Tolnamegyei Ujság, 1941 (23. évfolyam, 1-94. szám)

1941-08-13 / 60. szám

1941 augusztus 13. TOLNANEGYEI ÚJSÁG asszony hálaimájának klasszikus áriáit. .. Utánna elénekellük a Credo-t, — meséli tovább a főtisztelendő ur — reszketett a ház, mellettünk romba dőlt egy épület, a légnyomás ki­vágta az ablakokat az utcára és fel- szakitott járdakövek verték a klas­trom falát és mi csak énekeltünk boldogan, Istenbe vetett szent hit­tel tovább ... Még tartott a bom­bázás, amikor felmentem a kápol­nába. Néhány hivő segítségével ide­iglenes oltárt vittem a pincébe. Meg­tartom a misét. Mindenkit megáldoz­tatok ... Az lit ] ázus lesUod a bombázott városon át.. • — És mi történt azután ? — Sugallatot érzek: szeretteim­nek is meg kell adnom az áldozás szentségét. Messze laknak. De ez nem lehet akadály, hogy ne siessek hozzájuk. Ától!őzöm. Polgári ruhába. Nyakamba akasztom az Oltáriszent- séget abban a selyemtokban, amely­ben beteghez, haldoklóhoz visszük magunkkal az Ur Jézus testét. Mind­össze fehér stólát öltök magamra, hogy az Oltáriszentség iránti tisz­teletnek ezzel kifejezést adjak. Az órámra nézek: kilenc óra elmúlt... Most kezdődik a második bombá­zás. Rohanok a Krunska ulicába, a Krisztus Király templomba. Enyé­szet, pusztulás mindenfelé. Égő és Üszkös romokon gázolok keresztül. Félsz akitott kövezeteket kell átugra­nom, vagy kikerülnöm: Talpamat égeti a járdát beborító forró üveg­cserép. A villamosvezetékek drótjai élettelenül lógnak lefelé. A sürü füsttől alig látok egy-két lépéssel előre... — A Krisztus Király templomban elkértem a biciklit. Felülök rá. Foj­togat a füst és én, az Oltáriszent- séggel a szivem felett a bombázóit város lobogva égő romjai között biciklin rohanok a legveszélyezte­tettebb városrész, az úgynevezett Doriyol felé. Ott laknak a szüleim és mellettük, a másik házban lakik a bátyám. Éppen csak annyi időm van, hogy megáldoztatom atyámat és anyámat és egy heves légitáma­dás máris lekergeti őket a pincébe. De már nyugodtan mennek le. Vár­tak engem. És boldog nyugalom­mal a lelkűkben engednek utamra tovább . .. Elképzelhetetlenül nyu­godt vagyok. Az én felséges nyu­galmamat csak az tudja megérteni, akinek számára a hit valóban hitet jelent. Mialatt lefelé megyek a lép­csőkön, boldogan adok hálát az én Istenemnek, hogy ilyen felséges nyu­galommal áldott erőssé 1 Megáldoz­tatom a bátyám családját, aztán ro­hanok a város másik részébe... Es csodálkozva nézek széjjel: Az a városrész, amelyben szü­leim és bátyám családja laktak, romokban hever. Az eget vörösre festi az égő házak felcsapó lángja. Égő gerendők zuhannak le előttem ... Bombák robban­nak és hatalmas épületek vál­nak ketté. Sisteregve gyújtják meg a háztetőket a ezerszámra le­dobott' foszforlapok. És véges­végig az egész Dortyolban nem maradt épen csak az a két ház, amelyben én az Ur Jézussal meg- áldoztattam szeretteimet... Belgrádnak egészen másik város­részében lakott a húgom. kPesino Brdo- ra kellett sietnem. Közben el­fogott az egyik legerősebb bombá­zás. Reszkettek az épületek. Kény­telen voltam leszállni a gépről és menedéket kerestem a Dusanova- utcában az egyik ház kapuja alatt. Ez a légi támadás volt talán a leg­Babits „A világot nem szegényiteni kell, hanem gazdagítani" — írja vala­melyik írásában és ő meg is felelt ennek a saját maga által felállított követelménynek. Lelkének kivált­ságosán dús