Tolnamegyei Ujság, 1941 (23. évfolyam, 1-94. szám)
1941-08-13 / 60. szám
1941 augusztus 13. TOLNANEGYEI ÚJSÁG asszony hálaimájának klasszikus áriáit. .. Utánna elénekellük a Credo-t, — meséli tovább a főtisztelendő ur — reszketett a ház, mellettünk romba dőlt egy épület, a légnyomás kivágta az ablakokat az utcára és fel- szakitott járdakövek verték a klastrom falát és mi csak énekeltünk boldogan, Istenbe vetett szent hittel tovább ... Még tartott a bombázás, amikor felmentem a kápolnába. Néhány hivő segítségével ideiglenes oltárt vittem a pincébe. Megtartom a misét. Mindenkit megáldoztatok ... Az lit ] ázus lesUod a bombázott városon át.. • — És mi történt azután ? — Sugallatot érzek: szeretteimnek is meg kell adnom az áldozás szentségét. Messze laknak. De ez nem lehet akadály, hogy ne siessek hozzájuk. Ától!őzöm. Polgári ruhába. Nyakamba akasztom az Oltáriszent- séget abban a selyemtokban, amelyben beteghez, haldoklóhoz visszük magunkkal az Ur Jézus testét. Mindössze fehér stólát öltök magamra, hogy az Oltáriszentség iránti tiszteletnek ezzel kifejezést adjak. Az órámra nézek: kilenc óra elmúlt... Most kezdődik a második bombázás. Rohanok a Krunska ulicába, a Krisztus Király templomba. Enyészet, pusztulás mindenfelé. Égő és Üszkös romokon gázolok keresztül. Félsz akitott kövezeteket kell átugranom, vagy kikerülnöm: Talpamat égeti a járdát beborító forró üvegcserép. A villamosvezetékek drótjai élettelenül lógnak lefelé. A sürü füsttől alig látok egy-két lépéssel előre... — A Krisztus Király templomban elkértem a biciklit. Felülök rá. Fojtogat a füst és én, az Oltáriszent- séggel a szivem felett a bombázóit város lobogva égő romjai között biciklin rohanok a legveszélyeztetettebb városrész, az úgynevezett Doriyol felé. Ott laknak a szüleim és mellettük, a másik házban lakik a bátyám. Éppen csak annyi időm van, hogy megáldoztatom atyámat és anyámat és egy heves légitámadás máris lekergeti őket a pincébe. De már nyugodtan mennek le. Vártak engem. És boldog nyugalommal a lelkűkben engednek utamra tovább . .. Elképzelhetetlenül nyugodt vagyok. Az én felséges nyugalmamat csak az tudja megérteni, akinek számára a hit valóban hitet jelent. Mialatt lefelé megyek a lépcsőkön, boldogan adok hálát az én Istenemnek, hogy ilyen felséges nyugalommal áldott erőssé 1 Megáldoztatom a bátyám családját, aztán rohanok a város másik részébe... Es csodálkozva nézek széjjel: Az a városrész, amelyben szüleim és bátyám családja laktak, romokban hever. Az eget vörösre festi az égő házak felcsapó lángja. Égő gerendők zuhannak le előttem ... Bombák robbannak és hatalmas épületek válnak ketté. Sisteregve gyújtják meg a háztetőket a ezerszámra ledobott' foszforlapok. És végesvégig az egész Dortyolban nem maradt épen csak az a két ház, amelyben én az Ur Jézussal meg- áldoztattam szeretteimet... Belgrádnak egészen másik városrészében lakott a húgom. kPesino Brdo- ra kellett sietnem. Közben elfogott az egyik legerősebb bombázás. Reszkettek az épületek. Kénytelen voltam leszállni a gépről és menedéket kerestem a Dusanova- utcában az egyik ház kapuja alatt. Ez a légi támadás volt talán a legBabits „A világot nem szegényiteni kell, hanem gazdagítani" — írja valamelyik írásában és ő meg is felelt ennek a saját maga által felállított követelménynek. Lelkének kiváltságosán dús