Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-04-18 / 19. szám
XX. (VI.) évfolyam 19. szám Szekszárd, 1910 április 18 TOLtlAUÁRMEGVE és o KÖZÉRDEK Előfizetési ár: Egész évre . .16 korona Fél évre .... 8 „ Negyed évre ... 4 „ Egy szám ára . . 16 fillér Előfizetéseket és hirdetéseket * kiadó- hivatalon kívül elfogad a Molnár féle könyvnyomda es papirkereskedé« r.-t. Szekszárdoo. Egyes szamok ugyanott kapható'. POLITIKAI HETILAP. Az opsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi telefon-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali telefon-szám : 18 és II. Szerkesztőség : Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal : Vármegye-utca 130. szám. Az előfizetési pénzek < s hirdetések ide küldendők. Néptanítóknak. ha az előfizetést egész évre előre beküldik. R kor. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY Laptulajdonosok a szerkesztők. Deák Ferenc birtoka. Elénk, de egészen apró, elvesző színfoltja a tegnap tarka hirtömegének: Deák Ferenc birtokát megvették. Aki ráér gondolkodni fölötte, annak legfölebb annyi jut az eszébe: hát földje is volt az »öreg urnák?« Az adomáiban, ragyogó példáiban mindenről szól, csak erről nem. A szakácsnéjáról, az elcserélt kalapjáról, Kónyi Manóról, a kabátgombjairól, — de a birtokát ép úgy nem emlegeti, mint ami a birtokával együtt maradt rá az őseiről: a nemesi mivoltát. Denikve, földje is volt a haza bölcsének, amely azonban most ép olyan fekete tele- vény, mint a többi dunántúli kalásztermő holdak. Még az se hihető, hogy drágábban kelt volna el, amiért valaha Deák Ferencnek adta a termést. Eladták, megvették. De, ' hogy ez a birtokvétel ép most esik: abban mintha a párhuzamosan járó dolgok elmélete lenne. Szó‘esik most Deák Ferencnek másik birtokáról is. Az igaziról. Az nem az őseiről maradt rá; annak ő volt az őse. 0 szerezte meg, azt a nagy szántót, amelyet a korona és a nemzet megbékélése formált ugarból termőképessé s amelybe csak vetni kellett, hogy a gazdag, müveit Magyarország asztagjait lehessen onnét betakarítani. Sok szó esett erről a birtokról. Azt fogták rá egyidóben, hogy kiadta az erejét, idejét múlta. Hogy uj mezőket kell keresni az amúgy is nomád életre született magyarnak, ha tovább akar haladni, fejlődni. Pedig bebizonyosodott, a legutóbbi idők adták tanúságát annak, hogy ez a föld csak addig, az alatt maradt termés nélkül, a mig nem tudtak, — vagy nem akartak — vetni beléje, a mig meg se művelték. Mert rossz kezekben volt eddig Deák Ferenc egykori birtok i, a nemzetnek hagyott örökség: a Hatvanhé . A koalició vette át, hiszen a nélkül nem ludott volna kormányozni. A levegőbe, a bizonytalan jövő levegőjébe nem lehet házat, uralmat építeni. első dolguk volt, hogy letagadták, rös- telték ezt a birtokot. A főúri domíniumok pusztulása is ott kezdődik, amikor a gazda nem vonzódik a földhöz; elhagyja, a külföldre megy, s oda küldeti magának a hasznot, az aranyakat, amit a föld lelke kiiza- dott. A koalició is csak az anyagi előnyeit zsebelte be a kiegyezésnek, a hatvanhetes alapnak: egyébként nem akarta elismerni. Úgy nyilatkozott felőle, mintha egy avia- tikus azt mondaná : csak addig van szüksége a földgömbre, mig egészen megtanul repülni. A hatvanhetes alap az ó kezükben sovány aratást adott, gazt is hajtott, — amiért persze nem a maguk gazdálkodását, tunyaságát, hanem a