kincseivel gazdaggá tette a mi szegénységünket. Nevét pedig halhatatlanná. Egy megnyilatkozásaiban szép és örökbecsű, hatásaiban pedig örők- életü kornak a gyermeke volt. Ak­kor, amikor az volt az általános hiedelem, hogy a Petőfi—Arany­korszak és nemzedék után nem jö­het méreteiben hősibb és minősé­gében másabb, újabb korszaka iro­dalmunknak, akkor kiáltották ők túl, uj hangjaikkal a megrekedni látszó időt. Ady, Babits, Kosztolányi voltak ennek a hősi korszaknak megin­dítói. A nagy átértékelések ideje következett el. Kétségkívül forra­dalmi idők voltak. Elismerjük, hogy úgy törtük bele magunkat az uj irányba — „uj szavakhoz, más fü­lek kellenek“ — de amikor vé­rünkké vált az uj irodalom, áldot­tuk érte a fáradtságot, amely ki­küzdötte számunkra, hogy megtalál­juk, megértsük őket. Vártuk is min­den megnyilatkozásukat, mint egy uj kinyilatkoztatást. Harc követte föllépésüket, ádáz és elkeseredett küzdelem. Nagyobb volt a hadjárat ellenük és tán el- durvultabb is, mint amilyen eleinte a Petőfi—Arany nemzedéket érte. A vádak és rosszhiszeműségek olyan elkeseredett áradata akarta halálra fojtani őket, hogy ha nem valóban váteszi küldetésüek ők, ha nem Istennek is tetsző fároszai az elsö­tétült magyar életünknek, el kellett volna némulniok és el kellett volna pusztulniok a tomboló, vad vihar­zásban. De másként történt. Túl nőttek a lármán és magukkal ragadtak ben­nünket is az egész akkor fiatal nem­zedéket. Ma már tudjuk kik voltak ők, lehiggadt tárgyilagossággal fel tud­juk mérni őket. Az irányuk a fel­támadás, az uj magyar feltámadás felé vezetett, tehát nem a „deka­dencia“ útja volt és azt is tudjuk, hogy nem az ő nyelvük volt ma­gyartalan és nem az ő nyelvük volt dadogó. »Olvasd végig Ady, Tóth erősebb» amely Belgrádot érte. Mind a két szomszédos házba, jobbról is, balról is bomba csapott... De az a ház, amelyben szivem felett csak percekre is megpihent az Olfári- szentség, épen maradt itt is. Talán fél órai pihenés után rohantam to­vább. Húgomhoz. Fél kettőkor ér­tem el hozzám. Nehezen tudtam előrehaladni. Hugóm egyedül volt otthon. Megáldoztattam. Könnyez­tünk, akárcsak a Dortyol-ban a szüleimnél. Elárasztott bennünket a végtelen nyugalom, hogy fejet haj­tunk a Mindenható szent akarata előtt és bűneinktől megtisztulva né­zünk az elkövetkezendők elé ... Felettünk szirénázva zúgtak a gé­gek ... A szomszéd ház kigyúit... Siettem vissza a zárdába, három óra volt, amikor hazaérkeztem... Amikor bevonultak a németek, szemlét tartottam azok felett, akik virágvasárnapján magukhoz vették az Olt áriszentségben az Ur Jézust. És csodálattal állapítottam meg, hogy azok közül, akiket megdldoztat- tam, csodálatosképpen senkinek semmi bdntóddsa nem esett. A kedves nővérek, a ministrdns, a kolostor pincéjébe menekült hí­vők — legnagyobb részben ma­gyarok — szüleim, bátyám és húgom családja, mindmegany- nyian Isten végtelen kegyelmé­ből megmenekültek ott, ahol bő­séges volt a halál aratása. Mindezeken felül azonban tanúja voltam egy másik csodálatos ese­ménynek is. A Poenkarova-utcában van a je­zsuiták temploma. Ebbe a temp­lomba még a kora reggeli órák­ban becsapott egy hatalmas bomba. Úgy mondják, hogy két tonnás volt. Átütötte a menyezetet és elpusz­titotta részben az oldalkórust. És aztán ... ... a Jézus Szent Szivéről ne­vezett oltáron a hatalmas bomba megakadt l Akárcsak egy rakon­cátlan gyerek, ha