kincseivel gazdaggá tette a mi szegénységünket. Nevét pedig halhatatlanná. Egy megnyilatkozásaiban szép és örökbecsű, hatásaiban pedig örők- életü kornak a gyermeke volt. Akkor, amikor az volt az általános hiedelem, hogy a Petőfi—Aranykorszak és nemzedék után nem jöhet méreteiben hősibb és minőségében másabb, újabb korszaka irodalmunknak, akkor kiáltották ők túl, uj hangjaikkal a megrekedni látszó időt. Ady, Babits, Kosztolányi voltak ennek a hősi korszaknak megindítói. A nagy átértékelések ideje következett el. Kétségkívül forradalmi idők voltak. Elismerjük, hogy úgy törtük bele magunkat az uj irányba — „uj szavakhoz, más fülek kellenek“ — de amikor vérünkké vált az uj irodalom, áldottuk érte a fáradtságot, amely kiküzdötte számunkra, hogy megtaláljuk, megértsük őket. Vártuk is minden megnyilatkozásukat, mint egy uj kinyilatkoztatást. Harc követte föllépésüket, ádáz és elkeseredett küzdelem. Nagyobb volt a hadjárat ellenük és tán el- durvultabb is, mint amilyen eleinte a Petőfi—Arany nemzedéket érte. A vádak és rosszhiszeműségek olyan elkeseredett áradata akarta halálra fojtani őket, hogy ha nem valóban váteszi küldetésüek ők, ha nem Istennek is tetsző fároszai az elsötétült magyar életünknek, el kellett volna némulniok és el kellett volna pusztulniok a tomboló, vad viharzásban. De másként történt. Túl nőttek a lármán és magukkal ragadtak bennünket is az egész akkor fiatal nemzedéket. Ma már tudjuk kik voltak ők, lehiggadt tárgyilagossággal fel tudjuk mérni őket. Az irányuk a feltámadás, az uj magyar feltámadás felé vezetett, tehát nem a „dekadencia“ útja volt és azt is tudjuk, hogy nem az ő nyelvük volt magyartalan és nem az ő nyelvük volt dadogó. »Olvasd végig Ady, Tóth erősebb» amely Belgrádot érte. Mind a két szomszédos házba, jobbról is, balról is bomba csapott... De az a ház, amelyben szivem felett csak percekre is megpihent az Olfári- szentség, épen maradt itt is. Talán fél órai pihenés után rohantam tovább. Húgomhoz. Fél kettőkor értem el hozzám. Nehezen tudtam előrehaladni. Hugóm egyedül volt otthon. Megáldoztattam. Könnyeztünk, akárcsak a Dortyol-ban a szüleimnél. Elárasztott bennünket a végtelen nyugalom, hogy fejet hajtunk a Mindenható szent akarata előtt és bűneinktől megtisztulva nézünk az elkövetkezendők elé ... Felettünk szirénázva zúgtak a gégek ... A szomszéd ház kigyúit... Siettem vissza a zárdába, három óra volt, amikor hazaérkeztem... Amikor bevonultak a németek, szemlét tartottam azok felett, akik virágvasárnapján magukhoz vették az Olt áriszentségben az Ur Jézust. És csodálattal állapítottam meg, hogy azok közül, akiket megdldoztat- tam, csodálatosképpen senkinek semmi bdntóddsa nem esett. A kedves nővérek, a ministrdns, a kolostor pincéjébe menekült hívők — legnagyobb részben magyarok — szüleim, bátyám és húgom családja, mindmegany- nyian Isten végtelen kegyelméből megmenekültek ott, ahol bőséges volt a halál aratása. Mindezeken felül azonban tanúja voltam egy másik csodálatos eseménynek is. A Poenkarova-utcában van a jezsuiták temploma. Ebbe a templomba még a kora reggeli órákban becsapott egy hatalmas bomba. Úgy mondják, hogy két tonnás volt. Átütötte a menyezetet és elpusztitotta részben az oldalkórust. És aztán ... ... a Jézus Szent Szivéről nevezett oltáron a hatalmas bomba megakadt l Akárcsak egy rakoncátlan