Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-08-18 / 55. szám
1910 augusztus 18. TOLN A VARMEGYE és a KÖZÉRDEK 3 A főispán lelkes hangon elmondott szép beszedet a megjelentek harsogó éljenzéssel fogadták s ezután Apponyi Géza gróf főispán, vbt. tanácsos vezetése alatt megindult a festői menet a belvárosi róm. kath. szentegyházba, melyet ekkorra már teljesen megtöltött a nagy közönség. A templomban. Isteni tisztelet tartására Simontsits Elemér alispán, tekintettel arra, hogy az ünnepség kezdeményezése Tolna vármegyé- ! tői indult ki, magát Zichy Gyula grófot, a me- | gyei püspököt kérte fel. Mivel azonban a püs- l pök karlsbadi kúráját nem szakíthatta meg, igy a misét Zichy Gyula gróf megbízásából dr. Fent Ferenc szekszárdi apát-plebános, szentszéki ülnök mondotta fényes segédlettel. Mise alatt az énekker megkapó szépségű Mária dalokat adott elő, majd az »Isten segíts, királyok Istene* kezdetű fohászt, végül pedig Kölcsey hymnuszát. A mise 11 óra után ért véget. Széchenyi Sándor gróf dlszbeszéde. Az isteni tisztelet végeztével a menet ismét visszatért a vármegyei gyülésterembe, ahol Apponyi Géza gróf v. b. t. t. főispán a díszközgyűlést újra megnyitotta s felkérte Széchenyi Sándor gróf v. b. t t. főrendiházi alelnököt diszbeszédének elmondására. Széchenyi Sándor gróf v. b. t. t. a nagy közönség osztatlan figyelme között kezdte, majd folytatta szép ünnepi beszédét, amelyet gyakran szakított félbe tetszés-zaj. Megszoktuk a 1 tartalmat, költői lendületet aző beszédeiben s most még inkább magával ragadott a szónok nemes hevével, meglátszott rajta, hogy az igazi meggyőződés ereje hatja át egész valójában. A magas szárnyalásu beszéd szószerinti j szövegében a következő: Nagyméltóságú Főispán! Mélyen tisztelt közgyűlés! Isten házából jövünk, fölemeltük lelkünket a Mindenhatóhoz, hálát adva a Gondviselésnek, hogy Felséges Urunk és Királyunkat az emberi élet ily magas koráig, a nyolcvanadik évig, testi erő és egészségben és igazán bámulatos lelki üde- ségben megtartotta, egyben benső áhítattal kérve az Egek Urát, hogy e nagy kincset gazdagon megáldva, még hosszú évek során, népei milliói boldogitására tartsa fenn. És ez Uraim, nem a sokszor kihasznált szónoki mondás, hanem részemről mélyen átérzett óhaj, mert a világbékéje a nemzetek áldásos békés fejlődése avval szoros kapcsolatban áll. Tudjuk, hogy az európai diplomatia körében fel-feltáma-ló bonyodalmak, egyes államok túlságos nagyhatalmi befolyás után való törekvése nem egyszer s nem is régen megijesztő a világot a fegyverek csörteté- sével, de az uralkodók Nesztora bölcsességének, hosszú uralkodásával szerzett bő tapasztalatának és azon általános tisztelet és tekintélyének, mely Európaszerte környezi, köszönhető a világbéke áldásának megóvása. Nem akarok a világ nagy politikája homályos magaslatában szárnyalni; vessünk rövid futólagos tekintetet szükebb körre, Felséges Uralkodónk személye alatt egyesült Nemzetek fajra, nyelvre és szokásokra oly tarka csoportjai beléletére, a ne >.ze/i- ségek mindinkább kiélesedö követelményei szülte forrongásra, melynek vad ' hullámverései már-már a trón küszöbéig íelcsapdos- tak és azt fogjuk látni, hogy szirtre épült trónon álló Uralkodónk lelkülete épen oly szilárd, mint a Trón alapzatának sziklája. Nem riadt az meg a vad vihar hullámverésének bősz morajától és nem is hajlott meg soha a feléje súgott egyoldalú és hazánkra oly veszélyes fondorkodások előtt. Uralkodói kötelmei iránti meggyőződésében tántorithatlan, valamint az alkot monyra tett esküje hívének tapasztaltuk. Nem elnémítani a nemzeteknek felhangzó szavát, de azoknak az alkotmány korlátái közti megtartásában ismeri fel magasztos feladatát ! Sokkal csekélyebb embernek érzem magam Uraim, hogy sem Magyarország koronázott királyának uralkodói ténykedései felett akár dicsérő, akár gáncsoló criticát e helyütt gyakorolni merészelnék, de az ünnepelt Aggastyán, »az első magyar ember« személye, az uralkodóban az