megszelídül, hozzdsimult az oltárhoz és nem robbant fel. Később, napok múl­tával a németek szerelték le ... ... A tavaszi nap játékos sugára utat tör a szobába, ahol elbeszél­getünk. A lelkész feje fölött fekete feszületen a Megváltó töviskoszo- ruzta ezüst fejére glóriát rajzol a napsugár ... összekulcsolt kézzel ül íróasztala mellett a főtisztelendő ur és mondatai úgy hangzanak, mint az imádság, kicsiny kápolnák zsá­molyain térdeplők ajkáról. Behunyt szemekkel mondja bucsuzásnál: — Ennek a napnak órái voltak életem legszentebb élményei. Hi­szem, hogy teljes épségben mentem át őket életem minden megmozdu­lásában. Soha nem éreztem magam­hoz olyan közel az Istent, minták­kor, amikor reszketett velünk a ház, amelynek pincéjében felcsendült a Magnificat és tűz pusztított a kör­nyékünkön, ahol szent áhítattal ol* doztam fel bűneik alól az Ur szol­gáit ... Meg kell azonban kérnem Ont arra: ha megírja mindazt, amit elmeséltem most, a nevemet ne em­lítse a cikkében . . . Nem szeret­ném, ha névvel profanizálná ezeket a szent élményeket . . . Megígéri nekem? ... Krisztus szolgája alázatos és szerény... Kérése: számomra parancs. * Ujcsics József, belgrádi érsek imigyen tett említést a belgrádi le­gendáról előkelő egyházi társa­ságban : — Ha egyszer megírja valaki a belgrádi katholikusság históriáját, 3 kedőbb egyénisége annak a hősi kornak már az örökkévalóságé. — Elégett testük a kegyetlen harcok és megpróbáltatások tüzében, de lel­kűk mindaddig világítani fog, amig lesznek feltörő magyar utak. Az egyik lázongó, fajtátsirató, tü­relmetlen döngető: ez Ady, a má­sik csendesebb, mert mindenek ösz- szefüggését kutató, megértő, tudó, nagy szintetikus Dante elme: ez Babits. „Az Úristen őriz engem, mert az Ő országát zengem“ — írja valahol, mig máshol — „az ember vakon bolyong, de a világ nyitja és súgja útjait“. És ő ezen az utón jár, ezen a sugalmazott utón a tudós szerény­ségével és alázatával. Nem a feltörő ösztönök, hanem a tudatos meg­mért és megértett utjain a világ­nak, amely mégis csak titok, meg- mérhetetlenség, de Babitsot az in­tuíció világossága viszi, sugalmazza az útját, hogy „mint a drága len­cse, magába gyűjti mind a nap- sugárt s a bámuló világ elébe öntse.. S mi valóban bámultunk és meg- meg szédültünk a magasságokban, ahová bennünket vezetett. Bölcs 6, Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi, Babits műveit, — mondja Szabó Dezső — ezerszinü és ezerhangu szeplőtelen magyar nyelvet találsz, szeplőtlenebbet és talán több han­gút, mint Vörösmarty, vagy Arany műveiben.“ És valóban igy is van, anélkül, hogy Vörösmarty—Arany nagysá­gán csak parányi csorba is esnék. Ha a mai nyugtalanító napjaink­ban az is a látszat, hogy ezt a vala­mikor „nyugatos“ gyűjtőnév alá fog­lalt irányt el is feledték azok, akik azt felfogták és megértették s azok meg még mindégnem födöztékföl, akik akkor agyonhallgatták, ennek az „elféledésnek“ más oka van. Az okokat ismerjük, látszat csak, de rendje a dolgoknak. Az 1920-as évek uj irányt teremtettek, de Illyés Gyula, Erdélyi József, Szabó Pál, Sinka István, Veres Péter és mások elhivatottsága épp úgy nem fogja elhomályosítani az Ady—Babits nemzedék nagyságát, mint ahogyan ők is mit sem ártottak a Petőfi— Arany nemzedéknek, örök staféta ez a magyar jövő nehéz utjain: rendje a dolognak. Ady és Babits, a két legkiemel-

Next

/
Oldalképek
Tartalom