földet tették felelőssé. Akármint volt: a földet el nem ronthatták. S most ime, a birtok megszerzésére mások teszik össze az erőiket s a hódításnak szívós vágyával, ambícióval készülnek, hogy megszerezzék Deák Ferenc politikai birtokát, az egyetlen hitbizományt, amelynek jogát senki kétségbe nem vonja, mert azt örökre elidegenithetetlennek kell, hogy a nemzet tekintse. Igen, uj kezekre kerül ez a birtok. Olyanok kezére, akik ismerik hatalmas értékét, akik szeretettel ragaszkodnak hozzá, büszkén fogják tulajdonukként emlegetni, a akik ismerik hatalmas értékét, akik újra a józan, termést hozó munkával akarják annak áldásait kiaknázni. Valaha örökösei voltak ennek a földnek, most, amikor visszaszerzik azok kezéből, akik nem tudták megbecsülni, kétszeresen érzik a kötelességet, hogy a nemzetnek ebből a földből kövér aratást szerezzenek. Mert egy furcsája van a Deák Ferenc földjének. A Deák Ferenc lelki tulajdonságai belenőttek ebbe a szellemi domíniumba. Az a furcsasága: -buja, gazdag a termése, amig az ember másoknak, mindenkinek akar belőle aratni — s egyszerre más lesz, amikor valaki csak magának akar kalászokat tépni onnét. Iparvédelem. Ne ijedjünk meg. Nem rólunk, magyarokról esik most szó. Nem ! Nálunk nem védel- meziK az ipart. Segélyt, subventiót adnak holmi gyárosoknak, nagyiparosoknak, akiknek összeköttetéseik vannak, meg is kapják azt, noha épen nekik nincsen arra szükségük, de az ipart, az igazi, küzködő, nyomorgó, senyvedő magyar ipart nem védi semmi és senki. Az ebek har- mincadjára vetették, kiszolgáltatták az osztrák iparnak, melynek évszázados múltja már egymaga is oly erősséget szolgáltat, melynek leküzdésére a mi gyenge, kezdődő, de mindenesetre fejlődő iparunk nem képes s ilyen viszonyok mellett nem is lesz soha. A román kormány iparvédelmi akciójáról akarunk beszélni, arról, hogy ebben a kis országban, melynek az összes lakossága csupán 6 millió, mely ennek dacára önálló, független, saját ügyeit önmaga intézi, mely képes olyan védvámrendszert meghonosítani, mely iparát, kereskedelmét a nálánál ezerszerte nagyobb, ipari s kereskedelmi tekintetben hatalmasabb államok versenyétől megvédelmezi. Amely érvényt tud szerezni annak az egyetlen, feltétlen szabálynak, melyet egy élni óhajtó nemzet sem nélkülözhet, hogy a sajátját óvja még a szellőtől is, a másét pedig kíméletlenül üldözi, elnyomja, hogy a sajátja érvényesüljön. A román kormány legújabban egy olyan törvényjavaslat előkészítésével foglalkozik, amely egyszer és mindenkorra kimondja, hogy a román TÁRCA. Placzidia nővér. — Egy német lelkészné életéből. — irta: V. Fejes György. Mindamellett, hogy a női szív fogékonyabb — már csak érzékenységénél fogva is — a szenvedés enyhítésére és a fájdalmak csillapítására, szóval a betegápolásra — de ha jó sorsból, kedvező helyzetből mond le a világ örömeiről, vagy még ha csalódások játszanak is közbe — mégis nagy áldozatot hoz az illető; e fordulat bizonyára az egész életre kihatóvá lesz. És még inkább lehet csudálni azt a nőt, aki képes meghajolni újólag azon érzés előtt, amely miatt már egyszer vesztenie kellett, amely lemondásra birta — csak azért, hogy ismét elfoglalja azt a helyet, mely leginkább megilleti őt — rendeltetésszerüleg is — a társadalomban. Lelki bátorság ez mindkét esetben. Egyfelől az Ur akaratán való megnyugvás, másfelől a harc újból való