ember, mindannyiunkhoz közelebb áll, errről szabadabban nyilatkoz- hatom. A ki a történelmet tanulmányozta bizonyára ismeri az 1830-tól 48-ig terjedő idők szellemét — ismeri azon légkört, mely az akkor még gyermek királyt könnyezte. Az arra következő 25 év bárha hazánk történetét gyászlapokkal tölté meg, mégis a világnézetet, az uralkodó rendszert átgyurta a monarchiát külalakra és belszervezetére óriási megrázkódtatásoknak téve ki, a régi traditiók romjaira uj világrendet épített. Azt pedig a természetben tapasztaljuk, hogy csak kiváló és ritka lények képesek ily alapos és nagy átváltozásokban magokat fentartani. Csak az átöröklött hivatás és a korán felébredt kötelesség érzete acélozhatta meg annyira a már férfikort elért Királyunk különben is erős lelket, hogy nemcsak bele élni tudta magát az uj világrendbe, de annak magaslatán haladni is képes volt A nehéz uralkodás gondjaitól fáradt | uralkodónak, a magán embernek a családi életben nyiló pihenés ritkán nyújtott üdülést ; tudjuk, hogy az emberi élet legnagyobb kincse, legtiszáább öröme vajmi ritkán mosolygott agg Királyunkra. A családi élet boldogsága! A rázúdult drámai események t'elsoro- rolását a mai ünnepélyes alkalommal helyén valónak nem vélem de tény az, hogy ezek súlya alatt gyöngébb lélek leroskadt volna! ö mindezek dacára fent magaslik; vihartépett, villámsujtott de meg nem tört ős fenyő óriásként ott áll mintegy példát adva alattvalóinak, hogy a h'ótelcség lankadatlan teljesítése az első és legmagasabb polgári erény! A mai skepticus világ és különösen az ifjabb nemzedék talán nem is értheti, nem értékelheti azon hódolatteljes benső ragaszkodást, mely minket öregeket Szent István koronája viselőjéhez fűz és talán elfojtott mosollyal is fog találkozni azon őszinte vallomásom, hogy előre haladt korom dacára is, mindenkor szivdobogva, emelkedett hangulat vesz erőt rajtam ha alkalmam nyílik tiszteletet gerjesztő királyi alakját a nemzet képviselői atársadalom nagyjai körében lelkesedéssel körülrajongva láthatni, mert megerősödik, hanem azon remény — de nem remény, hanem hit és meggyőződés, hogy a Magyar Nemzet királyhusége a Nemzet és Hon közti egyetértés nemcsak parlamenti szóvirág, hanem a Nemzetet jellemző vonás, mely Isten segítségével még számos nemzedékek szivében élni fog ! Magyar közönség előtt szólok, oly vármegye szine előtt, melyben a Király iránti loyalitás meg nem lazult; ez bátorított tel arra, hogy bárha teljes tudatában vagyok annak, hogy nálamnál hivatottabb szónok találkozott volna körünkbe.í, a mii ünnepéhogy munkám Isten dicsőségére és dicséretére szolgál. Isten meg is segített fáradozásomban, így lettem a falunak nem csak lelki-, hanem részben testi orvosa is. A betegekkel való foglalkozásom ezzel nem ért véget. Elmentem a beteghez nem csak orvosi segély előtt is, hanem azután is, nemcsak akkor, amikor hívtak, hanem hívás nélkül is; elmentem gyakran. Leültem a szenvedő ágya mellé, kérdezősködtem hogyléte felől, beszéltem néki a szenvedésről, a szenvedés áldásairól, felmutattam a szenvedések nagy hősét, Jóbot, elvezettem a Golgotha nagy szenvedőjéhez, az érettünk vérzett Jézushoz. Mindenesetle könnyebb ennél, fiam, a vig társaságokban való gondatlan és gondtalan poharazás, de hidd el, nem gyönyörűségesebb. Az az időtöltés — különösen ha gyakran, sőt mértéktelenül cselekesszük — csak addig kellemes, mig a társaságban vagyunk, azután lehullik minden hinpora s alig érzünk mást, mint keserű ulóizét, mig ellenben a hálaadásnak kezünkre hullott könnyűi állandóan biztosítják számunkra a megelégedést és boldogságot. A betegek gondozásában nagy segítségemre volt áldott lelkű édes anyád. Az valósággal Tabitája volt a községnek, akiről elmondhatják : »gazdag vala jó cselekedetekben és alamizsnákban, melyeket osztogatott.