Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-10-27 / 75. szám
Előfizetési ár: Egész évre . . . . 16 korona. Fél évre .... 8 „ Negyed évre ... 4 „ Egy szám ára . . 16 fillér. EJofizetÁneket »•* hirdetpueket a kiadó- hivatalon kiről elfogad a Molnár féld könyvnyomda én papirkereskedés r.-t. Szekszárdon. Egyet számok ugyanott kaphatók. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi teleion-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-szám : 18 és ü. Szerkesztőség : Bezerédj István-utca 5. saám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal : Vármegye-utca 130. szám. Az előtixetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítóknak. ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 8 kor. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. A kolera. A tengerparti gyarmatokba is elvetődő hinduk évszázadok óta félelemtől reszketve emlegették a »morshi« vagy >mordeshin« öldöklő hatalmát, amely titokzatos betegség ősi fészkéből — a Himalaya déli lejtőiről — ki-kitörve, már a XVI., XVII. és XVIII. században nagyobb járványok alakjában kaszálta végig Ázsia egyes részeit; Európának azonban egész 1817 ig — mig világhódító kőrútjára ki nem indult — nem volt módjában, hogy Gorgon-arcába tekinthessen. Azóta persze — miután hét nagy pandemiá- ban jóformán az egész földkerekséget meghódította — fájdalom, elég bőven nyílott reá alkalma ! Az első nagy kolera-pandemia 1817—1823-ig, a második 1826-1838-ig, a harmadik 1846- 1855-ig, a negyedik 1863—1875-ig, az ötödik 1882-1887 ig, a hatodik 1892—1896-ig tartott, végül a hetedik 1902-ben kezdődött és még a mai napig sem ért véget. E nagyszabású és a legkülönbözőbb világrészeket és országokat behálózó pandemiák folyamán, több helyütt, — mint pl. Oroszországban — már endemikussá is vált, azaz állandóan gyökeret vert, meghonosodott. Hazánkat a második pandemia keretében — 1831-ben — látogatta csak meg először, egy 1832-ig tartó epidémiával, ami 237.641 ember életébe került, de 1836-ban újból felüté fejét, akkor is 42.983 főnyi áldozatot követelve. A harmadik pandemia isjkétizben érinté Magyar- országot, az 1848—49-iki és az 1854—55-iki epidémiákkal ajándékozván meg bennünket, melyek közül az előbbi áldozatainak száma (az akkori háborús viszonyok miatt) ismeretlen, az utóbbié pedig mintegy 30000 halálesetre tehető. A negyedik pandemiának az 1866—67. és az az 1872—73-iki nagy járványt köszönjük 70 000, illetőleg 190000 főnyi halálozással. Az ötödik és hatodik pandemia hullámai már csak (az előbbiekhez képest számba is alig jövő) 1886. és 1892—93-iki enyhe járványok alakjában jutottak el hozzánk, mindössze 1602, illetőleg 5117 halálesetet okozva. Azóta békességben hagyott bennünket, mígnem — kétségkívül a hetedik pademiának Oroszországban megteremtett kolera-góczaiból kiinduiólag — az idén újból bekopogtatott hozzánk. összegezve tehát Magyarországnak a XIX. század folyamán felmerült koleraveszteségeit (s kénytelensegből kihagyva belőiökaz 1848—49-iki járvány ismeretlen adatait) 1,286 956 főnyi megbetegedést mutat ki a statisztika, amellyel 577.343 haláleset áll szemben. így néz ki az az ellenség, mely görcsös ökleivel most ismét kapuinkat döngeti! Ezt fontolják meg, ezt tartsák szem előtt azok, akik oly hamar készen vannak a könnyelmű kritikával s akik kicsinyes, rövidlátó önzésük szemüvegén át birálgatva a szigorúbb rendszabályok okozta kellemetlenségeket vagy anyagi károsodást : a hatósági intézkedéseket gyakran túlzott fontoskodásnak szeretnék minősíteni ! S valóban nem lehet okunk szánakozni azokon sem, akiknek hanyagságuk, vagy a hatóság kijátszását célzó, okoskodó ügyeskedésük miatt, egy-egy érezhetőbb büntetés szakad a nyakukba, mert ezek — édes mindnyájunk ellenségei, bármi mást hirdessenek is panaszkodásaikban 1 Nem lehet tulszigorról, túlbuzgóságról beszélni egy olyan betegségnél, amely hihetetlen gyorsasággal képes széleskörű tömegjárvánnyá fajulni, amely rövid pár óra alatt legyilkolja az áldozatát (akárhányszor végez vele, mielőtt az orvos még csak tehetne is valami érdemlegeset) s amelynek halálozási arányszáma — a közel százéves tapasztalatok dacára — átlagban még mindig körülbelül 509/0 ! Mert — elég sajnos bár — a tudomány e sötét számon javítani még mindig képtelen : nagyon gondos kórházi kezelés mellett vagy szelidebb jellegű járványoknál, lenyomható néha a halálozás 40—45°/#-ra, de viszont künn a falun, a szegények viskóiban vagy súlyosabb természetű járványnál könnyen felrúg 70—80°/o-ra is ; összegezett végeredményében tehát a fele, sót több leiénél elpusztul ma is épugy, akar c=ak százév előtt! Az egyetlen eredmény, amit épen a tu tomány megállapításainak s az azokon felépült helyes, célirányos védekezésnek köszönünk, az az, hogy a járványokat szükebb mederbe szorítani, lokalizálni, elfojtani tudjuk s ennek tudható be, hogy ma már jóval kisebb számú megbetegedésekkel dolgozunk. Bizonyítékul az 1872—73-iki és az 1892—93-iki magyarországi járványok fenn említett számaira mutatok : ott még 450000 beteg és 190000 halott, utóbb pedig már csak 6753 beteg és 3773 halálesetről volt szó. Persze, a köztisztaság iránti érzék is haladt és fejlődött valamit e húsz esztendő folyamán! ? De ez is mutatja, hogy a kultúra és hygienából fakadó, helyes védekezéssel igen sokat lehetünk! A magyarországi járványok egynémelyiké- ből Tolnamegye is megkapta a maga részét: az 1848—49-iki és 1854—55-iki járványokban jelentékenyen részesedett, az 1892 ikx járvány alkalmából pedig bizonyos vezérszerephez jutott, ha nem is a betegülések tulnagy száma, mint inkább azok sorrendje révén. Dunamenti községeink a legelső csatasorba kerültek s ezóta joggal fen- maradt az aggodalom, mely hatóságainkat — koleiahirek idején — állandóan eltölti. Az idei tapasztalatok is beigazolták ezt: Sióagárd, Szek- szárd, Paks, Körrdöd és Dunaföldvárott a körültekintő energia praeventiv intézkedései gyors es fényes (s remélhetőleg — tartós) diadalt arattak ugyan és Tolna eddig még érintetlen maradt ; egy arányaiban és lefolyásában egyaránt vehemens explosio tört ki azonban Bátán, mely geográfiái fekvése és egyéb viszonyainál fogva szinte praedestináltnak látszik arra, hogy a megyének legveszedelmesebb kolerafészkévé váljék, miután a folyóvizeknél jóval lassúbb/sőt problematikus öntisztulási folyamattal biró, holt Dunaág — melynek fertőzöttsége kétséget alig szenvedhet — könnyen kemény próbára teheti még egészségügyi közigazgatásunkat! ? De az bizonyára helyén lesz ezután is, amint helyén volt eddig s igy feleslegesen ne aggódjunk ! A kolera tüneteinek leirását, az óvatossági szabályokat itt mellőzöm, elég bőven tárgyalják mindezt a >népszerű útmutatások«. Nem akarom e helyet a batai állapot hivatalos statisztikai adataival sem elfoglalni, azok más rovatba tartoznak : különben is a helyzet e pillanatban már javult és pedig javult azon, nagyszerűen bevált hatósági intézkedések nyomán, melyek önerőnkből történtek, mielőtt még a magas minisztériumnak álmából felocsúdni méltóztatott s mielőtt az államköltségen berendezett, uj járványkórház működését még csak megkezdhette volna ; rövid vonásokkal vázlatos rajzát akarom azonban adni a bátai helyzet-, a hátai hangulatoknak úgy, amint azt — mi, benne élők és benne dolgozók — e napokban látjuk ! Füstölögve köszönt bennünket a sok ezer holdnyi árterületet kenyértermóvé tevő szivattyútelep — a bátai »kenyérgyár« — hatalmas kéménye. A meredek hegyfok zöld tetejéről ósdi kápolnácska törpe tornya néz farkasszemet vele. Átrobogunk a rozoga fahidon, melynek karfaján egy szabadkai bunyevác baka, kényelmesen ölbe- támasztott Mannlicherrel lógatja lábát és cigarettázva bámészkodik reánk. A viz partjáról kócos gyerekhad terel vissza egy sereg kacsát, melyet »tilos« most a vízbe ereszteni, nehogy hazahordja a házakba a Duna veszedelmét. Befordulunk a zötyögős, meredek utcába. A hatóság iránti engedelmesség a babonás hittel compromissumra lépve, nagy, fehér kereszteket meszel a házak