felvétele! Meggyőződtem e felől — még pedig hathatósan — saját magamon. Elmondom az eseményt, bár jól tudom, hogy lesznek akik elitéinek, de lesznek akik nekem adnak igazat! Születésem helye — 1850-ik évben — »Meudon« volt. Ez a kedves — Párishoz közel fekvő — népes község, melynek üde levegőjű, kellemes erdejét szívesen és gyakorta felkereste a fővárosi közönség. Atyám mint egy jó forgalmú pléhedény-gyár tulajdonosa, jó ismeretségben állott az előkelőbb hivatalnokokkal, módos iparosokkal, sőt a katonatisztekkel is, kik nagy számmal voltak képviselve az itt állomásozó léghajó telepnél, de meg a fővárosi helyőrségből tett sürü kirándulások alkalmával is. Az egyik vértes ezredben szolgált »Vicomte Vailly«, mint zászlós tiszt. Megismerkedtünk. A rokonszenv a szív jogán szeretetté fejlődött bennem s bizony nem kis büszkeséggel gyönyörködtem délceg alakján, midőn nehéz hollófekete paripáján, villogó vérttel, fekete lófarkos, piros forgóju ragyogó sisakjával, széles markolatu egyenes kardjával, kezében az aranyrojtos trikolórt tartva, olykor-olykor elvonult az ezreddel lakásunk előtt s lopva tisztelgett a virágos ablak felé, tudva, hogy ott állok ! Viszonyunkat atyám sem ellenezte; igy én a boldogság reményével néctem a közel jövőbe, hol álmaim megvalósulnak. Méltó joggal tehettem azt, mert — pár nap múlva megkérte a kezemet — a gyűrű ott ragyogott ujja- mon, hogy egy kedves szeptemberi napon egybekeljünk s éljünk boldog, irigyelt életet a Mant- pellier melletti kastélyban! A nyár roppant forrósággal köszöntött be, azonban nem hittem volna, hogy reményeimet is tönkre tegye. Hallottunk ugyan riasztó híreket a fővárosból, hogy nagy háború készül, sőt már küszöbön is all — de hittük, hogy a francia dicsőség és vitézség nem fog csorbát szenvedni, sőt diadallal morzsolja össze a támadót. Sajnos, az elbizakodottság keserű gyümölcsöt szült! . . . Már a levél is — melyben vőlegényem értesített a harctérre vonulásról — nagyon levert. Ettől kezdve folyton aggódtam s imádkoztam, hallván a véres csaták hírét Wörthnél, Gravelottenál és Mars La Toursnál. Óh de sok szív lett próbára téve, óh de sok könny folyhatott az elesett hősökért! . . . Fájdalom, az enyém is csakhamar folyt. A szomorú hir — hogy Vailly százada élén a St. Privati rettenetes küzdelemben elesett — megérkezett! Pár nap múlva küldték vissza jegygyűrűmet is! . . . Rettentő helyzetbe kerültem ! Szép reményeim kíméletlenül kidöntött fáján leroskadva, összetört szívvel, meggyötört lélekkel, révedezve, tanácstalanul, segély nélkül maradtam. Atyámat is már előbb sírba vitte a gyár elpusztulása és az anyagi tönkrejutás 1 Vájjon mit tegyek ?!... Ismerőseim vigasztalása nem hatott rám semmit, sói hitetlenebbé tette előttem a világot! Egyedül a lemondás gondolatának éltem. Zárdái nevelésben részesültem, mint buzgó katholikus a Szent Szüzhöz folyamodtam imáimban s az egy mentő gondolatot adott hánykódó lelkemnek, mintha csak mondotta volna: ha magad szenvedsz is, azért enyhítheted másokét! Beléptem egyik szerzetrendbe, mely betegápolással foglalkozott, fölvettem a »Soror Placzidia« nevet s a harctérre mentem enyhíteni a sebesültek fájdalmait! — Sorsom »Szedán«-hoz vezetett. Ott láttam a harcnak szívfacsaró jeleneteit. Láttam mint hullott tömegesen a marcona tekintetű fekete képű afrikai turkó, a napbarnitott arcú, harcedzett zuáv, a