* (Csel. 9., 36.) Ha volt egy- egy külü nősen szegénysorsu beteg, annak mindig kei ült édes anyád konyhájából egy kis leves és egy-két jó faíat, úgy, hogy a papi háznak majdnem mindig megvolt a maga betegje, vagy megvoltak a betegjei. Mikor a beteg urvacsoráztatására került a sor, valóságos ünnep volt a házban, szomorú ünnep ; nagypéntek, de mégis ünnep'. Sohasem felejtem, egy szegénysorsú, de talpig becsületes csaíádapánál teljesitettem a lelkésznek eme nehéz és nemes kötelességét. Rövid beszédemet a Jel. 3., 19—21. verséhez fűztem, amely igy hangzik : »Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem : légy buzgóságos azért és térj meg. Imé az ajtó előtt állok és zörgetek : ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorátok és ő én velem. Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében.* És beszéltem az Ur szegénységéről, szegénységében tanúsított méltóságáról, szenvedéséről, abban megnyilatkozott felséges nyugalmáról, hitéről. Hidd el, sohasem hittem, hogy igy is lehet beszélni. A vigasztalásnak forrása megnyílt szivemben s ima közben a szememből aláhulló könyek között éreztem, tudtam, láttam, hogy az Ur jelen van. Érezte a család is. Milyen jól esik erre újra, meg újra visszagondolni! Ha te is igy cselekszel, fiam, ha a betegek gondozását úgy a telkeden viseled, mint azt Jézus parancsolta (Máté 25., 32—46.) akkor szivedben állandóan helyet foglal egy boldogító, fölemelő érzés, amelynek nyugodt öntudat a neve. Agendás könyveink ezt mondják a betegeknek kiszolgáltatandó urvacsoráztatás idejéről : »Megtörténhetik, hogy fennálló rendtartásunk ellenére este, sőt éjjel hívják a lelkészt a beteghez. Menjen el, de úrvacsorát ne vigyen, adja értésére a betegnek, hogy egyházi rendtartásunk ellen volna ilyenkor urvacsorátadni.« stb. (Fördős: Agenda 216. 1.) Én ehez a rendtartáshoz nem alkalmazkodtam s lelkiismeretem azt mondja, hogy nem követtem el vele semmi vétket. Te se nézd, fiam, az időt, az órát, s ne mondd délután vagy este, hogy most nincs itt az urvacsorázás ideje 1 Ki tudja, a késedelmezéssel nem késnél-e meg teljesen s nem fosztanál-e meg egy atyádfiát az idvesség reményétől, nem idegenitenél-e el egy vallásos lelkű családot az egyháztól ? Az Ur Jézus este adta fel a vacsorát tanítványainak s nem szabta meg feladásának idejét. Nem is az időtől függ annak idvezitő hatása, hanem attól az érzelemtől és elhatározástól, amellyel azt felvesszük. Tehát, ha hívnak, úgy délelőtt, mint délután, úgy nappal, mint éjjel, siess az Ur testének és vérének jegyeivel a beteghez! »A munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze!* (II. Tim. 23.) . . . Kicsiny eklézsiás földemet mindjárt úgy kezdtem művelni, amint képzett gazdatisztektől tanultam, tehát amint felolvasásomban előadtam. Persze, az első pár év tapogatódzás- sal, kiserletezéssel telt el, nem is sikerült úgy, amint én reméltem. De nem csüggedtem el; gondoltam, a tudomány, különösen, mint a gazdászat, szemmel látható és kézzel fogható tapasztalatokra épit, nem tévedhet. Végre belejutottam a helyes kerékvágásba és az eredmény az lett, hogy szomszédaim, akik először mosolyogtak és sajnálkoztak rajtam, midőn látták, hogy egyforma területről másfélszer, sőt kétszer annyit termelek, mint ők, kezdtek érdeklődni s először kevesen, majd többen, végül mindnyájan követték módszeremet. Milyen boldogító érzés az, fiam, ami eltölté szivemet, valahányszor egy hálálkodó emberrel találkoztam, aki igy szólt: Kifizettem tisztelendő uram minden adósságomat és ezt csakis annak köszönhetem, hogy tisztelendő uramnak szót fogadtam. Nézd, itt vannak az én szorgalmas napszámosaim. Itt szállnak körülöttünk kedves döngicséléssel. Sietnek haza, hogy otthon találja őket a hűvös alkonyat. Zümmögjetek én kedves munkásaim, susogjatok fülembe, újítsátok fel emlékeit annak a sok szép napnak, amelyeket szorgamasan dolgozva együtt töltöttünk el! . . Itt volt a nagy kert, itt hevert parlagon. Én hoztam ide az első kast, én ültettem az első Tisztes fű- es Melisszatövet. Most itt áll a nagy méhes, itt tarkáinak fehér, piros, kék, sárga színben a mézdus virágok és kellemes illatukkal megterhelik a levegőt. A