kapuira, kerítésére : ilyen kisebb- nagyobb keresztek fehérlenek mindenünnen, végig az egész falun, annak katholikus részén ; a reformátusok inkább a járdát, a folyókát öntözik vele, de mindkét felekezetnél jut azért hátrább, a ház ama helyére is, ahová a mész tulajdonképen szánva volt. Az öreg emberek komoly ábrázattal billentik meg kalapjokat, az asszonyok is tisztességtudóan köszönnek. Megbecsülik a hatóságot, az orvost, mert látják, hogy törődnek velők s mert — félnek; félnek a betegségtől s a büntetéstől egyaránt. Megszólal a harang, menet jön szembe: szomorú menet! Elől egy rendőr és két csendőr, utána a pap és kántor, majd egy fehérre meszelt parasztkocsi, rajta — egymás fölött — egyszerre két, fekete koporsó. Hja persze 1 A temető messze van, 4 és fél kilométer hosszú a falu, a pap nem sétálhat egy délután két-háromszor is oda, az idővel spórolni kell! A menetet egy-kétsiró családtag s ismét csendőr zárja be. Majd vizeslajtok fogják el utunkat; az ivóvizet hoidják le a dunavizivó »alszegre« a jóvizü felszegi kutakból. Lépten-nyomon csendőrbe, katonába botlunk ; piros cédulák virítanak a falakon : a halál rózsái. De a szerelem még itt sem pihen ! Bajuszát pederve kacsintgat a szép szál csendőr a formás menyecskére s az biztatóan mosolyog vissza az őrizett házból, mig anyja odabenn a halállal vivődik. A rögtönzött kaszárnya előtt felváltott bakák fognak el egy serdülő leánykát s évődnek vele. Szabódva menekül az s panaszkodik nénjének, de a panasz inkább dicsekvésnek látszik. Alig sziliünk le, szomorú funkció vár reánk: meghalt a kis Jóska gyerek, boncolni kell. Hat éves, vézna fiúcska szegény ; az apa maga segédkezik az orvos munkájánál, anyja hangosan zokog az udvar végében. >Ne rijj már asszony! Hát nem látod, hogy a jó Isten akarta igy, legalább nem kell neki kapálni!« S az asszony elcsendesedik ; vájjon Isten e jósága tényleg megnyugtatta-e ? ? A községház udvarán egész vásár van: vagy ötven asszony és leány tolong a csapra- vert nyers-karbolos hordó körül ; mind visz belőle haza és veszekednek érte, mintha csak búcsú — s a hordókban márc volna ! ? Odább a Dunaszélen a fertőtlenitő-gép gőzölög ; sirva-riva adj i csak oda a menyecske uj »röpikéjét«, fél, hogy tönkremegy benne, s boldog nevetésre nyilik ajka, mikor végre meggyőződik, hogy csak »jó meleg«, de a szinében hiba nem esett. Mellette, az elégett kolerás szalmazsák tüzénél, egy vén, lerongyolódott cigány melegszik a hideg őszi időben. A nagykorcsmában érdekes stable d' hote• van együtt: Szolgabiró, járványorvos, jegyző, pap, írnok, főhadnagy, tanító, csendőrtiszt és vöröskereszt-ápolónők ülnek vegyesen. Hiába, a gyomor mindig megkívánja a magáét. Ismét temetés. Rövid, fehér koporsó van most a szekéren, a kis Tera is meghalt. Reggel még semmi baja sem volt, délután már temetik ! Megdöbbenve nézi a nép, megilletődés, magába- szállás ül az arcokon. Hogyisne ! Tizenegy beteg, három halál egy napon, 4000 lakos mellett! Budpest egymillió lakosságára átszámítva, 2750 főnyi napi megbetegedés- és 750 halottnak felelne meg. Micsoda ujságzaj, lárma és felfordulás volna ez odafenn ?! ? Megyünk át a szigetbe, a cigánytelepre, ahonnét tegnap egy haldoklót hoztak ; a házat fertőtleníteni kell. Kenyérkereső bátyjukat siratva, jajgatva mosakszanak a szublimátban a meztelenül didergő, kis árva rajkók, mialatt levetett, silány rongyaikat a fertőtlenitőgép melengeti. Majd túláradó hálálkozással köszönik a ruhát, meleg ételt, ami főbírói rendeletre az üres putriban várja őket. Esteledik. Bevonulunk a tanácsterembe, az Írásbeli dolgok elintézésére ; de dolgozni alig lehet, minden pillanatban jönnek-mennek, minduntalan jelentenek valamit vagy utasításokat kérnek. Végre lassankint mégis csak elfogy a munka s indulunk haza. Sötét este, késő van már ; nehézkesen döcögünk kifelé a véget nem érő faluból; lámpánk fényénél meg-megvillan egy csendőr vagy baka szuronya. A házak mentén rejtélyes, sötét alakok vonulnak végig. Vájjon kik ezek s hova
