vezet a legegyentsebb, legrövidebb ut, tehát ennek kiépítése úgy a forgalom megosztásánál, mint a Boszniához való közjogi helyzetünknél fogva is a legelsóbbrendü, a legégetőbb —nemzeti feladat ! B. A jégvermek megtöltése. Közegészségi és ipari szempontból egyaránt rendkívül fontos a jégvermeknek kellő jégkészlettel való ellátása A tavalyi enyhe tél folytán különösen Szekszárd városában lépten-nyomon érezhető volt a jéghiány káros következménye mindaddig, mig a városi jéggyár üzemét meg nem kezdte, amikor aztán nemcsak a város közönsége, de a közeli vidék is olcsó és kifogástalan minőségű jéggel ellátható lett. Köztudomású azonban, hogy a szekszárdi jéggyár üzeme csak bizonyos határig fokozható és hogy az eddigi kedvezményes árak az ezután jelentkező jégfogyasztókra nem terjeszthetők ki. Számos iparos, kereskedő stb. lehet, sőt bizonyára van is, aki jéggyári jeget a nagy és drága fogyasztás miatt nem használhat, akik tehát arra vannak utalva, hogy jégvermek létesítésével és megtöltésével gondoskodjanak megfelelő jégkészletről, amely célból az utóbbi időben városunk úgy kül-, mint belterületén több nagy jégverem létesült. Most, hogy a tél közeledik, bár ezúttal feltűnően enyhe az időszak, a fagyok beálltával nyomban adva lesz a jégvermek megtöltésének lehetősége, megindul majd a jégvágás és jéghordás és épen ez a körülmény adja kezünkbe a tollat, hogy felhívjuk ez irányban a közfigyelmet és elejét vehessük a szerintünk tagadhatatlan fenyegető és okvetetlen bekövetkezendő bajnak. A kolerajárványból kifolyólag kétségtelenül megállapittatott, hogy a Duna vize az egész vonalon kolera-bacilusok által fertőzve van. Kolera eseteink egytől-egyig a Duna mentén fekvő községekben fordultak elő, olyan embereknél, akik a Duna vizét itták, vagy azzal egyébként érintkezésben voltak. Sőt nemcsak a Duna vize volt fertőzve, hanem annak mellékfolyói is, különösen pedig az úgynevezett Holtdunák, minek folytán a Duna vizének használata nem csak ivásra, hanem más célokra is, hatóságilag eltiltatott. A Dunaviz fertőzöttsége akkor sem szűnik meg, ha e viz jéggé fagy. Minthogy oly nagyfokú hidegre, mely a Duna vizének kolera bacilusait elölné, az Alföld kiimája mellett nem számíthatunk, kétségtelen, hogy a jégvermek sem a Dunáról, sem a Holtdunákról, sem a Duna mellékfolyóiról származó jéggel meg nem hordhatók. Nem hordhatók meg közegészségi szempontból, mert at ilyen jég egyenesen él feltétlenül a kolera terjesztője lenn» és nem hordhatók meg hatósági szempontból se, mert a Duna vizének nap elhatároztam, hogy pénzszerzésre adom a fejemet. A jó Isten véletlenül tisztességes tenorhanggal áldott meg, — ez ép olyan véletlenség, mintha valakinek jó szeme és lúdtalpa van. Ezt a hangot eddig csak a névnapokon és a férfi- murikon értékesítettem, de mikor úgy állta dolog, hogy nem sokára fejemre dől a háztető, hát akkor egyszer az az ötlet fogamzott meg a lelkemben, hogy az emberek osobaságától fogom megszerezni a hiányzó tőkémet. A világ már úgy van megteremtve, hogy mindig akadnak együ- gyüek, akik öt forintot adnak egy színházi jegyért, holott a másnapi vacsorájuk sem egészen biztos, — nos hát én erre a gyöngeségre építettem föl a jövendő programomat. A bárataim elhitették velem, hogy milliókat kereshetek a hangommal s én, bár a túlzásoknak nem vagyok barátja, egy nap igy szóltam magamhoz: — Ha milliókat nem is, de talán százezer forintot ki tudok énekelni a kortársaim zsebéből . . . Százezer forinttal újra építhetném föl az egész gyárat s a magam kedve és Ízlése szerint folytathatnám idehaza a cserepesseget . . . Próbáljuk hát meg, — hiszen elvégre nem sokat kockáztatunk . . . így történt, hogy egy őszi estén végkép bezártam a műhelyem kapuját. Fájó szívvel zártam be, de szomorúságomat enyhítette a remény: hátha csakugyan elérek valamit ? Három hónapig úgy tanultam, mint egy tizenhatéves gyerek, három hónap múlva fölléptem egy német- alföldi színtársulatnál. Nem tudom mar, hogy mit éneke tem, de arra emlékezem, hogy az előadás után kétszáz diák kisért haza a lakásomra s az igazgató hároméves szerződést ajánlott. A szei2Ődést nem fogadtam el, hanem vándormadár módjára tovább repültem s harmadfél év alatt Európának talán valamennyi opera- szinpadán megfordultam. Mindent elénekeltem, ami a hangomba vágott; kétnapi utazás után friss erővel léptem este a színpadra, az alvás óráit megröviditettem, hogy egy-egy uj szerepet betanuljak — s többet aludtam a vasúti kocsiban, mint saját ágyam párnái között. A fáradság ismeretlen fogalom volt előttem, városról-városra, országról-országra repültem s mindenütt az ismeretlen barátok és jóakarók sokasága fogadott. A fizetésem kétharmad része a takarékpénztárba vándorolt, néha kenyeret és túrót ettem vacsorára s bármily kimerült voltam, nem ültem az omnibuszra, csakhogy a pár krajcárt félre- tehessem. így dolgoztam, zsugorgattam éveken át, miközben az újságok érdememen felül foglalkoztak velem s hazám lapjai is hosszú cikkekben talágatták itthon az ismeretlen magyar — kiletét. Később, mikor a nevemet már mindenütt megismerték, akárhányszor szives levelekben hívtak haza, de talán a világ minden kincséért se tudtam volna rászánni magamat arra, hogy itthon, a honfitársaim szemeelőtt is maskarába bújjak. Vegigcsatangoltam egész Európát, néha megesett, hogy egy-egy jó hangulatban levő uralkodó is megszorította a kezemet, büszke grofok és hercegek estélyekre hívtak, de én akkor is, a tapsok és eljenzések lármájában, arra az uj módszerre gondoltam, mellyel a majolikának ragyogó zománcot fogok adni s a szokatlan hőfokon, mellyel a cserepeimet tökéletesíteni fogom. A vállamat hermelinköpeny borította, az oldalamon aranymarkolatos kard csüngött, a nézőtér padjairól száz kiváncsi látcső fordult felém — s én, az áriámat énekelve, képzeletben ottjártam a Tisza partján s a hideg kemenyre, a csöndes gyári a gondoltam, melyet annyi idő óta nem láttam. Amig a tenyerek buzgón összeverődtek odalenn s a páholyok dekolhált asszonyai égő pillantásokat vetettek felém, en halkan felsohajtottam magamban: — Ó, bar a százezer forintom együtt volnaj mellyel a szegény gyáramat talpraallithatnám