gyerek, ha megszelídül, hozzdsimult az oltárhoz és nem robbant fel. Később, napok múltával a németek szerelték le ... ... A tavaszi nap játékos sugára utat tör a szobába, ahol elbeszélgetünk. A lelkész feje fölött fekete feszületen a Megváltó töviskoszo- ruzta ezüst fejére glóriát rajzol a napsugár ... összekulcsolt kézzel ül íróasztala mellett a főtisztelendő ur és mondatai úgy hangzanak, mint az imádság, kicsiny kápolnák zsámolyain térdeplők ajkáról. Behunyt szemekkel mondja bucsuzásnál: — Ennek a napnak órái voltak életem legszentebb élményei. Hiszem, hogy teljes épségben mentem át őket életem minden megmozdulásában. Soha nem éreztem magamhoz olyan közel az Istent, mintákkor, amikor reszketett velünk a ház, amelynek pincéjében felcsendült a Magnificat és tűz pusztított a környékünkön, ahol szent áhítattal ol* doztam fel bűneik alól az Ur szolgáit ... Meg kell azonban kérnem Ont arra: ha megírja mindazt, amit elmeséltem most, a nevemet ne említse a cikkében . . . Nem szeretném, ha névvel profanizálná ezeket a szent élményeket . . . Megígéri nekem? ... Krisztus szolgája alázatos és szerény... Kérése: számomra parancs. * Ujcsics József, belgrádi érsek imigyen tett említést a belgrádi legendáról előkelő egyházi társaságban : — Ha egyszer megírja valaki a belgrádi katholikusság históriáját, 3 kedőbb egyénisége annak a hősi kornak már az örökkévalóságé. — Elégett testük a kegyetlen harcok és megpróbáltatások tüzében, de lelkűk mindaddig világítani fog, amig lesznek feltörő magyar utak. Az egyik lázongó, fajtátsirató, türelmetlen döngető: ez Ady, a másik csendesebb, mert mindenek ösz- szefüggését kutató, megértő, tudó, nagy szintetikus Dante elme: ez Babits. „Az Úristen őriz engem, mert az Ő országát zengem“ — írja valahol, mig máshol — „az ember vakon bolyong, de a világ nyitja és súgja útjait“. És ő ezen az utón jár, ezen a sugalmazott utón a tudós szerénységével és alázatával. Nem a feltörő ösztönök, hanem a tudatos megmért és megértett utjain a világnak, amely mégis csak titok, meg- mérhetetlenség, de Babitsot az intuíció világossága viszi, sugalmazza az útját, hogy „mint a drága lencse, magába gyűjti mind a nap- sugárt s a bámuló világ elébe öntse.. S mi valóban bámultunk és meg- meg szédültünk a magasságokban, ahová bennünket vezetett. Bölcs 6, Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi, Babits műveit, — mondja Szabó Dezső — ezerszinü és ezerhangu szeplőtelen magyar nyelvet találsz, szeplőtlenebbet és talán több hangút, mint Vörösmarty, vagy Arany műveiben.“ És valóban igy is van, anélkül, hogy Vörösmarty—Arany nagyságán csak parányi csorba is esnék. Ha a mai nyugtalanító napjainkban az is a látszat, hogy ezt a valamikor „nyugatos“ gyűjtőnév alá foglalt irányt el is feledték azok, akik azt felfogták és megértették s azok meg még mindégnem födöztékföl, akik akkor agyonhallgatták, ennek az „elféledésnek“ más oka van. Az okokat ismerjük, látszat csak, de rendje a dolgoknak. Az 1920-as évek uj irányt teremtettek, de Illyés Gyula, Erdélyi József, Szabó Pál, Sinka István, Veres Péter és mások elhivatottsága épp úgy nem fogja elhomályosítani az Ady—Babits nemzedék nagyságát, mint ahogyan ők is mit sem ártottak a Petőfi— Arany nemzedéknek, örök staféta ez a magyar jövő nehéz utjain: rendje a dolognak. Ady és Babits, a két legkiemel-